Klasszikusok kézfogása: Sarkadi Imre – SZÁZ ÉVE SEGESVÁRNÁL (8)

Egy diáktüzér naplója

VIII.

A beosztásom igen hamar megtörtént. Féltem pedig egy darabig, hogy majd a tüzérségnél is csak a fejüket vakarják az emberek, aztán elküldenek innen oda, onnan meg máshova… – de már az első percben láttam, hogy nem így lesz, nem úgy, mint az újoncozáskor Vásárhelyt. A tűzmester,, akinek átadtak, kikérdezett szolgálati helyeim felől, aztán odavezetett az egyik ágyúhoz, s abból kezdett vizsgáztatni.
Mik a vezényszavak, ki hol áll, melyik beosztott mit csinál. Ezeket kérdezgette végig, meg az ágyú alkatrészeit — mikor tü-zesedik túl, mikor lehet hűteni vízzel, mikor nem. Az egész nem tartott egy negyedórát sem, akkorra látta, hogy nem a levegőbe beszélek. Azt mondta: ehhez az ágyúhoz leszel beosztva, jegyezd meg jól magadnak. S ha el is mégy, távolra ne menj, ha indulunk, el ne maradj.
Még elmenőben kérdezte.
— Lovagolni tudsz?
Mondtam, hogy valamelyest.
– Mert ez lovas üteg – magyarázta, s hozzátette, hogy nem baj, ha nem is nagyon tudok. Nem ütközetbe kell menni a lóval, csak állásba.
Nekem ez elég kényelmes volt. Nemcsak azért, hogy előttem állt szabadon az egész délután, de azért is, mert láttam, hogy nem kaptam én itt valami nagy beosztást. Elmenőben azon gondolkoztam, hogy inkább olyanformán lehet, van itt elég tüzér, csak sohase árt, ha van az ágyú körül ágyúhoz értő ember. Különösen olyan, mint én, akinek a sántasága miatt úgysem lehet más hasznát venni.
Az egész falu különben alig állt három utcánál többől. Ami jó volt abból a szempontból, hogy messzire még ha akartam volna, se mehettem volna el – a lábam miatt nem is nagyon akarhattam -, de egyre inkább aggódni kezdtem, hogy egyszer csak beleütközöm Fehérváry ezredesbe valamelyik ház előtt, s hogy magyarázom meg neki az eltűnésem.
Pedig megtalálni nem lett volna rossz legalább Ábrahámot, a nagy sietségben a Mátyás bácsi tarisznyája is ott maradt a vásárhelyi házban. Se ennivalóm, se fehérneműm nem volt. Ami ugyan nem olyan nagy szerencsétlenség, de jobban is megbecsülhettem volna az öreg ajándékát.
Szabad voltam hát, s ha szívem szerint választhatok, legelsőnek Petőfit kerestem volna meg. Mellette lenni és hallani valamit, amit mond – az lett volna a jó. Már az is milyen megnyugtató volt, ahogy a szekéren beszélt. S hát még ha megkérdezte volna az ember országos ügyről.
De keresni nem tudtam, hol s milyen ürüggyel keressem. Legfeljebb azzal, ha beszámolok neki, hogy megvan a beosztásom. De ez már csak olyan álürügy.
S még tolakodónak gondolna, ha utánajárnék most is lépten-nyomon. Amellett bizonyosan szálláson van valahol, pihen, vagy lehet, hogy verset ír.
Igy aztán kénytelen voltam egyedül kószálni az utcán azzal, hogy hátha, mint Vásárhelyen, megint csak belém ütközik. Jókedvük volt a keresztúriaknak s a katonáknak is itt, szíves volt a nép, mert majd minden katona lánnyal, asszonnyal beszélgetett már, amint láttam. Az udvarokon pedig üstökben főtt a hadsereg kosztja — most nem a szakácsok csinálták, hanem a keresztúriak.
Sétáltam, elfáradtam, unalmas is volt, s az unalom a leggyorsabban fárasztó. Visz-szamentem az ágyúnkhoz. Itt is főtt mát valami, tele volt az udvar katonával, néze-lődővel. A tűzmester elégedett szempillantással nyugtázta a visszatértemet.
– Nagyon szétszóródnak az emberek -mondta aggodalmasan. – Nem tudni pedig, mikor indulunk.
Többen beleszóltak a tűz mellett heverők közül.
— Hiszen csak nem éjszaka?
— Akkor nem vertünk volna tábort. . .
— Ezt a kis húst már csak megesszük.
— Jó, jó — mondta a tűzmester. — Nekem jó. Én nem bánom. Csak aztán rossz lesz a vége. Elmennek inni. . .
— Na, ebben a szikkadt faluban. . .
— Hijnye, csak ne szidja a mi falunkat — egy menyecske pörölt a tűz mellől. — Hova valósi maga?
— Én Váradra.
— Hiszen isznak is Váradon jó bort. . .
— Nem szabad — rázogatta a tűzmester a fejét, és az üstbe szaglászott.
— Már miért ne volna szabad? .
— Hogyisne. . . Az kellene nektek, mi! Aztán ha hajnalban indulunk, hát ne lehessen felkőteni benneteket. . .
— Na, pedig nagy a tolongás a kocsma előtt. Láttam. . .
— Le is kapatja a generális, akit meglát.
– Tán ő nem szereti a bort?
Nevettek, s tréfa lett a dologból. Annyira, hogy egy tüzér mindjárt felpattant, s azt mondta huncutkodva: én megnézem már, mit nem szabad, s elment az alkonyodó utcák felé, a másik meg utánakiáltott: de nekem is, hé… A tűzmester a hosszú nyelű fakanállal kóstolgatta az ételt, s hürrímö-gött.
– Nem mondom, egy pohárral nem esnék rosszul.
Elaludtam ott a gyepen heverve, sötét este volt, amikor ébredtem, arra, hogy bökdösi az oldalam valaki: gyere, gyere, mert éhen maradsz.
Észre se vettem, hogy nem ettem reggel óta. Akkor is egy-két falat szalonnát, amit Páka adott barátságból. Jólesett az evés, s jólesett, hogy a többiek nem is kérdezték, ki vagyok, elfogadtak a sapkámmal katonának. A tűzmester még rám is szólt: ne szerénykedj, mert éhen maradsz, s a mellettem ülő, szőke fiatal tüzér kérés nélkül rakott elém egy merítőkanállal megint.
Meg akartam hálálni s bizonygatni, hogy nem érdemtelenre pazarolja a barátságát, mondtam neki, hogy nem vagyok én már újonc. Bólogatott, s azt mondta:
– Mintha emlékeznék is rád… Désnél…
Bizonyosan csak barátságból mondta, mert én nem emlékeztem rá egyáltalán. Különben is, a kolozsváriaknál szolgáltam akkor, s úgy hallottam, ezek most nincsenek itt.
Vacsora után elindultam megint sétálgatni. Jött a szőke tüzér is.
– Egy pohárral már csak megiszom -mondta a sarkon, s ballagtunk a néptelen utcákon.
— Te — mondta — hová mégy, ha vége lesz?
Nem értettem mindjárt, meg kellett ismételnie, akkor is csak a vállam vonogat-tam. Úgy élek már harmadik vagy negyedik hónapja, egyik nap se tudom, mikor hová megyek.
— Ha nem kerültök Marosvásárhelyre, máig is ott ülök.
— Én azt mondom — fejtegette lassan —, baj lesz itt.
– Baj?
— Baj. Nem lesz szabadság.
Fura volt, ahogy ezt mondta. Ott mentünk a sötét utcán, paprikás húst ettünk nemrégiben, én azon gondolkoztam, hogyan kellene megtalálni Petőfit, ő meg azt mondja, nem lesz szabadság.
— Én teológus vagyok — mondta. — Nekem könnyű lesz.
Hallgattam. Ha könnyű lesz, hát legyen könnyű.
— Él apám, anyám. Menyasszonyom is van. S majd csak elprédikálgatok.
— Hiszen – mondtam, s Fehérváry jutott az eszembe – van ember elég.
— Úgy látszik, nem elég. S ki lenne?
— Hát. . . Itt Keresztúron is lakik vagy ezer ember.
A szőkebajuszú nevetett. S ahogy elhallgatott a nevetéssel, belelegyintett a levegőbe.
— Nem ezen kell most vitatkozni. Ezen úgyis hiába vitatkozunk. Mert hiszen szívesen fogadnak itt, nem mondom. Mint mindenütt magyar községekben. Adnak enni is, ha bemegy az ember valahová. De ha már a hadseregnek szüksége volna három marhára, mondjuk. . . vagy tízre. . . hát azt már eldugnák előlünk. Él ám, s igazuk volna.
— Igazuk?
— Igazuk bizony. Mert azt mondaná mindegyik, hogy miért az övét akarják. Ott a szomszédé. ..
– Hát…
— Aztán. . . ezek még nem tudják, miről van szó.
Elérkeztünk a kocsmához a sarkon. A szőkebajuszos invitált befelé:
– Gyere, testvér, van még néhány forintom.
Nehezen lehetett befurakodni, tele volt az ivó, leginkább katonával. Álltak, mert nem volt annyi szék, topogtak pohárral a kezükben; akiknek lóca vagy szék jutott, azok szorongtak, éppen hogy a könyöküket tudták mozgatni. Ahogy odasodort a mozgás a másik ajtó felé, kinéztem, kert volt, s a kertben is asztalok, ott is katonák. Két-három asztal, s az egyiknél egyszerre felfedeztem Petőfit. Ott ült három-négy tiszttel együtt, s csendesen magyarázott valamit.
Odafordultam a szőkebajuszos felé, de nem láttam, elkeveredett valahova a tolongásban. A kocsmáros meg a kisegítője csak töltötték a poharakat, s rakták ki az asztalokra: akinek tetszett, utánanyúlt, elvette. Én is utánanyúltam egynek, megittam félig, savanykás, nem nagyon erős bor volt. S igyekeztem még közelebb a kerthez, aztán, hogy láttam, mások is álldogálnak ott, kimentem.
Nem messze volt az asztaluk a bejárattól, alig két lépésre álltam meg mögöttük, egy fának támaszkodva. Jól lehetett hallani, ahogy beszélt.
– Marosvásárhelyt – mondta vidám beszélő hangon – találkoztam a szebeni csatában sebesülteket hozó szekérrel. Egypár útitársam jónak látta ott helyben maradni erre a látványra, amíg a táborból nem érkeznek bizonyos hírek. Ami szép hegedűszóban azt jelentette, hogy: amíg Szebent be nem veszik. Pedig katonák voltak.
– Ezek katonák? – mondta mellette az egyik tiszt, s megpödörte a bajuszát. – Az ilyenek?
– Ilyenek. Számolni kell vele, hogy ilyenek is vannak. Ezért mondom én, hogy amint a republikánusnak is az kell legyen a jelszava: tiszta erkölcsöt, a katonának is. A mi katonáinknak.
A körül levők bólogattak. Hátulról valaki megfogta a karom, odanézve láttam, hogy a szőke bajuszos tüzér.
– Eltűntél, testvér – mondta félhangon, hogy ne zavarja az asztalnál ülők társalgását, s láthatta, hogy mindenki arra figyel. Az ő kezében is pohár volt, félig borral.
Intettem neki, hogy maradok, csendesen, mert a beszéd érdekel.
– Magyar betegség – bölcsködött az asztalnál az egyik tiszt.
– Dehogyis az — vágott közbe egy másik tiszt —, a magyar sohasem volt gyáva. Most is a fél világgal állunk szemben.
– Nem, az csakugyan nem volt. Ma se az.
– Nem is az. — Petőfi a haját borzolgatta, amíg beszélt. – Ezek meg más egyéb, szánalomra méltó gyöngeségek nem a magyar tulajdonságai, nem a nemzeté… a múlté, a nagy uraké. . . a múlttal, a cifraságokkal együtt majd levetjük ezt is.
– Ha lesz időnk.
– Ha megérjük.
– Bízunk benne, hogy így lesz – kapta fel a poharát az egyik tiszt. Megismertem, az volt, akivel együtt jöttünk a kocsin.
– Igy lesz – mondta elgondolkozva Petőfi. – Vannak, akik nem hisznek a világ fejlődésében, azt mondják, ez istentagadás. S gátolni is igyekeznek. Én ellenben hiszem, hogy fejlődik a világ, látom, ahogy fejlődik, látom az utat, amelyen megy. Lassan halad, de nem lehet megállítani. Most éppen emeli a lábát, hogy lépjen egyet. . . monarchiából a respublikába. Aki elébe áll, azt megsemmisíti.
– Meg, s a mi kardunkkal! – mondta az előbbi tiszt.
– Én belefogódzom és követem – mondta Petőfi, s most ő is felvette a poharát.
A kocsmáros jött az asztalhoz, új üvegeket hozott, borral tele. S amint jó házigazdához illik, mindjárt dirigálni is kezdett bennünket félhangosan:
– Menjenek be az ivóba, vitéz urak, itt se lehet ülni, állni ott is lehet. S a tiszt urakat se zavarják.
S karoló mozdulattal terelgetett is az ajtó felé. Engem is, a szőkebajszost is, mint a többit, akik ott álldogáltak.
– Miért – fordult félig hátra Petőfi -, hát nincs itt elég hely?
– Nincs szék, őrnagy úr, kérem, nincs szék – mentegetőzött a kocsmáros, de abbahagyta a terelgetést. Inkább már csak az ajtóból mondta visszafelé:
– Hiszen itt még közelebb vannak az italhoz, mint ott. A poharat se tudják hova letenni.
-Az a kedves egy ilyen kocsmában -mondta az egyik tiszt -, hogy se hely nincs, se ennivaló, se jó bor…
– Ne elégedetlenkedjél, te… Gondold csak meg, mennyivel jobb még mindig ez, mint a meleg napon verekedni. Különösen ha be is szakíthatják az ember koponyáját.
– Azt elhiszem. De hát sok olyat lehet mondani, ami jobb, mint a kevésbé jó.
 – Na, én fáradt vagyok, én elteszem magam holnapra – állt fel az asztaltól egy hatalmas termetű őrnagy. Biztatón nézett a többire, hogy követik-e azok is. Egyik-másik megmozdult, Petőfi ülve maradt.
— Nem jösztök?
— Én még üldögélek — mondta Petőfi, s erre a többi is megnyugodott. Az őrnagy kezelt, s elment nehéz léptekkel. Igaza volt a kocsmárosnak: nem tudtam hova tenni a poharat, hogy tisztelegjem neki. Igyekeztem bal kézzel elrejteni az oldalam mellett. Nem nagyon vette észre a köszönésem se, végigment az ivón, érintgetve a csákója szélét.
– Maradsz még ? – lökött oldalba a tüzér. Bólintottam, hogy igen. Ittam egy korty
bort, s figyeltem, szerettem volna még hallani, mit beszélnek.
– Én megyek.
Kiabálás hallatszott az ivó felől, s egyszer csak megrántotta a kabátom a tüzér megint.
– Gyere, menni kell. De akkorra már a bejárati ajtónál ott állt két altiszt, s a tisztek asztala felé köszönve, rájuk való tekintette] a szokottnál halkabban jelentették ki: 
– Az a parancs, hogy mindenki vonuljon haza a szálláshelyére.
Nem mondták éppen katonásan, de ebből is megértettük. A tisztek ülve maradtak az asztalnál — hazafelé azon törtem a fejem, hogy ha észrévesz Petőfi, s odahív az asztalához, talán én is maradhattam volna.
– Mi érdekelt olyan nagyon ? – kérdezte a szőkebajszos.
– Amit beszéltek.
– Mit mondtak ?
– Míg a szállásunkhoz értünk, elbeszéltem szőke bajtársamnak mindazt, amit Petőfitől hallottam. Csak később, már lefekvés után gondoltam rá, hogy lám, egyetlen szót sem felejtettem el abból, amit ő mondott. Ha egész nap őt hallgatnám, akkor is emlékeznék minden szavára.

(Folytatjuk)


Előzmények: 1. rész2. rész3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 

2018. január 2.

Szóljon hozzá!