Koszta Gabriella: Barátság két felvonásban (3)

1977. március 4-én egyszerre értesültem a bukaresti földrengésről, Kobak haláláról és arról, hogy mégiscsak végleg elhagyhatom Romániát, megkaptam az engedélyt. Augusztus végén már két bőrönd használt holmival, kél forint készpénzzel, állampolgárság és minden meggyőződés nélkül megérkeztem Budapestre. A Filmgyárban kaptam munkát, lakást is bérellek nekem Zuglóban a filmezés alatt. Alig érkeztem meg Pestre, Hervay Gizi üzent Széles Klárival, hogy szeretne látni, ő nem jöhet ki a pszichiátriáról, de én bármikor meglátogathatom. Nagyon vár… Ezzel indult a barátságunk második felvonása.
Gyönyörű kora ősz volt Hűvösvölgyben, amikor az Országos Pszichiátriai Intézet parkjában találkoztunk, Gizi pont úgy örült nekem, mint amikor Bodor Pál elnöki szobájában megismerkedtünk. Még az is felmerült bennem, hogy talán nem is tudja, mi történt Szisszel és Kobakkal, mindenesetre akkor nem emlegettük őket: Gizi úgy viselkedett, mintha ő ott nem is ápolt lenne, hanem valami gondnok vagy adminisztrátor. Tüsténkedett, intézkedett. Megmutatta a parkot, az épületeket. bemutatott az orvosának, az ápolónőknek, némelyik betegnek. Az előcsarnok büféjében üdítőt ittunk, süteményt ettünk. Gizi úgy’ traktált, mintha otthon volna, és részletesen beavatott a zártosztály életébe, szokásaiba. Mintha egy színházi büfében tárgyaltuk volna ki a kollégákat, elsuttogta nekem, hogy a szobatársainak milyen szórakoztató mániái vannak, és a csoportos beszélgetéseken hogy próbálják egymást lebeszélni a hülyeségeikről, kacagtunk. Meg voltam szeppenve, mert Gizi egyáltalán nem tűnt betegnek, bennfenteskedve elintézte, hogy bemehessek a zártosztályra, és nagyot kacagva mutatta, hogy az ajtókon belül nincs kilincs. Szerették a betegek és az ápolók. A betegtársai közül volt, akinek bemutatott, másokra rá se hederítettünk, de nem részletezte, hogy miért. Aztán megkért, hogy adjam fel a leveleit, legközelebb vigyek neki noteszt, bélyeget, hálóinget. menjek el a Tamás nevű féltestvéréhez, hozzak el tőle valami apróságot. Amikor tudtam, látogattam. Rendkívül szélsőséges hangulatokban találtam. Volt úgy, hogy lelkesen dolgozott, a kinti életét tervezgette, és a tervezgetésbe engem is bevont, megmutatta a legújabb versét, máskor pedig csak feküdt szótlanul az ágyán, révetegen, tudomást sem vett rólam. Dolgoznom kellett, leginkább olyankor látogattam, ha a szinkronba hívtak. Legtöbbször nagyon örült nekem. Akkora volt a gyásza, a bánata és a bűntudata, hogy képtelen volt megosztani bárkivel, viszont vasmarokkal kapaszkodott abba. akitől őszinte, feltétel nélküli szeretetet remélt. Belém is így kapaszkodott. Egyszer arra kért, hogy vigyem ki hétvégére a kórházból. Aláírtam egy papírt, hogy felelősséget vállalok érte, vasárnap este visszaviszem. A zuglói házinénim pazar ebédel főzött Gizi tiszteletére, irodalomról, költőkről beszélgettünk, és akkor az asztalnál meglepő tárgyilagos hangon elmesélte, hogy mi történt Szisszel és Kobakkal. Elhajóztunk Nagymarosra és vissza. Másnap elmentünk Szigligetre. Gizi feltétlenül találkozni akart valakivel az alkotóházban, de nem találtuk ott az illetőt, visszamentünk Pestre. Sokat dolgozott akkoriban, sokat írt, megmutatta az új verseit, összeállított egy ú| kötetet, közben Bukarestben megjelent kötetben is a Zuhanások. Azt mondta: ír nekem egy monodrámát. Nemcsak én látogattam akkoriban, nemcsak velem volt jóban, ezt tőle tudtam, de a ragaszkodásában velem is, másokkal is kizárólagosságra törekedett. Hogy akkor senki se állhasson közénk, senkivel se kelljen osztozkodnia a szereteten. Gyönyörű tavasz volt, két napon át csatangoltunk, kirándultunk, versekről beszélgettünk, őszintén szólva el is feledkeztem róla, hogy Gizi tulajdonképpen beteg. Estére visszabuszoztunk Hűvösvölgybe. Nagyon fáradt voltam, készülnöm kellett a másnapi forgatásra, és Gizi kedvesen azt mondta a kórház kapujában, hogy ne vicceljek, nem kell őt a parkon át bekísérni az ajtóig, egyedül is odatalál, inkább siessek, hogy elérjem még a buszt, a papírt ő is oda tudja adni az orvosnak vagy a főnővérnek. Megöleltük egymást, ő a parkon át a kórház felé, én rohantam a buszhoz. Pár nap múlva kiderült, hogy Gizi megszökött, egyszerűen nem ment vissza az osztályra, hanem egy éles hajtűkanyarral kilépett a kapun. Már nem emlékszem, hogy akkor vagy egy másik szökésekor történt, hogy elment Karikás Péterekhez, akik az erkélyen álltak éppen, amikor Gizi megjelent és vidáman felkiabált nekik, hogy dobják le a lakáskulcsot, ne fáradjanak. felmegy hozzájuk egyedül. Péter ledobta a kulcscsomóját, Gizi zsebrevágta, azzal továbbment, és mire utána szaladtak, ő már nem volt sehol.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 


Forrás: Parnasszus folyóirat, 2017/ 3. szám, ősz. Hervay Gizella-összeállítás és emlékezés (Redivivus)

 

2017. december 23.

Szóljon hozzá!