Klasszikusok kézfogása: Szántó György – A HÁROM PETŐFI (9)

A harmadik Petőfi

A birtokunkba került naplórészletek itt megszakadnak. Nem tudjuk, hány oldalt tépett ki az elnyűtt füzetből valaki, a lapok nincsenek megszámozva. Még kevésbé tudjuk, miért tépte ki az illető, és ki lett légyen a füzet megcsonkítója. Csak annyi bizonyos, hogy a feljegyzések öt év múlva folytatódnak. Szó szerint adjuk őket közre, és az olvasóra bízzuk a történet kiegészítését.
Komárom, 1857. május 12. Nem tudom, hol ér véget vándorutunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az idők vihara sodort bennünket földrészeken át. Ha Elek nem ölte volna meg bátyját őrült féltékenységi rohamában, ma is Tobolszkban ülnénk, a kormányzó házában. De talán jobb is így. Hiszen minden csak egyféleképpen történhetik. A sors emberei vagyunk, megmosolyogni való, ha egy nagyképű a szabad akaratról beszél.
Hogy Elek embert ölt? És méghozzá a saját testvérbátyját? Istenem, hiszen szemtanúja voltam, mennyire nem volt ura tettének és akaratának. A kormányzóné belső komorná-. ja, Tatjána valóban oly szépség volt, aki megzavarja a férfiak eszét. Elekre vetett szemet, véle kacérkodott, csoda-e, hogy Elek szenvedélyes szerelemre gyulladt iránta? Arzén el akarta ragadni tőle, költői nimbusza segítségével. Elek féltékenységében leleplezte bátyját a leány előtt. Ez annyira felbőszítette Arzént, hogy tőrt ragadott, meg is sebesítette öccsét. Az kicsavarta a tőrt bátyja kezéből és szinte önkívületben döfte annak szívébe. Már messziről nézem az egészet, mint a magam bűnét, hiszen én is öltem egykor. A katorgában sok gyilkos volt. Láttam köztük olyat, aki búsult, mert egy bogarat taposott el. És láttam olyat, aki utolsó falatját odaadta egy koldusnak, nem is beszélve azokról, akik minden szabad idejükben eljátszadoztak a kisgyermekekkel. És csatákban hány embert ölünk meg? Hát ezt szabad?
Esztergom, szeptember 30. Jól megvagyunk ketten Élekkel. Most ő Petőfi. Szinte dédelgetnek bennünket a primá-cia tiszttartói, a kanonokok, a Hosszúsor iparosai, a földművesnép. Nemesi kúriáknak csak oly szívesen látott vendégei vagyunk, mint a parasztkunyhóknak, tejben-vajban fürösz-tenek, ellátnak minden jóval. Igaza volt Éleknek: kell a nemzetnek az a tudat, hogy Petőfi él, ha lantja néma is marad. Ebben a vigasztalan elnyomatásban egyetlen reménysugár, hogy Petőfi él. Hiszen a többi költő is elnémult. A Bach-huszárok pedig úgy ülnek az ország mellén, mint valami lidércnyomás, szörnyű, gyötrő álom, tetszhalál.
Buda, 1865. március 2. Ez a füzet úgy kísér vándoruta-mon, mint a bűntudat. Élek már három esztendeje halott. Azóta én vagyok Petőfi. Nem akarom itt felidézni halálának körülményeit. Minek? Űjra nő volt a dologban, és lelkiismeretem nem tiszta. Valami munka után kellene néznem. Nem mintha Petőfi nimbusza eloszlófélben lenne, fényesen ragyogó felleg ma is az az ország sötét egén. De egyre kétkedőbben fogadnak. Űj verseket várnak, szememre vetik, miért hallgatok, amikor Arany és Tompa felrázzák aléltságából a nemzetet, Jókai, egykori osztálytársam megvigasztalja csodálatos regényfantáziájának bő termésével. Aztán meg egyre több ál-Petőfit lepleznek le, ez mind rontja hitelemet, ha én tudom is legjobban megjátszani őt. Hiszen a többiek nem ismerték, még verseit sem tudják betéve, mint én, aki majdnem százat tudok orosz fordításban is felmutatni, ezzel is igazolva, hogy Szibériából tértem haza honi földre …

Következik: A szobor


Előzmények: 1. rész2. rész, 3. rész , 4. rész5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész

2017. december 22.

Szóljon hozzá!