Para Olga: Az angyal

A kislányka odavonszolja a támlás széket az ablakhoz. Felmászik rá. Az eget fürkészi. Sűrű pelyhekben hull a hó. Keresi az angyalt, minden reá vonatkozó szót megjegyez, ellenőriz, az angyalkát várja szíve minden dobbanásával. Tudja, holnap este jön, de már ma áll és vár rendületlenül. Meg kell látnia. A levelét már rég elvitte az angyal az ablakból. Remél. Nem is az ajándék izgatja, hanem hogy hol él az angyal, milyen, hogyan fér be a kulcslyukon.


De most csak bámul, bámul, és a sűrű hópelyhek táncának varázsában oly könnyűnek érzi magát, mintha ő is képes lenne úgy repülni, mint a legeslegszebb, -jobb angyalka, az övé, elképzeli, és szinte látja, megelevenedik… De a nagy várakozásban elálmosodik, lekoppan a szeme, szőke tincsek omolnak vállaira.
– A Kincsem! Ó, vigyük az ágyba, Apjuk!

Lefektetik, betakargatják.

– Már elég nagy, otthagytam a fát a színben, reggel ha kimegy, meglátja, mondja szigorúan az apa. Az anya tűnődik, vajon jó-e, helyes-e, itt van-e az ideje, de nem szól semmit.

Reggel a lányka valóban felfedezi az üres fenyőfát. Visszarohan az anyuhoz, s riadtan, félénken hebegi, dadogja, mit látott; édesanyja megsajnálja és azt füllenti:
– Ha megzavarják az angyalkát, díszítetlenül hagyja itt a fát, és biztosan meg fog kérni, hogy díszítsük fel, hiszen rengeteg a dolga.
A kislány kipirult arccal indulatosan feleli:
– De nekem úgyis elhozza ma este az én angyalkám, feldíszítve a karácsonyfát, mert én már megpillantottam őt, mert van és szeret.

És ismét áll az ablaknál rendületlenül, nem lehet onnan elmozdítani, alig eszik, alig hall- lát, egész nap ott ücsörög, de este újból belealszik a nagy várakozásba.

Az Angyal javában díszíti a fát. Éjjel 2 óra. De még csak félig van kész, a csöppség pedig nyugtalan álmából felriadva, megpillantja, amint az édesanyja aggatja a fára a szaloncukorkákat. Az anyu ekkor odavisz párat az ágyához, és kérleli a kislánykát:
– Gyere, te is, kicsi Fedák Sárim, segíts díszíteni! – de a kicsi Sári nem is hallja a többi kérő, kérlelő szót, csak iszonyatos csalódást érez, szétdobálja a kezébe nyomott pár szaloncukrot, úgy kiabál:
– Ha nincs, nincs! Nem is kell, semmi se kell! – és visszabújik, be a paplan alá, onnan szűrődik ki halk zokogása. És mintha az álmok várából hullana alá zokogva a mélybe, ezernyi darabba törik benne a legszentebb hit, sírva, nyöszörögve alszik vissza.

Korán reggel. Kipattan a lányka szeme. Ott a karácsonyfa, gyönyörű, és az ajándékok alatta. Az édesanyja alszik. Megcsodálja a fát, van, itt van, ajándék is van, talán mégis van Angyal? Itt a földön.
Odamegy és megpuszilja a legeslegszebb, -jobb saját Angyalát, szívét elönti a megértés, a megbocsátás és szeretet lángja.

2017. december 26.

Szóljon hozzá!