Klasszikusok kézfogása: Sarkadi Imre – SZÁZ ÉVE SEGESVÁRNÁL (7)

Egy diáktüzér naplója

VII.

Hajnalban alig indultunk, láttuk, hogy jönnek mindenfelől a katonaszekerek. Jól ösz-szeszedhették a járőrök éjszaka a sok elcsellengett lovast, fogatost, szinte népvándorlásnak látszott, ahogy egyre sűrűsödött a látóhatáron a sok jármű. Negyvenet, ötvenet össze tudtam számolni hirtelen. S most, hogy nem egyedül baktattunk már, Páka is odasuhintott a lovak közé, versenyeztünk a többivel, ki ér be előbb, ki hagyja el a.másikat.
Éppen hogy feljött a nap, de már meleg volt.
– Csata lesz? – kérdeztem Pákát. Nem felelt, a lovak fölött suhogtatta az ostorát. Csak nagy sokára mondta, a lassú beszédű emberek módjára: tudja a jóisten. S aztán nem is beszélt egy darabig semmit, csak egy jó óra múlva mutatott előre az ostorával egy messze torony felé.
– Az mán Szitás.
A lovak lépésben mentek, Páka hagyta őket menni. Megcsendesedett a többi szekér is, a lovasok elhagytak bennünket, oda-odakiáltottak egyik-másik szekérnek valamit, vagy adjonistent köszöntek legalább. Addig nyargaltunk, míg a szekerek nagyobb része össze nem verődött, mint egy karaván, jó hosszú sorban jöttek mögöttünk, előttünk is vagy négy-öt, most már nem volt érdemes versenyezni, keskeny volt az út s poros, még szerencse, hogy oldalról fújt a szél, így nem kellett nyelni az előttünk menők porát.
Alig lehettünk már vagy két kilométerre Szitástól, amikor hátulról hallatszott egy éljen. Aztán még egy kisvártatva, ahogy a kocsizörgésben kivehette az ember.
Hátranéztem, láttam, hogy a szekérsort előzi egy kocsi. Ülhettek rajta négyen-öten is, úgy látszik, ennek szólt az éljen, ahogy elhaladt a szekerek mellett.
„Csak nem Bem lesz?” — gondoltam, s figyeltem a kocsit. Páka oda se igen nézett, s amikor kérdeztem tőle, vajon nem a generális közeleg-e felénk, csak legyintett.
— A… ott van az mán.
— Hol?
— Hát ahol lenni kell.
Ebből ugyan nem sokat tudtam meg. Hanem a kocsi is megközelített közben bennünket, Páka kissé kikanyarodott az út szélére, hogy elmehessen mellettünk, s akkor felismertem, a hátsó ülésen az egyik utas: Petőfi.
A mögöttünk haladó szekérből is éljent kiáltott valaki, Petőfi visszaintett nekik, s nevetett. Egy százados ült mellette, a bakon a lovakat hajtó honvéd mellett még egy.
Köszörültem a torkom egy éljenre, szerettem volna, ha észre is vesz a szóból, de nem kellett nagy készülődés. Mert ahogy mellénk ért a kocsi, Páka elkiáltotta magát mellettem: – Éljen!…
Aztán odacsapott megint egy kicsit a lovaknak, mintha csak egy adjonistent mondott volna.
Utánakiáltottam én is. Petőfi nekünk is intett, aztán, ahogy ránk nézett, láttam, hogy észrevett. Kiáltott valamit, de a zörgéstől nem hallhattam meg.
Fordult vissza, s intett újra sürgetőn, s odakiáltott megint:
– Gyere, kapaszkodj ide. Legalábbis így értettem, ezt mondta. S mindjárt léptem is volna le a szekérről, hogy utánuk ugorjak felkapaszkodni, amikor eszembe jutotta lábain. Ha járni tudok is, de leugrani, felugrani, robogó kocsira kapaszkodni még bizonyosan nem tudok vele. S így hát ott kapaszkodtam a szekér oldalán, fél lábbal már a hágcsón, a másikkal meg a saroglyában, néztem a kocsi után reménykedve, hátha észreveszi, és eszébe jut, hogy mint vagyok. . . Ha csakugyan odahívott magukhoz.
Látta, hogy tétovázom, de azt hihette, nem hallottam, mit szól.
-— Gyere, gyere – kiáltotta vissza, de már előttünk jártak vagy öt-tíz méterrel. Ha le is ugróm, nem érem utol az ő kocsijukat.
Hadonásztam, mutogattam a lábamra, hogy nem tudok leugrani. Aztán, hogy nem fordult vissza többször – az előttünk levő szekerekből is elkiáltották rá az éljent —, hát visszahúzódtam a szekérbe.
Néztem Pákát. Olyan egykedvűen hajtotta a lovakat most is, s tegnap este azt mondta, hogy nem is tud semmit Petőfiről. Hát akkor miért éljenzett most. Meg is kérdeztem tőle.
– Csak ismeri, ha éljent kiáltott?
Bólogatott.
– Megérdemli.
– Meg, meg bizony – mondtam én is, s csak néztem az egyre távolodó kocsi után. Jó lett volna mégis vele menni a táborig.
Mindjárt meg is mondta volna, hova menjek, kihez.
– Nem lehetne – kezdtem kérlelni Pákát – egy kicsit nekiereszteni a lovakat? Utolérnénk az őrnagy úrék kocsiját. Fel akart venni, úgy hallottam.
– Hát miért nem ugrott le ? – kérdezte az emberem.
– A lábam – s mutattam neki.
Csapott az ostorral, de nem nógatta a lovakat. – Fáradtak – mondta egy kis idő múlva.
Aztán azt kérdezte:
– Rokona?
– Ki?
– Hát az ifjú úr. Neki…
– Nem.
– Há’ mit akar?
– Hiszen – mondtam – azt se tudjuk, hova kell mennem. Azt ígérte, hogy a tüzérekhez oszt majd, hol vannak a tüzérek?
– Hol? Nem tudom én.
Kezdtem rábeszélni: menjünk már utánuk, mert akkor nem lesz velem több gondja. Ahol, ni, nincsenek is olyan messze, harminc-negyven méterre se. Ahogy elhagyták a szekérsort, megcsendesedtek Ők is.
Páka vállát vonogatta, s kezdte szólon-gatni a lovakat. A legrosszabb helyen tette, itt volt éppen a legkeskenyebb az út. A jobb oldalon félig az árokban mentünk a kerekekkel, míg megelőztük az előttünk levő szekereket. Úgy rázott, azt hittem minden pillanatban, kiesem a szekérből.
– Érjük utol? – kérdezte.
– Érjük, persze.
– De bizonyos, hogy szólt?
– Szólt hát. Hiszen maga is hallhatta.
Nem felelt, hogy hallotta-e, csak pislogott bizonytalanul, s hagyta csendesedni a lovakat. Ott mehetett előttünk vagy húsz méterre a kocsi.
– Mert ha nem szólt, hát hogy érjük utol?
S kisvártatva megint:
– Nem mehetünk oda szó nélkül.
Látszott, kedvére volt a dolog, hogy engem leadjon, velem ne legyen dolga tovább, de azt se merte, hogy a tisztek kocsijához csak úgy odamenjen, utolérje, vagy éppen megelőzze őket. Más volna, ha valami tisztet vinne, de hát én se vagyok tiszt.
– Menjünk, menjünk – sürgettem. Bár az ő habozása engem is kétkedővé tett: hiszen ha csakugyan azt akarná, hogy odamenjek hozzájuk, akkor nem hagyta volna annyiban a dolgot. De hát azóta se néz vissza.
Páka nógatta a lovakat, csendes zörgéssel közeledtünk a kocsi felé. S amikor odaértünk vagy öt méterre, oldalba bökött.
– No, szóljon.
– Majd, majd – mondtam. -Szóljon, no… – biztatott tovább, s nem volt hajlandó közelebb kerülni a kocsihoz.
Bajban voltam. Ha nem kiáltok, lemaradunk megint, s most már Páka se hiszi majd el, hogy csakugyan szólt nekem Petőfi, hogy az ő kocsijukra hívott. Ha meg kiáltok?. . . Mit kiáltsak? Kiabálhatok én egy tiszt után?
Úgy tettem, mintha nem hallanám, mit mond Páka, készülődtem a leszálláshoz, izegtem-mozogtam a kocsiban.
– Miért nem szól mán?
Szerencsém, hogy Petőfi visszanézett a kocsiból. Most csendben mentünk, nem volt olyan zörgés, hát hallottam, amit mondott.
— Gyere, no, ugorj fel hozzánk.
Feleltem, elég hangosan, hogy megértse, de hogy mégse kiabálás legyen.
– Nemigen merek még mozgó kocsiról ugrálni.
— Persze, a lábad!…
Szólt a kocsisnak, megálltak, Páka is ott állította meg közvetlen mögöttük a lovait. Lekászálódtam, s tisztelegtem a kocsin lévő tiszt uraknak, felmásztam a velük szemben lévő kisülésre.
Nem olyan igazi városi kocsi volt, de olyanféle. Amit faluhelyen ünnepi szekérnek szoktak használni.
Úgy látszik, már az előbb is megmondhatta a mellette ülő tisztnek, hogy ki vagyok, mert az egyenesen engem kezdett kérdezgetni. Hol harcoltam eddig, milyen ágyúknál, s mennyire vagyok jártas az ágyúkezelésben. Igen kedves ember volt, a végén jegyezte meg kicsit maliciózusan: jó, hogy jössz, kell a tüzér, amennyi csak van. Bár az ágyúk hamarabb fogynak el, mint a tüzérek.
– Elrepednek – bólogattam komolyan, így már igazán katonának éreztem magam, hogy katonai dolgokról beszélhetek. S olyan jó volt, hogy ez a százados nem úgy mondta a „nincs ágyú”-t, mint Fehérváry.
– Na, fiú – mondta Petőfi -, ma vagy holnap, azt hiszem, megint áteshetsz a tűzkeresztségen.
– Csata lesz?
– Úgy sejtem, mégpedig hamarosan.
S aztán a századoshoz fordult:
– Milyen hely ez a Keresztúr?
– Nem tudom – mondta -, még nem jártam itt.
Közbeszóltam, hogy én se jártam ugyan még, de úgy tudom, jó hely, fazekasok lakják.
Nevettek.
– Persze – mondta Petőfi – te kolozsvári vagy. Ismerheted Erdélyt, mint a tenyeredet.
– Na, nem éppen. . . csak hallomásból inkább.
– Hát én – mondta – meglehetősen sokat jártam már az országban. Kár, hogy erre huzamosabban még nem vetődtem el. Nem csúnya hely.
S elmosolyodva az emlékein, arról kezdett beszélni, hogy melyik országrészben mikor járt.
– Amikor Kolozsvárra beértem — fordult felém, de azért a többinek is beszélt -, hirtelenében azt gondoltam, hogy Debrecenbe jutottam. Apró parasztházak, az utcán feneketlen sártenger. . .
— Hát Debrecen ilyen?
— Az ilyen. Nem voltál még Debrecenben, barátom? Ha porba vagy sárba akarsz fulladni, csak oda menj. De az orrodat jól befogd, mert különben mielőtt megfúlnál, a guta üt meg a szalonnaszag miatt. Menynyi szalonna, mennyi hízott disznó. . .
Nevettek. A százados azt mondta:
— Legalább jóllakhattál szalonnával.
— Szalonnával? Hacsak a szagával nem. Hat éve a telet abban a szalonnás városban húztam ki, majd éhen haltam. Ha egy öregasszony gondom nem viseli. . . De Kolozsvár – fordult felém -, az mégis másnak bizonyult. Amikor berobogtam a magyar kapu alatt, megváltozott a világ.
— Ott kezdődik — mondtam.
— Hohó – a százados nevetett. – Debrecent is jobban megszeretted volna, ha nem egyedül vagy ott. Úgy tudom, Kolozsvárt már másodmagaddal voltál.
— Még szerencse – mondta Petőfi, s emlékezve elmosolyodott egy pillanatra. -Annyiszor indultam neki Kolozsvárnak egyedül. . .
Közben elértük a falu szélét. A kocsis odacsapott a lovaknak, gyorsabban menjenek, a százados szólt neki előre.
— Lassabban inkább, hadd nézelődjünk. — S Petőfihez fordult:
— Vegyék észre, hogy megérkeztél.
— Vegyék észre? Aztán ugyan mi lesz, ha észreveszik? Nem én vagyok a generális.
– Azért neked is kijuthat egypár éljen.
— Hagyd, barátom, volt nekem egy esetem. Amikor Aggteleken jártam a barlangot megnézni, elkísért az úton a falusi rektor. Ezt a fiatalembert meglepem, gondoltam, s ahogy elértük a barlang felső végét, ahol a látogatók odakarcolják a nevüket, odakarcoltam nagy betűkkel az enyim is. „Tán el se lehet olvasni”, mondom, csak azért, hogy odanézzen, és bámuljon. „De igen – azt mondja -, »Petőfi«”, de barátom, ezt olyan hidegvérrel mondta, mintha az állt volna ott: Kiribicza Istók, vagy mit tudom én, mi. . .
– Nem olvasott verseket.
– Nem, a jámbor, úgy látszik. Hanem azóta eltelt egy-két év, s leszoktam már róla, hogy várjak a felismerésre.
Én figyeltem is közben, nézelődtem is. Tele volt a falu katonával, majd minden ház udvarán ott állt egy fogat, vagy a katonalovak harapdáltak nyári jászolhoz kötve. A nyereg a hátukon, éppen csak meglazítva. A gyerekek szaladtak egy-egy katonaszekér vagy lovas után, minket is követett egy darabig néhány. Mások meg a gyalogjárón ugrándoztak, ha honvéd ment arra, elébe szaladtak tisztelegni.
– Ezt, ezt szeretem – nézett szét Petőfi, és ragyogott a szeme, ahogy végigmosolygott néhány bámész pulyán meg a falubelieken, akik a kapuból, utcai padról nézde-lődtek a katonák után.
Bekanyarodtunk a főtérre, itt már nyüzsgött a sok katona. Ahogy a kifogóhely felé fordult a kocsi, felnéztek az ott ácsorgók, az egyik elkiáltotta magát: Éljen! – aztán felharsant egy hirtelen nagy éljenzés. Szaladtak a szekerünkhöz kezet szorítani Petőfivel.
Ezek katonák voltak, tisztek jobbára. Ismerhették, tudhatták, kicsoda. Találkozott is vele már bizonyosan a legtöbbjük. De azért, ahogy.leugrott az ülésről az őrnagy, láttam, hogy öröm villódzott az arcán.
– Na, ugye – mondta kedélyeskedve a százados.

(Folytatjuk)


Előzmények: 1. rész2. rész3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész

2018. január 1.

Szóljon hozzá!