Borsodi L. László: Zsidó Ferenc blokkereiről

Gus­ta­ve Flau­bert azt mond­ta, hogy a regény­nek nincs Homéro­sza, vagy­is nincs műfaji ar­chetípusa, ha­nem válto­za­tai van­nak. Ezt a megállapítást támaszt­ja alá Zsidó Fe­renc legújabb könyve, a Huszonnégy (Gu­ten­berg Kiadó, Csíksze­re­da), amely nem­csak új mű, ha­nem új műfajválto­zat meg­te­remtője is, vagy­is blokk­regény. A Szal­matánc (regény, 2002), a Csi­ga­ter­pesz (no­vellák, 2005) a Las­ka La­jos (kisprózák, 2012) szerzőjének máso­dik regényében Vaj­da Ger­gely, a he­lyi na­pi­lap újságírója kiégése pe­remén el­határoz­za, hogy „magánri­por­tot” készít a tömbházzal, vagy­is eme­letről eme­let­re ha­lad­va azok­kal az is­me­ret­le­nek­kel, akik­kel ugyan­ab­ban a „függőle­ges utcában” la­kik.

A könyv székely­ud­var­he­lyi be­mu­tatóján – amely­re a Városi Könyvtárban került sor 2017. de­cem­ber 19-én – Bálint Tamás költő fag­gat­ta a szerzőt a mű és a műfaj ke­let­kezéséről. Zsidó Fe­renc azt mond­ta, azért tar­tot­ta fon­tos­nak ki­emel­ni a cím alatt a blokk­regény meg­ne­vezést (és nem pa­nel, mert az erdélyi köznyelv­ben az nem ho­no­so­dott meg), mert első ol­vasásra talán no­vel­lafüzérnek tűnhet a könyve, hi­szen egy tömbház lakásait, az ab­ban zajló éle­te­ket beszéli el a mű, és az látszik, hogy alig érint­kez­nek egymással az egyes lakások­ban élő em­be­rek, min­den­ki be van zár(kóz)va a biz­tonságos kis ajtója mögé. Fo­ko­za­to­san ki­derül azon­ban, hogy ezek a lakók tud­nak egymásról, az egyik szom­széd újra­meséli a másik lakó esetét, életét. Így le­hetséges az, hogy például az egyik fe­je­zet vallási története a másik­ban bűnügyi történetté válik. Azért sem no­vel­lafüzér a mű, mond­ta a szerző, mert a tömbházlakók életét látha­tat­lan csápok tartják össze, egyet­len nagytörténetté formálva az opust, me­lyet természe­te­sen a fősze­replő személye is egy­be­fog.
Bár a regény nyo­mok­ban önéle­traj­zi vo­nat­kozáso­kat is tar­tal­maz, hi­szen Zsidó Fe­renc élt tömbházban Székely­ud­var­he­lyen, Ko­lozsvárt, Bu­ka­rest­ben, és most is ab­ban la­kik Székely­ke­resztúron, mégsem önéle­traj­zi regényt írt. Az írást anyaggyűjtés előzte meg: az író csíksze­re­dai, gyergyószent­miklósi, sep­si­szentgyörgyi és más váro­sok­ban élő baráta­i­val számos blok­kos történe­tet mesélte­tett, ame­lye­ket átfik­ci­onálva fel­használt a Hu­szonnégy megírása során. A saját és a neki el­beszélt élmény­a­nyagból tu­laj­donképpen egy székelyföldi kisvárosi blokk­regényt kívánt meg­al­kot­ni, val­lot­ta be a szerző. Olyan em­be­rek világát akar­ta megírni Vaj­da Ger­gely, a kiégésével küszködő újságíró al­kotói munkáján ke­resztül, akik an­nak idején, a het­ve­nes évek végén vidékről költöztek be város­ba, ötvenáras területről ötven négy­zetméter­nyi blokk­ba, ahol az első ge­nerációnak új iden­titást kel­lett kitalálnia, a máso­dik­nak pe­dig már adott volt a tömbházlét a maga körülménye­i­vel, pótcse­lekvésre kény­szerítő sajátossága­i­val, tor­zulása­i­val együtt.
Vaj­da Ger­gely, vagy­is Zsidó Fe­renc történe­te­i­nek a blokk mint építmény ad ke­re­tet, a blokk világszer­ke­zet, amely meg­határoz­za az újságíró által beszélte­tett lakók világnézetét, léthez és egymáshoz való vi­szo­nyu­kat. Vaj­da meg is állapítja a blok­ke­rek meg­nyi­lat­kozásai alapján, hogy nem tud­nak vagy nem akar­nak életükben mélyre ásni, csak a felszínt kar­col­gatják, és szíve­seb­ben beszélnek a szom­szédja­ik életéről, mint a sajátjukról, mert azo­kat érde­ke­seb­bek­nek, el­beszélésre érde­me­seb­bek­nek tartják. Egy-egy történe­tet ki­emel­nek ugyan, egyébként meg háríta­nak. Akárcsak mi. Ezek a blok­ke­rek mi va­gyunk, mi is le­hetünk, összeg­zett a könyv írója. De ah­hoz, hogy mi­lyen képet ka­punk a blokk­lakókról, az is hozzátar­to­zik, hogy ki hall­gat­ja, gyűjti a történetüket, és azok­ra ho­gyan ref­lektál. Vaj­da Ger­gely újságíró is csak egy a lakók közül, nem hibátlan, néhol buta, néhol öntelt. Szel­le­mi-lel­ki leépülését mu­tat­ja az is, hogy a tömbházlakók történetének megírását célzó vállal­kozása meg­ha­lad­ja a képességeit. Belátja, hogy akárhány történe­tet begyűjt, és akárhány­szor ne­ki­fog, hogy megírja blokk­regényét, min­dig más és más lesz, s hogy célkitűzése tu­laj­donképpen nem is annyi­ra rendkívüli, mint ahogy elképzel­te, hi­szen bárki megírhatná a maga blokk­regény-válto­zatát.
Zsidó Fe­renc a maga válto­zatának elkészülési fo­lya­matába is be­avat­ta népes közönségét: kez­det­ben a magán– és a közéletből különböző em­bertípu­so­kat gyűjtött, egyrészt tehát arra töre­ke­dett, hogy le­gyen ben­ne egy­szerű munkás és értel­miségi, újgaz­dag és szélhámos, po­li­ti­kus, művész és külföldi vendégmunkás, része­ges és elvált, meg­csaló és meg­csalt, másrészt pe­dig igye­ke­zett kitalálni egy olyan ke­re­tet, amely­ben az egyes lakók történe­tei más-más narrációs eljárások­kal valósul­nak meg. Emléke­ze­tes ezek közül a fik­ció a fik­cióban típusú el­beszélés – Vaj­da Ger­gely elképze­li a zárt ajtó előtt állva, hogy mi történhet a családban oda­bent, mi­ket mon­danának, ha beszélget­het­ne velük. A regény narrációs sajátosságai közé tar­to­zik az is, hogy az ural­kodó epi­kai közlésfor­ma – épp a blokk­lakók beszéltetése okán – a párbeszéd, ami háttérbe szorítja a leírást. A sok félbe ma­radt mon­dat, a hiányos mon­da­tok, és az, hogy a sze­replők egymás szavába vágnak, élőbeszédszerűvé te­szik a regény stílusát.
Az élőbeszédszerűség pe­dig éle­tessé te­szi a művet. En­nek az élet­szagúságnak Vaj­da Ger­gely fel­is­merése is a része: rájön, hogy el­hang­za­nak a történe­tek, ő talán majd le­je­gye­zi őket, de nem válto­zik sem­mi. A regény tehát nem old meg éle­te­ket, de ha va­la­ki el­ol­vas­sa a Hu­szonnégyet, és az fel­tesz kérdése­ket, vagy válasz­le­hetősége­ket fo­gal­maz meg, netán előhívja ki­ben-ki­ben a saját blokktörténe­te­it, ak­kor a mű megírása, meg­je­lenése elérte a célját. No­sza, ked­ves Ol­vasó: „Tolle, lege! Tolle, lege!” „Vedd, és ol­vasd! Vedd és ol­vasd!”

Forrás: eirodalom.ro


Zsidó Ferenc: Huszonnégy

(Részlet a regényből)

Lassan virradni kezdett, öt felé járt. Vajda előkereste a szárító kulcsát. Eredetileg úgy szólt a lakáselosztók rendelkezése, hogy ezt a helyiséget csak a földszinti lakók használhatják, akiknek nincs erkélyük, és lakásuk – épp a szárító és a pincelejáró miatt – kisebb (kétszobás, nem három, mint a többieké). Igen ám, de a földszinti lakók idővel építettek saját szakállukra erkélyeket, így oldva meg a ruhaszárítás kényes kérdését, a szárítót pedig biciklitartóvá léptették elő, avagy degradálták. Jó, jó, mondták ekkor a panel többi lakói, de nekünk sincs hol tartani azt a fránya biciklit, nem lehetne, hogy mi is betegyük oda? A földszintiek engedtek a nyomásnak, beleegyeztek, hogy mindenki másoltasson magának kulcsot, és használja a 4×5 négyzetméternyi helyiséget bicikliistállóként, esetleg babakocsi-garázsként. Ekkor Vajdaék is éltek a kulcsmásolás lehetőségével, bár biciklijük nem volt, s a babakocsizás aktuálissá tételét is csak halasztgatták. Ráérünk mi még arra, mondogatták bizonytalanul.
Vajda sokat szöszmötölt a kulccsal, a zár a sok használattól kopott volt, nehezen nyílt. Amikor végre belökte az ajtót, egy patkányt vélt megpillantani, mely épp a sarok felé iramodott. Talán ez az a patkány… futott át Vajda agyán, miközben a bicikliket szemügyre vette. Egészen jól esett rájuk pillantani a nyughatatlan történetű emberek után, békésebbeknek és kiszámíthatóbbaknak tűntek, mint azok. Pedig egy egész halom volt belőlük, rendetlenül bezsúfolva.
– Te jó Isten, mennyi bicikli! – szaladt ki a száján.
– Igen, van elég – hallott egy nyugodt, kimért választ.
Nofene, ez ki? – lepődött meg Vajda, aztán homlokára csapott, és elnevette magát, vagy úgy, persze, a hely szelleme, ki más lehetne. Aki mindenütt ott van, még sincs sehol.
– Örülök, hogy itt talállak – mondta kissé zavartan.
– Én mindig itt vagyok – válaszolta az gúnyos éllel –, csak ritkán hallatom a hangom.
– Most miért teszed?
– Nem mintha megérdemelnéd… Tudom, mit forgatsz a fejedben. Tervnek jó, de a megvalósításaid, sajnos, többnyire pancserre vallanak. Mindegy, arra gondoltam, én azért a rendelkezésedre állok. Tudok egyet s mást az emberekről…
– Itt most nem elsősorban az emberek érdekelnek!
– Dehogynem, közvetve…
– Igen, igen – motyogta zavartan Vajda, arra gondolva, hogy ezzel nem lehet játszadozni. Úgy látszik, a helyek szellemei szigorúak, ráadásul sok mindenről tudnak. Nem mintha érnének vele valamit.
– Szoktam figyelgetni az embereket, ahogy biciklijüket betolják ide. Mit mondjak, mulatságos figurák!
– Mit lehet megtudni abból, ahogy betolják azt a francos biciklit?
– Sok mindent. Az, ahogy elhelyezi, vagy ahogy kézbevételkor ránéz, sok mindent elárul az emberről. De nem is önmagában érdekel engem az ember, hanem a másikkal való viszonyában. Nem is gondolnád, milyen jó eszköz e viszony kifejezésére a bicikli!
– Miről beszélsz? – értetlenkedett Vajda.
– Látszik, hogy nincs biciklid, s nem nagyon jársz ide. Teszem azt, ha két szomszéd valamiért orrol egymásra, és ilyenre több példa van, magad is tudod…
– Kérlek, ne mondj neveket! – szólt közbe Vajda.
– Eszemben sem volt neveket mondani! Szóval, ha orrolnak egymásra, például fellazítják a szelepet, és kieresztenek a levegőből, hogy a másiknak újra fel kelljen pumpálnia a kereket.
– Tényleg? – lepődött meg Vajda. – Ilyen kicsinyesek lennének az emberek?
Nem is olyan rossz ötlet, fordult meg közben a fejében, szomszédasszonyára gondolva, akit rühellt. Mindegyre betoppant hozzá, persze, kopogtatás nélkül, a leglehetetlenebb időpontokban, sokat és összevissza beszélt, többnyire olyan témákról, melyek őt csöppet sem érdekelték. Vajon melyik az ő biciklije, nézett körül óvatosan.
– Az is meglátszik – tette hozzá kisvártatva a hely szelleme –, ha valaki tiszteli a másikat: hímes tojásként bánik a biciklijével. Látod, elég kicsi itt a hely, öt-hat bicikli is egymásnak van támasztva. Akié legbelül van, annak félre kell húznia a többit, ha hozzá akar férni a magáéhoz. Azt a biciklit, amelynek gazdájával jó viszonyban van, óvatosan fogja meg, azét, akit valamiért nem szimpatizál, gorombán félrelöki, hogy lemegy róla a festék…
– Micsoda megfigyeléseid vannak! – nevette el magát Vajda. Látszik, hogy unatkozol, mondta magában.
– El sem tudod képzelni, mi mindenre lehet jó egy ilyen biciklitartó! Bár kissé kockázatos, éjszakánként még találkahelynek is megteszi.
– Nocsak! – vigyorodott el Vajda. Ez már érdekesebb, gondolta, mint az előbbi lélektanos okoskodás!
– Hosszú hónapokig itt találkozott… mmm…, nevet nem mondok, egy párocska a lépcsőházból. Igen, nyilvánvaló, hogy férjük, feleségük tudta nélkül. Hogy azok milyen leleményesek voltak! Kis fecnikre írták az üzeneteiket, s begyömöszölték a másik biciklijének csengőjébe. Egyszerűen lecsavarták a csengő tetejét, be a papírt, vissza a tetőt. Gyors, gyakorlott mozdulattal. Okos, mi? Így egyeztették a találkák időpontját is. Újabban a pincében találkoznak, én sugalltam nekik. Ott biztonságosabb.
Vajda erős kísértést érzett, hogy megkérdezze, melyik az a két bicikli, és belenézzen a csengőjükbe, aztán mégsem tette. Pedig olyan érdekes mások titkai közt vájkálni!
– S hát ha a takarítónőt látnád! – folytatta a hely szelleme mosolygós hangon. – Neki nincs biciklije, hisz tudod, kiről beszélek, így számára a legnagyobb nyűg itt sepregetni. Idegesen kotor be a biciklik közé, durván félrelódítja a farukat, ha a seprűje útjában vannak. Utál minden biciklit. Talán a gazdáikat is, legalábbis a sepregetés ideje alatt.
– Miért törődsz mindezzel?
– Mi mással törődjek? – kérdezett vissza a hely szelleme csodálkozva, aztán folytatta. – Ha tudnád, mennyi galibát okoz ez a pár babakocsi! A néhány kisgyermekes családot leszámítva mindenki haragszik rájuk. Nemcsak azért, mert nagy helyet foglalnak, s a bicikli pedálja folyton beléjük akad, hanem azért is, amit jelentenek. Akinek még nincs gyereke, annak azért idegen, akié már rég kinőtt a babakocsiból, annak azért. Neked is jön, hogy beléjük rúgjál, igaz-e?
Vajda Gergelyt, aki ezalatt ide-oda kasmatolt a kis helyiségben, valóban zavarták az otromba, széles gyerekkocsik. Többször beléjük botlott. A fenébe velük, gondolta, de azért mégsem válaszolt igennel a hely szellemének kérdésére.
– Persze, ez nem jelenti azt, hogy az illetők rossz emberek lennének – szólalt meg az ismét, látva, hogy Vajda nem kíván válaszolni –, sokszor maguk segítenek a felmálházott anyukáknak behozni ide a kocsit, csak a valóságok keveredését emésztik nehezen. Bicikli és babakocsi egy helyen, nekik ez túl meredek.
– És neked, aki ruhákhoz voltál szokva? – kérdezett vissza élesen Vajda, megunva beszédpartnere elméleteit.
– Nekem mindegy. Különben az embereket nehezebb megszokni, mint a tárgyakat.
– Mit gondolsz, rossz megoldás ez, hogy mindenki itt tárolja a biciklijét?
– Emberi szempontból nagyon jó! A ti fajtátok egyre zárkózottabb, befele fordulóbb. Itt legalább alkalmuk van találkozni, ha csak közvetve is. Alkalmuk van a biciklijükkel üzenni egymásnak. És ez jó, még akkor is, ha az üzenet harag. A közönynél még a harag is jobb.
Micsoda moralizáló hajlamú szellemecske ez, a fenébe is, gondolta Vajda Gergely bosszúsan. Órájára pillantott, háromnegyed hat. Hű, kapott észbe, tűnjek el innen, mert nemsokára kezdenek jönni az első munkások, akik hatra járnak. Nem lenne jó, ha itt találnának. Csodálkoznának, és hülye kérdéseket tennének föl.
Még egyszer végignézett a biciklisoron, aztán elfintorodott, és sietősen elköszönt.
– Mennem kell, nem akarok találkozni az ide jövőkkel. Sajnos én nem vagyok láthatatlan, mint te.
– Figyelj csak – szólt utána a hely szelleme –, a bicikli, amit keresel, ott van a harmadik a sorban, balra…
Vajda tűzpirosra gyúltan fordult ki a helyiségből, de azért megjegyezte, melyik a szomszédasszony járgánya…
Az ajtót visszazárta, és szétnézett, mitévő lehetne. Amíg elvonul az első munkáshullám, jó lesz valahol meghúzódni. Persze, a pincében. Ilyenkor senkinek sem jut eszébe lejönni. Nem ártott volna még a szárítóban maradni, morfondírozott, pont egy negyed órára lett volna még szükségem. Úgy látszik, valahol csak hiba csúszott a számításba.
A pincéhez érve meglepetten tapasztalta, hogy zárva. Mi a fene, gondolta idegesen, néhány órája még nyitva volt! Ki zárhatta be éjnek idején, és miért? A patkány, direkt azért, hogy ne mehessek be újra?
Amíg ezt végiggondolta, meg is jelentek az első emberek a folyosón. A korán keléstől morcosak voltak, fásultak, mégis érdeklődéssel köszöntek rá Vajdára. Mit csinálsz itt ilyenkor, riporter úr, kérdezte tekintetük. Talán görbe éjszakád volt, s most nem tudod, merre van a merre?
Vajda zavartan köszöngetett vissza, pokolba kívánva őket. Kellett nekem riport, én hülye, szidta magát. Az volt az érzése, hogy lakótársai összenéznek, titkon vigyorognak rajta. Megvigyoroglak én titeket, dühöngött magában, azzal felszaladt az első emeletre, bekopogott a lépcsővel szemben lévő ajtón. Ha bent lesz, végre kiszabadul ebből a kínos helyzetből. Különben is, ha már elkezdte, folytatnia kell ezt a nyavalyás riportot.

Forrás: Irodalmi Jelen

2017. december 25.

Szóljon hozzá!