Klasszikusok kézfogása: Szántó György – A HÁROM PETŐFI (10)

A szobor

Görgey egykori segédtisztje, Reményi Éde összehegedülte hangversenykörútjain a szoborra való pénzt. A szobor, a bronzba öntött gondolat ott állott már a Duna-parton, nemzetiszín leple alatt. Égy ország készült a leleplezés ünnepségéire. És a szabadság költője, aki megjárta a poklot is, harmadnapra feltámadott halottaiból, mint a testet öltött Ige. Versei bronznál maradandóbban hirdették: Exegi monumentum . . .
De a tömegnek a bronz is kellett. Diadalmi jelvény volt az. És gyülekeztek a vén folyam partján az ország vezető férfiai, az egyletek, zenekarok és énekkarok. Még a negyvennyolcas veteránok is kivonultak, piros zsinóros barna atilláikban, piros bojtos kék sapkáikban, már nem voltak üldözöttek.
Az ünnepély felemelő volt és magasztos, koszorúk százai lepték el a talapzatot, amikor lehullott a lepel.
Ki vett volna észre egy toprongyos öreg koldust, aki fenyegetően rázta meg fonnyadt öklét a szobor felé.
– Hej, Sanyi, Petrovics Sanyi, most is elvetted a kenyeremet !
– Igaz – motyogta aztán könnyes szemmel és kissé megbékélten -, te adtad egy életen át. Te adtad és te vetted el, szenteltessék érte a neved!

Vége

Forrás: Szántó György – A tibeti biblia. Elbeszélések. Móra, 1975.


Előzmények: 1. rész2. rész, 3. rész , 4. rész5. rész6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész

2017. december 23.

Szóljon hozzá!