Petrozsényi Nagy Pál: A 3. Antikrisztus (26)

(Kultikus sci-fi regény)

Albínók

Az édeni fejlemények ismét válaszút elé állítottak: merre tovább, mit tegyek, hogy megint helyreálljon a rend, nyugalom, melynek megzavarásáért magamat is felelősnek éreztem. Mi­után száműztek, l. Ali közelébe sem juthatnék, legfeljebb holtan, de erre igazán nem vágyom. Amit ez irányban tehetnék, legfeljebb az lenne, ha lerántanám a leplet az elnökről, és világgá kürtölném, miszerint l. Ali, az É–2 teljhatalmú elnöke is űrvándor. Az űrmigránsok iránti általános megvetést ismerve majdnem 100 %, hogy ezzel lefricskáznám uborkafájáról a szentatyát. Ja, csakhogy akkor Hitler kerülne a helyére, amihez szintén nincs kedvem. Még csak az hiányzik, hogy valóra váljanak a Führer tervei, és militarizálja a bolygónkat, ezt követően pedig rögvest lerohanja a többit is, célozgatott rá burkoltan időnként.
Apám egy ideig szótlanul szemlélte, mint izgek-mozgok, sétálok pincéből ki, pincébe be, végül csak rám szólt, csihadjak már le végre, mert úgysem én döntöm el, merre gördüljön a történelem kereke, másrészt ugyan bizony miért foglalkoztatnak engem az Éden ügyes-bajos dolgai, miután ilyen szépen kiebrudaltak belőle.
– Téged nem foglalkoztatnak?
– Csak annyira, mint minden édenit, aki szenvedő alanya ennek a felfordulásnak. Viszont te, úgy tűnik, mintha forgatnál is valamit a fejedben. Szeretnél bosszút állni, vagy mit akarsz?
– Nem, nem, a bosszúállás nem az én stílusom, csak úgy érzem, részben én is hibás vagyok abban, ami itt folyik – avattam be apámat néhány olyan részletbe, ami köztem és Hitler/l. Ali között lezajlott.
– Te aztán megint jól benne vagy a szarban, már megbocsáss – vakarta meg fejét a kis öreg. – Benedicat te Deus! Még mindig itt vagy? Fuss vissza, ahonnan jöttél, ne kísértsd az Úristent. Kész csoda, hogy eddig sem tettek el láb alól.
– Igazad van, meggyőztél!
– Nem vinnél engem is magaddal? – szólalt meg félve Dzsamilla.
– Majd máskor – lágyultam el egy pillanatra: azért mégiscsak ragaszkodik hozzám a kicsike. – Vigyázz magadra! Meg ti is – kiáltottam vissza, és kióvakodtam a pincéből.
Szent Mihály utcáin semmi változás, lövésváltások mind a földön, mind a levegőben, csak jóval intenzívebbek, mint legutóbb. A távolban egy elektromechanikus droidra lettem figyelmes, mely sugárfegyverrel tarolt maga körül. Remélhetőleg nem látott meg, de ha észrevesz, egy másodperc alatt hamuvá változtat. Menekülni kéne, de hová?
Fékeztem, és kutatva néztem ki a járműből. Hopp, egy albínó! Csak nem nekünk integet?
– Kiszállni! Kövessük azt a fazont ott a sarokban! Ave! – üdvözöltem az Édenben szokásos módon az albínót.
Mutatta, hogy nem érti, és intett, menjünk utána. Úgy fél órán át lopództunk egyik utcából a másikba, végül befordultunk egy emeletes konténerblokkokból álló lágerbe. Mint utóbb kiderült, ide gyűjtötték be az albínókat, muszlimokat stb. Ezek egyikébe vezetett az albínó. A kégliben szorongtak vagy tízen, mind hozzánk hasonló űrvándor. Itt átadott egy nálamnál is vékonyabb alaknak, és magunkra hagyott bennünket.
– Isten hozott, testvérek! – lépett hozzánk aprócska sorstársunk. – Én vagyok a szobafőnök. – Gyertek, megmutatom, hol alusztok.
– Nagyon kedves vagy, de mi nem akarunk itt aludni – utasítottam vissza az öcsikét. – Várunk egy órát-kettőt, s már itt sem vagyunk.
– Nem ajánlom. Ha nem tudnád, ma reggeltől 48 órás kijárási tilalom lépett életbe, és akit az utcán ilyenkor meglátnak, ott helyben lelövik.
– Tényleg? 30-as, 40-es, nektek mi a véleményetek?
– Maradunk.
– Ó, hogy az ördög szánkázna végig a hátukon! – dohogtam. – Rendben van, de csak addig, amíg feloldják a kijárási tilalmat, és alábbhagy ez a csinos tűzijáték.
A szobafőnök a kégli végébe vezetett, és rámutatott öt matracra.
– Viszontlátásra! Ha szükségetek lenne valamire, szóljatok.
– Köszönjük – néztem végig fancsalin a nem éppen komfortos fekhelyen. – Nem mondom, hogy ideális hálóhely, viszont ha nincs több ágy…
– Nincs. Sajnos akkora itt a zsúfoltság, hogy egyelőre be kell érnetek ennyivel.
– Majd cserélünk – ajánlotta fel ágyát segítőkészen a mellettünk fekvő űrvándor. – Ma te alszol a földön, holnap én.
– Meg én – ígérte oda ágyát még négy testvér, hogy a kiborgok se maradjanak ágy nélkül.
Erre már nekem sem volt mit mondanom, sőt, még meg is hatódtam, hogy ilyen jólelkűek a társaim. Leheveredtem hát a matracra, s már húztam is a lóbőrt rendesen. Kipihenvén magamat kiborgjaim kíséretében sétáltam egyet a táborban. Jókora, falunagyságú tábor volt telis-tele albínóval. Muszlimot, űrvándort alig-alig láttam közöttük. A lakások, udvarok csinosak, és minden szükségletet kielégítettek. A blokkokat színpompás parkok övezték, mellettük fürdőmedencék, foci-, tenisz- és egyéb sportpályák. Tulajdonképp egész kellemes lenne ez a la­kótelep, ha nem zsuppolnának be ennyi személyt egy helyre – állapítottam meg magamban. Nemsokára magányos, a többinél impozánsabb épülethez érkeztünk.
– Vajon ki lakhat ebben a csodálatos villában?
– Nyilván ő – mutatott 30-as egy szökőkút előtt üldögélő emberre.
Az a testvér volt, aki ebbe a táborba vezetett bennünket.
– Menjünk, szeretném végre megtudni, kik ezek a titokzatos albínók! Khm! Bocsánat a zavarásért! – óvakodtam a haverhez, aztán eszembe jutott, hogy nem is tud édenül. – Én… Antal Krisztián. Te?
– Örvendek. Én meg Eino Armas vagyok.
– Hát te tudsz magyarul?
– Egy kevés. Kevés magyar, kevés finn, merthogy félig ez van.
– Istenem, egy magyar! – öleltem át Einot.
Egy teljes órán át kérdezgettük egymást, ismerkedtünk, és én végre megtudtam, először is kicsoda. Kiderült, hogy ennek a telepnek a megbízott felügyelője. Olyasféle, mint a náci kon­centrációs táborok elöljárója volt valamikor. Más szóval szintén rab, aki néhány kiváltság fejében irányította, ugyanakkor szemmel is tartotta a telepet, melynek minden napjáról referálnia kellett a táborparancsnoknak. Ami úgy általában az albínókat illeti, ők voltak azok az emberek, akik hajdanán a Föld alá menekültek a forróság elöl. És túlélték, merthogy a Föld is túlélte. Hogy minek köszönhetően? Tudósaik szerint egy olyan űrhajónak, melynek sikerült egy technikailag fantasztikusan fejlett bolygóra lelnie. Innen tértek aztán vissza segíteni, ha még lehet, a jó, öreg földecskén. A jelek szerint lehetett, mert a Föld, lám, még mindig él és virágzik. Egy­házuk szerint azonban mindez fikció, amiről nem maradt fenn semmiféle hiteles adat, doku­mentum, miközben a Szentírás előre megjósolta a világ végét meg az Édent is.
– Tehát Istennek, nem a tudománynak köszönhetjük, hogy, jóllehet egész naprendszerünk elpusztult, mi még ma is élünk és virágzunk.
– Az egyház szerint mindenképp.
– És szerinted? Miben hiszel te, testvérem?
– Mivel én nem van sem pap, sem tudós, egy kicsi ebbe, egy kicsi abba, de leginkább, ami hall, tapint és érez.
– Homo sapiens. De ereszkedjünk vissza a föld alá. El tudom képzelni, milyen rettenetes lehetett ott a föld alatt.
– Az őseink biztos. Hiszen minden elöl kellett kezdeni: épít város, gyár, földalatti technológia. Közben mi is változik, ugyanúgy, mint ti, űrmigráns. Kevés fény, melanin eltűnik, ezért van mi tejfehér.
– És hogyhogy egyikőtök sem merészkedett a felszínre olyan hosszú-hosszú időn át?
– Merészkedik, nem is egyszer, de a levegő van mérgező, megöl mindenki. Hogy ez mennyi ideig tart, ne kérdez, merthogy utána több száz, de akár millió évig sem próbált megnézni, mi újság odafent. Tudomásul vesz, hogy az holt világ, nekünk, tetszik, nem tetszik, itt kell élni és meghalni. Aztán egyszer csak véletlenül észrevesz, hogy kitisztul a levegő, mire gyorsan kibúj a föld alól – magyarázta furcsa torokhangon és olyan magyarsággal, melyből hol egy rag, jel vagy képző hiányzott.
No de mire való a fordítógép. Már ha még működik. Előhalásztam, működött, csak éppen a fordítással nem boldogult. Világos: a kütyübe programozott nyelvek közt egyetlen toldalék nél­küli nyelv sem szerepelt.
– Szóval kibújtatok – vágtam zsebre a transzlátort. – Alighanem jókora riadalmat keltettetek ezzel az Édenben.
– Hát… volt, aki csak megbámult, és, igen, egyesek féltek is. Mi voltunk a 16. század fehér macskái, akik bajt, szerencsétlenséget hoznak az emberre. A gondok igazából azonban csak akkor kezdődtek, amikor ránk fogták, hogy miattunk küszködik lakás- és élelmiszerhiánnyal az É–2. Ezután már csak azt kérték, mit kérték, követelték, takarodjunk vissza oda, ahonnan kibujtunk – folytatta Eino felügyelő, akinek a szavait a közérthetőség kedvéért igyekeztem, és később is igyekszem helyes magyarsággal idézni.
– A föld alá?
Az albínó bólintott.
– Aranyszívű, irgalmas testvérek. És nem akadt senki ezen az óriási planétán, aki védelmébe vet volna?
– Dehogynem: I. Ali, őszentsége. Ő még menekültstátuszt is adott volna, ha beállunk a seregébe zsoldosnak.
– Értem, vagyis nem értem – ráztam meg a fejemet. – Tudomásom szerint Napóleon ármá­diája ugyan kisebb, mint Hitleré, annál fejlettebb viszont a technikája, és csak hetek kérdése, mikor küldi padlóra Adolfot. Ha ez igaz, és miért ne lenne az, mit nyerhet l. Ali az albínókkal?
– Sokat, nagyon-nagyon sokat – hangsúlyozta a felügyelő –, mert ha Hitler beveti legújabb fegyverét, bármilyen erős a szentatya, neki is jól jöhet egy kis segítség.
– Mi, már megint egy csodafegyver?! – kacagtam ki a felügyelőt. – Ezt most hallom először. De hát ezzel fenyegetődzött ő a 2. világháború végén is, aztán mi lett belőle? Feltalálták az amerikaiak.
– Csakhogy ez most nem blöff, barátom. Azt meg én nem értem, hogy halhattál Hitler csodafegyveréről először. Új vagy itt, hogy arról sem tudsz, amiről minden veréb csiripel?
Hogy új vagyok? Úgy látszik, nem ismert fel az albínó, ami annál meglepőbb, mert rólam is pontosan így csiripelnek már a verebek.
– Ahogy vesszük. Új is, meg nem is. De hol is tartottunk? Megvan: menedékjogot ígértek, ha beálltok a seregbe. Beállt valaki?
– Senki. Ekkor dugtak muszlim és űrvándor testvéreinkkel együtt ezekbe a kacsalábon forgó konténerblokkokba.
– Nyilván meg akartak védeni.
– Igen, ezt mondták, hanem várj, még nincs vége. Alig telt el néhány hét, újabb felajánlás érkezett, ezúttal egyenesen Hitlertől.
– Ravasz róka, be akart szervezni. Ujujuj, jól mellétrafáltam! – jutott eszembe Hitler csodafegyvere. – Ugyan bizony mit akarhat néhány ezer albínótól, amikor ott a csodafegyvere?
– Ezer? Milliárd, testvér, milliárd – komolyodott el az albínó. – És az sem éppen mellékes, mit hagytunk hátra a föld alatt?
– Mit hagytatok?
– Erről nem beszélhetek. Elég az hozzá, hogy eszünk ágában sem állt beállni Hitlerhez.
– Se Alihoz, se Hitlerhez. Aztán miért, jóember.
– Mert bárkihez szegődünk, legutoljára úgyis kitörik a nyakunkat.
– Micsoda gyűlölet, káosz, öldöklés – öntött el a szomorúság. – És mindez akkor, amikor ismét ugyanolyan halandók lettünk, mint azelőtt.
– Igen, úgy tűnik. Hihetetlen, de megcáfolhatatlan tény, hogy sorban sebesülnek és halnak meg az emberek – szomorgott Eino is. – A papok szerint azért, amiért elfordultunk az Atyától.
– És hazudnak?
– Nem hinném, csakhogy nem mindenki egyformán bűnös ám. Akadnak köztük istenfélő, jámbor lelkek is, akiket azonban ugyanúgy büntet, mint a legelvetemültebb latrokat.
– Ejha, csak nem lázongsz, testvérem?
– Nem, de ez is tény. Legalább annyit tett volna, úgy utolsó gesztusként, hogy megállítsa ezt a két pulykát – meredt a szökőkút ugrándozó vizébe.
Egy darabig mindketten elmélázva hallgattunk.
– Köszönöm az őszinteséget, mindenekelőtt persze azt, hogy behoztál az utcáról. Nélküled biztosan ott hevernénk szétlőtt aggyal valamelyik árokban – álltam fel végül. – Örülök, hogy megismerhettelek. Fiúk, búcsúzzatok el a fehér testvértől!
– Viszontlátásra, Armas testvér! – integettek a robotok.
– Viszontlátásra! Amúgy jól vagytok, kaptatok ágyat, élelmet? Kérlek, szóljatok nyugodtan, ha szükségetek van valamire!
– Nincs szükségünk, de azért köszönjük – hajolt meg enyhén 30-as.
– Van hova mennetek, valamilyen búvóhely vagy ilyesmi, mert ha nincs, nálam meghúzhatjátok magatokat? Trisztán testvér?
– Krisztián – javítottam ki bosszúsan, amiért még a nevemet sem jegyezte meg. – Antal Krisz­tián szolgálatodra.
– Csak nem a SZIRP alelnökének a fia vagy? – hökkent meg az albínó.
– Nem a fia, hanem maga az alelnök.
Most a változatosság kedvéért Eino kezdett nevetni.
– Hitler jobb keze? Ez jó, nagyon jó. És ezek az úriemberek itt melletted nyilván szintén a Führer emberei.
– Ők nem, ők a barátaim. Elnézést az udvariatlanságomért, elfelejtettem őket is bemutatni. Ez itt 2-es, ő 30-as, 40-es és 50-es.
– Értem: titkos ügynökök – hunyorított a rövid hajú, fehér szemöldökű elöljáró. – Sok szerencsét! Ha jól alítom, holnap, holnapután már a Führerrel ebédelsz.
Éreztem a gúnyt a hangjában, de amit mondott, nem is olyan butaság. Elvégre még mindig én vagyok a SZIRP alelnöke, ezért jogom, sőt, kötelességem is érdeklődni, mi történt azóta, hogy kiutasítottak az Édenből. Mindössze azt kellene megtudnom, hol tartózkodik jelenleg.

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)


Előzmények1. rész2. rész, 3. rész4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész8. rész9. rész10. rész11. rész12. rész13. rész, 14. rész15. rész16. rész17. rész, 18. rész19. rész, 20. rész21. rész  22. rész , 23. rész, 24. rész, 25. rész

2017. december 24.

Szóljon hozzá!