Klasszikusok kézfogása: Sarkadi Imre – SZÁZ ÉVE SEGESVÁRNÁL (6)

Egy diáktüzér naplója

VI.

Másnap délelőtt zeneszóra lettem figyelmes : az újoncok vonultak a városon keresztül a tábor felé. Lehettek vagy hatvanan, mindegyike annyira felszerelt, mint én: egy katonasapka a fején. A hátrább állóknak már az se jutott. Ezredesem éppen útra készülődött, engem ellátott utasításokkal. Ne menjek messze a háztól, ha megyek is valahová – nem tudni, mikor jön vissza, s nem tudni, mikor kell indulnunk. Lovon ment el, a lóról még végignézte az újoncokat, s odabökött feléjük.
– Látod? Mégiscsak jobb, hogy itt maradtál mellettem.
– Igenis – mondtam.
– Tudj’ isten, mit csinálunk ezekkel…
Elment, ebédre se jött vissza. A cselédektől hallottam, hogy várták az úrék, egy órával később ültek asztalhoz, mint szoktak: hátha megjön. Én az istálló meg a konyha körül ténferegtem, gondoltam rá, hogy meglátogatom Mátyás bácsit, de hát az messze volt. Végül is jött az egyik cseléd: menjünk be ebédelni. A konyhában kaptuk az ebédet Ábrahámmal, jó, bőséges ételek, akár az este, az úrék egy-egy pohár bort is kiküldtek ebéd után a számunkra. A cselédeknek ez nem járt.
– Bizony, ifjú úr – hunyorított rám a pohara mellől Ábrahám -, látja-e, ilyen a háború. A tisztiszolgát jobban megbecsülik, mint a ház körüli szolgát.
Estefelé kimentünk együtt a korzóra. Most kevesebben voltak, mint az előző napokban, egy-két katonát is lehetett látni, ezeket nézegették a sétálók.
Ábrahámmal nemigen lehetett beszélni, néha mondott egy-két szót. Azt se a katonaságról, csak úgy a világról. Már egy jó darab ideje nézelődtünk, amikor megkérdeztem tőle:
– Nem tetszik tudni, az az őrnagy úr. . .Petőfi, aki a lovat elkérte. . . Az merre van?
Megvonta a vállát.
– Tudja az ördög.
Mondtam, meg kellene kérdezni valamelyik más katonától. Hátha ismerik.
– Aztán mit akar vele ?
 -Megkeresném.
– Miért?
– Hát – mondtam – azt ígérte tegnap, hogy tesz valamit az érdekemben. Hogy az ágyúhoz kerüljek.
Ábrahám nem szólt semmit, nem érdekelte a dolog. Beletelt egy kis idő, amíg annyira merészkedtem, hogy megszólítsak két ott sétáló katonát tudakozódni Petőfi után. De azok se tudtak többet, mint Ábrahám. Petőfi? Nemigen hallottuk a nevét.
– Civilben jár – mondtam.
– Civilben? Akkor az a nagy hajú lesz, keseképű. . .
– Költő…
– Költő? Aztán mit költ?
Nem jutottam velük tovább. Végre az egyik megmondta, megnézhetem a vendéglőben, ott van most néhány tiszt úr. Elmentem a vendéglőig, de függönnyel voltak az üvegablakai elrekesztve, bemenni pedig nem mertem.
Ha be is megyek, és ott is lesz, hát mit érek vele? Bizonyosan nem egyedül ül, hanem a többi tiszttel, nem állíthatok oda az asztalához.
Meg kérdés, hogy szabad-e bemennem …
Ábrahám megunta a sétálást, hazament. Én is arra gondoltam, amikor a tér túlsó végén megláttam Petőfit közeledni. Sietve jött, de körülnézegetve, mint aki keres valakit. Igyekeztem feléje, hogy keresztezzem az útját, mielőtt elfordulna valamerre, de elég volt, hogy észrevegyen, már intett felém.
— Éppen téged kereslek.
Kihúztam magam, és tisztelegtem. Az őrnagy kedves volt, és a legjobb hírt mondta, amit mondhatott volna egyáltalán: elintézte, hogy az ágyúkhoz osszanak be.
– Ott legalább menet közben felülhetsz, nem kell a sebesült lábaddal kínlódnod.
így mondta: sebesült lábad, ez igen jólesett, hiszen mondhatta volna egyszerűen úgy is, hogy: sánta lábad.
Csak hát a dolog nem ígérkezett ilyen gyorsnak és egyszerűnek. Hiszen egyelőre nekem szolgálati helyem van Fehérváry ezredesnél, hír nélkül csak nem mehetek el. S míg ezt elmondtam akadozva, eszembe jutott az is, hogy ha így kéretem magam, akkor még a végén sarkon fordul Petőfi és otthagy – s igaza is van, ha ezt teszi, mert hiszen nem bálban vagyunk, hanem háborúban, s azt se várhatom, hogy mindent ő intézzen el helyettem.
– Ugyan – legyintett -, a csizmáját takarítani más is tudja. Vagy ha nem, hát tisztogassa ő maga. Ember meg kell az ágyúhoz, mint egy falat kenyér.
Még mindig topogtam, hogy baj lehet belőle, ha hír nélkül megyek el. Talán üzennék, hiszen nem lakik messze.
Nevetett, s már indult is velem az ellenkező irányba. Azt mondta, a grófok nem szeretik, ha üzenget nekik a tisztiszolgájuk. Aztán mi mást tudnék üzenni, mint hogy elmentem, azt meg úgyis észreveszi, ha nem jelenek meg.
Lassan haladtunk, pedig igyekeztem kilépni, ahogy csak tudok. S az igyekezettől beszélni se igen értem volna rá, bár nem is tudtam volna mit mondani.
A vásártér környékén kérdeztem meg végre.
– Láttam, sokan jelentkeztek katonának.
– Na, nem nagyon sokan.
– Hiszen igaz, a városból több is kitelt volna. Akik itt korzóznak. De ennyit is elég lesz hirtelen felszerelni.
Befordultunk a térre, katonákat, lovakat, néhány szekeret láttam ott ácsorogni. Útközben mondta:
– Van néhány szekér kardunk, puskánk. Többet nem is beszélt – elszégyelltem magam. Igaz, mindezt csak azért mondtam, hogy valami beszélgetést kezdjek, azért, hogy lássa, érdekel, ami körülöttem történik — s mégis az lett valahogy belőle, úgy kezdtem beszélni majdnem, mint a házigazdámék tegnap este.
— Nézd csak — azt mondta Petőfi —, így sántikálva soká jutnál ki a tüzérekhez. Nem is tudod az utat, lehet, hogy magadban oda se nagyon engednének kérdés nélkül. Hanem majd itt a legközelebbi szekér, amelyik kifelé indul, elvisz.
S meg is kérdezte mindjárt a körülállókat: melyik szekér indul leghamarabb? Egy nagy, sárga bajuszú parasztember lépett elő jelentkezni. Máris indul, csak itatni állt meg. Zsákok voltak a szekerén s a zsákok közé dugdosva néhány fej káposzta. A puskája ott lógott a lőcsre akasztva. ;
– Elviszi ezt a fiút az ágyúkhoz, átadja a tűzmesternek avval, hogy a tábornok úr
parancsára érkezett. Szolgált már a tüzérségnél, jobb hasznát veszik, mint csizmatakarítónak.
Nekem meg nyújtotta a kezét:
– Hát csak induljatok, fiú, ha készen vagytok.
Tetszett nekem minden, amit az őrnagy csinált. Hogy így, egy-két szóval elintézett, útnak indított, s különösen az, hogy nem felejtkezett meg rólam tegnap óta. S ahogy most idekerültem a falatozó, itató, szekeret rakó katonák közé, mindjárt másként, jobban éreztem magam, mint eddig. Az ezredesnél „adjutánsnak” lenni nem volt ugyan rossz, se fáradsággal, se gonddal nem járt, de mégsem volt igazi. Jól megnéztem a magam emberét, akire rábízott Petőfi, éppen most zablázta be a lovakat, s intett, hogy felkapaszkodhatom.
– Fegyvere nincs ? – azt kérdezte.
– Nincs – mondtam. – Újonc vagyok. Illetve hogy nem újonc, hanem sebesült voltam eddig.
Bólintott, kezet nyújtott, a nevét is megmondta: Páka Demeternek hívták. Keveset szólt, szinte alig beszélt, de jó volt így szekerezni csendesen kifelé a városból. A lovak lépésben mentek, nem is igen kellett velük törődni, s most már tényleg katonának éreztem magam, szinte láttam is a képet, amelyet mutatunk ketten a szekérrel: egy öreg meg egy fiatal katona megy a tábor felé.
Már sötétedett, kinn jártunk a határban, amikor megkérdezte:
– Az őrnagyot ismeri?
-Petőfit? •
– Aki idehozta.
Elmondtam neki a dolgot, egy kicsit úgyabbul, mint ahogy volt. Azon igyekeztem, hogy olyasmi derüljön ki az elbeszélésből: jobb barátságban vagyok Petőfivel, mint azt látni lehetne.
– Tudja, kértem, hogy juttasson már valami jobb helyre. Azt mondta, közbenjárt értem a tábornoknál. S egy nap alatt el is intézte.
Páka Demeter bólintott, s pipát szedett elő, azt kezdte lassan tömni. Aközben mondta:
– Jó ember. . . fajin ember.
– Petőfi?
– Nem a’. Bár lehet, hogy az is. Hanem a Bem.
– A tábornok?
– Az a’. A generális. Pedig magyarul se tud.
Kicsit megeredt a nyelve, s elgondolkozva, pöfékelve mondott lassan egy-egy mondatot.
– A’ szereti a szegínysíget. . . A katonáit mind egytül egyig. . .
Két lovas járőr jött velünk szemben, kérdezték, honnan jövünk, hova megyünk. Aztán megállítottak, s magyaráztak hosszadalmasán Pákának, hogy nem erre kell, nem jól megy, a tüzérek délelőtt átmentek odább, valamivel lentebb, Fejér-egyháza felé.
– Hát én oda utánuk nem megyek — mondta Páka, rántva egyet a derékszíján.
Kicsit kényelmetlenebbül kezdtem magam érezni: ha most letesz a szekérről, botorkálhatok gyalog tovább, nem is tudom az utat. De a két lovas csak nevetett: nincs az olyan messze, aztán hova akarna menni, ha oda nem?
– Engem ezekért a zsákokért küldtek be – bökött hátra Páka -, azt kell leadni Hajdú őrmesternek, ezt a legényt csak a városban bízták rám. Hát én hozom, ameddig jövök, de nem miatta jártam benn. . .
S úgy nézett rám, mint akinek útjában vagyok, s igazat is adtam neki, egy vagy két órával korábban térhet nyugovóra, ha nem cipekedik velem. Készültem is, hogy lekászálódjak a szekérről.
– Eljutok már innen gyalog is.
– Hogyne, a rossz lábával – mondta Páka kicsit becsmérlőén, de a szavában, ahogy mondta, benne volt az is, hogy mégse enged leszállni. – Gyüjjön csak velem. Kisvártatva megint találtunk járőrt, azok is tanakodtak egy darabig, hogy merre menjünk, azt mondták, már Hajdú őrmesterek sincsenek abban a jószívű majorban, ahol eddig. Menjünk csak tovább Fejéregyháza felé.
– Hiszen akkor felkerekedett az egész hadsereg – vakargatta a fejét Páka. S döcögtünk a szekérrel tovább a rossz dűlő-utakon, ránk esteledett közben egészen, én bizony már régen eltévedtem volna, ha leszállók a szekérről. Csak az utat láttam előttünk, az fehérebb volt a vetésnél, kaszálóknál. Páka meg igazgatta a lovakat, ha keresztút vagy forduló jött. Meg is kérdeztem tőle: idevalósi-e?
– Nem éppen ide, a közeibe.
– Hova?
– Segesvárra.
– Afelé megyünk ?
– Afelé. De hát nem tudom, hogy érjük el a hadat, ha már délelőtt felkerekedett.
Feljött közben a hold, de felhős volt, éppen hogy néha világított. S a harmadik járőr, amelyikkel az országút kereszteződésénél találkoztunk, azt mondta, ne menjünk tovább, álljunk be itt valamelyik tanyára megszállni. Hajnalban, napfelkelte előtt induljunk Fejéregyháza felé.
– De hiszen mit csináljak én a krumplival, káposztával? Nekem ma este kell leadni.
– Ez a parancs — mondta az egyik lovas. Páka morgolódott, az őr azt mondta,
hogy minden erre tartó szekeret le kell állítani, csak hajnalban menjenek tovább. Úgyse várná, magukat odább se kész táborhely — mondta —, töltsék csak el itt az éjszakát.
A legközelebbi tanyára befordultunk. Üres volt, kutya se szaladt elénk, világosság se volt, zörgetni se lehetett, senki se nyitott ajtót. Páka addig kotorászott az istállóban, amíg a sarokban talált egy rozzant mécsest, azt próbálta életre kelteni s világítani vele. Rég kiköltözhettek az ittlakók ebből a tanyából, a két ló alig akart bemenni az istállóba, Páka azt mondta, a patkányszagtól. S hogy ennivalót nem talált a lovaknak, hát a szekérről egy-egy fej káposztát lökött eléjük – rágják éjszakára.

(Folytatjuk)


Előzmények: 1. rész2. rész3. rész, 4. rész, 5. rész

2017. december 31.

Szóljon hozzá!