Klasszikusok kézfogása: Sarkadi Imre – SZÁZ ÉVE SEGESVÁRNÁL (5)

Egy diáktüzér naplója

V.

A harmadik pohár bor után megvidámodtam, kezdtem rózsásabb színben látni a világot. Mégsem jutottam olyan rossz helyre… A gróf úgy hozott be magával, mint titkárféléjét… aki cselédje ugyan, de hozzá tartozik, küldözgeti ide-oda, de leül vele egy asztalhoz. S nem is csinálta mindezt fölényesen, alig törődött velem, mintha ez volna a természetes. A házigazdának úgy mutatott be, hogy: az adjutánsom. Ezt a címet hallottam már, hadvezérek mellett szoktak ilyenek lenni, s hogy nekem adományozta most, mindjárt nagyobb lett a szememben. Lehet, hogy a huszárok parancsnoka? Elképzelhető, hiszen ezredes, magas rangja van. De akkor miért nem a csatákról tanácskozik a többi tiszttel?
A házigazda alig szólt hozzám, alig vett észre, de amikor a grófot vacsorára hívták meg, nekem is terítve volt az asztal végén. Népes családja volt, rajta kívül még három asszony ült az asztalnál, anyja, felesége, lánya lehetett, a korukról úgy gondoltam, s egy fiatal, még nálam is fiatalabb fiú. Szer-tartásos, hűvös volt a vacsora, alig-alig szólt valaki is egy szót, csak a grófot kínál-gatta a háziasszony, s házigazdám figyelmesen töltögette a bort. Két cseléd szolgált fel, ezek olyan halkan, egy szó nélkül mozogtak, ahogy, gondolom, a nagyúri házaknál szokásos.
Amikor az asztalt leszedték, s a poharak mellett maradtunk, az asszonyok elvonultak, akkor kezdett beszélgetni a háziúr, olyan semmi dolgokról eleinte, hogy milyen nehéz egy várost vezetni nehéz időkben, az adóról, milyen nehezen folyik be, hadseregellátásról, aminek elő kell teremni ebben a hónapban is – mondta -, három hadsereget láttunk már el, kétszer a magyart, egyszer az osztrákot. Persze akármilyen nem szívesen is ad az ember az ellenségnek, muszáj adni, ha itt van a város* előtt.
A gróf csak legyintett: semmi ez.
— Még mindig jól élnek magisztrátus uramék meg a városi polgárság. Próbálnák meg, mi az hadban lenni hetekig… főtt ételt nem enni, éjszakákat ló hátán tölteni, csak katonaember tudhatja, hogy milyen kicsi, amit kíván egy-egy várostól, ha elmegy mellette. Kenyér, hús az embereknek, abrak a lónak. Mi az? Semmi.
— No, kétezer cipót kisüttetni. . . az nem semmi. S egy szekér tarhonyát. . . Nagy számok ezek. . . Ha hozzájön még a zab, széna. . .
De a gróf hallgatagon erre is csak legyintett, kiitta a borát.
– Ház is több van Vásárhelyt kétezernél. Ha csak minden házból egy kenyeret adnak. . .
– No hiszen, legtöbb helyen már hónapja nem láttak kenyeret. S újig nem is igen látnak. A mezei munka meg nehezen megy. . . a parasztok nem nagyon mernek bejönni árulni. . . félnek a kóborló katonáktól. Inkább megeszik maguk. . . vagy tőlük is elviszik. . .
Hallgattak, ittak. A fiú, aki eddig az egész evés alatt egy szót sem szólt, most azt mondta – pirulva, hogy ő is megszólalhat:
– Meg nem is hozzák, ha hozhatnák se. . . Fejükbe ment a nagy szabadság.
– Majd kimegy — mondta a gróf.
Az apja ránézett a fiára, örült, hogy az is megszólalt, milyen bátran s milyen okosat mondott. Aztán töltögetett tovább, rám is rám pillantott, s hogy látta, félig van a poharam, intett az üveggel; toljam közelebb.
– Igyál, fiam, te se tudod, holnap iszol-e még.
S ahogy ittunk, átment egyszerre a beszélgetés a mába, a takarmányról, hadseregellátásról arra, hogy mi lesz itt. Bele kellett egy kicsit melegedni a beszélgetésbe, hogy a házigazda meg merje kérdezni a grófot: meddig tart még ez a háború ?
– Most már nem soká.
— Hát én is úgy nézem. Benn van a muszka. . . Két császár ellen nem tud mit csinálni a kis magyar nemzet.
Néztem az ezredest, mit mond erre. Szép volt így az asztal mellett simára borotvált, fiatal arccal, tiszta, vasalt egyenruhában, s tetszett, ahogy eddig beszélt: nem hangoskodva, nem kiabálva, csendesen, mint egy professzor. A házigazda csak panaszkodott, fecsegett, ő meg azt mondta, ami a valóság: ne panaszkodjék a civil, a katonának még nehezebb.
Most a vállát vonogatta, és nem szólt.
– Méltóságod hogy látja a dolgot? – kérdezgette tovább a gazda.
– Én katona vagyok — mondta végül —, én úgy érzem mint katona. Hadvezetésünk már mattot kapott, csak még nem akarja beismerni.
– Mattot?
– Azt. Nekem beszélhet a kormány, beszelhetnek a civilek. Háborúban a hadsereg az úr. Vagy van, vagy nincs. Vagy elég erős, vagy nem. Anélkül nem megy. Hiába hencegnek.
— Hát az igaz.
— Lenne Görgeynek kétszázezer kiképzett embere. . . De felfegyverzett, kiképzett. Nem mezei hadak, nem diákok — rám nézett beszéd közben, s ide is fordította a szót -, lelkesedésből nem élünk meg. Szép a lelkesedés, szép… Itt van Bence is, az adjutánsom. Sebesült is már, még bottal jár, de újra jön katonának. Szép, szép. . . de még a lovat se tudja megülni. S ha tudná: hol a ló, amelyre ráültessem. Még ruhát se tudok neki adni, nemhogy kardot, puskáról nem is beszélve. . .
Elpirultam. Minden szava olyan volt, mint egy-egy pofoncsapás. Forgattam magam előtt a poharat, kellett egy fél kortyot inni, hogy legyen bátorságom a megszólaláshoz.
— Bocsánat tisztelettel, ezredes úr. . . én tüzér voltam. . . ott megállóm a helyem. Civil ruhában is…
— Tüzér? Hol az ágyú? — szólt bele a házigazda, bátorságot kapva az ezredes szavaitól. – Hiszen ágyú sincs elég.
— Nincs. Az sincs..
— Akkor nem sok remény van.
— Semmi.
— Akkor. . .
— Két hét múlva vége lesz. Mondjuk, egy hónap.
Bólintottak, s hallgattak egy ideig. Én is hallgattam, nem tudtam mit szólni. Sem azt, hogy amit mondanak, nem igaz, sem azt, hogy jobban értek katonai dolgokhoz, mint az ezredesem. A házigazda elégedettebb lett, hátradőlt székén, nézegette a poharát, s egyet-egyet pislantott az ezredes felé, mintegy biztatóul, hogy mondja még tovább.
Rossz volt ezt nézni. Szerettem volna elmenni lefeküdni, de hát nem kezdhetem én az asztalbontást, de azt se tudtam, hol is lesz nekem szobám. Egy tisztiszolga, vagy ahogy nevezett az előbb, adjutáns, hozzá van kötve a gazdájához.
– Tetszik tudni – mondta végül a házigazdánk -, látom én ezt már régen. S ilyenkor az a magyar ember kötelessége, hogy mentse, ami menthető. Őrizze meg magát a jövőnek, aki tudja.
Az ezredes sóhajtott, végigsimított a homlokán, belelegyintett a levegőbe, mintha mondaná: attól én már elkéstem. Császári tiszt létére bizony neki nem valami biztató kilátásai lehettek.
– ‘Késő — mondta.
– Hogyhogy késő? Jobb későn, mint soha.
– Majdnem mindegy. Bár. . .
– Kérem, ha engem felelősségre vonnak, hogy az én városom ezt meg ezt. . . hát rám nem lehet semmit mondani. Nem vehetik el a statútumainkat, mert lázongtunk. A debreceniek. . . igen, nem mondom. . . Az történelem volt. . . csak kérdés, mit kér majd a történelem tőlünk, amiért beengedte a színfalai mögé.
– Két hónappal ezelőtt kellett volna — mondta az ezredes.
 – Mit?
– Erre gondolni. Akit meg tudnak már verni, azzal minek egyezkedjenek. Amikor erősek voltunk, akkor kellett volna egyezkedni. Amikor mi győztünk. Biztosítani azt, amit bizonyosan elérhetünk egy kompromisszumban. Nem tenni fel a bizonytalan kimenetelű háborúra. Ezt kellett volna. Mi, katonák, ezt akartuk, de hát. .
– A politikusok jobban tudták. . .
– Igen. Azt hitték, hadsereg nélkül is le het politizálni.
Ekkor a fiú leplezetlenül nagyot ásított, az apja ránézett oldalvást, szemrehányón, a fiú is összerezzent, zavarba jött, leplezni igyekezett az ásítást, de a grófnak kapóra jött:
– Álmos már a fiú – mondta. – Jobb, ha mi is eltesszük magunkat holnapra.
Azzal állt is fel. Eltartott még egy-két percig, amíg megittuk az utolsó pohárral, azután a legutolsóval, mert házigazdánk úgy érezte, hogy illik, ha tart bennünket – a beszéd is jólesett neki, úgy látszik, de a gróf unhatta már s talán sajnálta is, hogy ennyit mondott. Megveregette a szék mögött mereven álló fiú nyakát, kezet nyújtott az úrnak, s felém fordult:
– Na, menjünk, Bence. Igaz, hol is lesz a mi szállásunk? Bence is kaphatna valahol valami fekvőhelyet? Lehetőleg közel hozzám?
Egy rövid pamlagot cipeltünk át a mellette lévő szobába, erre vetett nekem ágyat az álmából felébresztett szolgáló. Kedves vendégek lehettünk, mert ágyazás után még visszatért, egy palack bort tett le az ezredes ágya mellé: a nagyságos úr küldi — s megkérdezte, mikor költsön bennünket.
Alig mertem hozzáfogni a vetkőzéshez. Az ajtó nyitva maradt, én egyse a másik szoba felé figyeltem, ahol az ezredes tett-vett. Lefeküdt már, vagy engem hív majd be a csizmáját lehúzni? Nem voltam tisztában a kötelezettségeimmel, s bár mozgott bennem valami ellenkezés a csizmahúzással szemben, szinte készenlétben álltam mégis, hogyha szólít, hát menjek be. De nem szólított, kis idő múlva elfújta a gyertyát, s csak ahogy én tettem-vettem még mindig az ágyam körül, szólt ki:
– Mi az, Bence, nem alszol?
Azt feleltem, de, mindjárt! S hogy megszólalt, hát összeszedve a bátorságom, még azt is megkérdeztem:
– Ezredes úr, ha mind így van, ahogy elmondta az előbb. . . akkor minek még a katona?
– Minek?
— Igen, mire? Ha megvernek. . .
— Te bolond. Hát ha nincs katona, nincs kit megverni. Aztán minél nehezebben vernek, annál jobb nekünk.
-Jobb?
— Jobb hát. Aki erős, azzal másként beszélnek. Lenne csak nekünk kétszázezres seregünk, olyan fegyverszünetet köthetnénk, hogy minden tiszt amnesztiát kapna. Én mondom. . .
Aztán nem szólt többet, hallottam, ahogy fordul az ágyban, s ettől kezdve már csak egyenletes lélegzését, később horkolását hallottam.

(Folytatjuk)


Előzmények: 1. rész2. rész3. rész, 4. rész, 

2017. december 29.

Szóljon hozzá!