Rejtő Jenő: Tenger*

Földközi tenger, 1930 május

Már napok óta állandóan csak vizet és eget látok magam körül mindenfelé. Ha állok a szélben a hajó orrában, a körül horizontos roppant tükör felett, megrezegnek az orrcimpáim, kitágul a tüdőm, és úgy érzem, hogy vad, csordától elrugaszkodott barom lehettem valamikor, mert egy ismeretlen delej húz, hogy leugorjak a hajó kávájáról, végigfussak a sima tükrön a látóhatár szegélyéig, belerohanni a cseppfolyós pampák sima végtelenségébe, ahol nincs gyárszag és üzlet, pénz, paraszt és zsidó, katonaság és törvény, fű és fa, nincs könny és logika, csak ég, tenger, Isten és én. Titokzatos ösztönök, lappangóak, és azt hiszem, nem jók mozdulnak meg bennem a tengeren. Egyedül állok a viharban a fedélzeten, hogy a szél húz magával, szinte leszakít a korlátról, amit fogok, és alattam emeletes hullámok adogatják egymásnak himbálva a hajót, körülöttem a végtelenig csupa mozgás, fehér tarajok, dühödten felcsapó habok véges-végig, és milyen félelmes, sehol egy ház, egy ember. És én ott állok a sodronyt fogva, de elfelejtem magam alól a hajót, és mintha egyedül lebegnék itt a dühödt vizek felett, egy szál égbe erősített sodronyt fogva…

Vagy ha nyugodt a víz, lemegy a nap, a felhők pasztell-lila reflexszel vannak besugározva, a vízen széles, piros út remeg végig egyenletesen inogva, és a nap duzzadtan, tágra gyúlt bíborral, lassan elsüllyed a vízben, előbb csak félig merül el, aztán egy ibolyaszínű lobbanással vége…

És a tenger folyton változik, az ég is. A nap már nincs, az ég szürke, a víz ónfehér, néha zöld árnyakkal, ez az este és alkony közötti, fénytelen, tompa megvilágítás, és a víz ilyenkor egyenletesen borzolódik és olyan, mint egy nagy ponyva, amely alatt élettelen testeket gurítanak.

***

Negyedik osztály. Hideg van és vihar. Székek itt nincsenek, csak ha bérel valaki, akkor kap egy nyugágyat, de ezt alig veszik igénybe. Ládákon, földön gubbasztanak, és egy hátsó fülkében van egy körben futó pad. Ülnek a földön csecsemővel, összekuporodva, öregasszony a beteg leányával, arab a kisfiával, munkások, egy matróz, egy nagyon öreg ember egy hatéves leánykával, és mindenféle kopott, fáradt, beteges külsejű egyének, mind összehúzódzkodva, batyukat szorongatva, fejet lehajtva, némán.
Van két jól öltözött nő, egy idősebb, hatvan év körüli, ősz asszony nyugágyban, mellette egy fiatalabb, talán harmincéves, csinos, de nagyon szomorú asszony és egy szakállas, tisztán öltözött, intelligens, sápadt férfi. Így úsznak csendben a hajó fenekén, mert ez a hajó feneke, alattunk már a tenger. Dermesztő a hideg, mert kétoldalt semmi ajtó nincs, szabadon jár át a szél. Ezek itt negyedosztályú életek. A negyedosztállyal szemben a tenger sem tapintatos, itt a hajó fenekén minden kis lökés sokszorosan érezhető, és néha végtelennek tűnik fel az idő, amig egy hullámról alámerülünk süllyedve, lassan és megint kiemelkedünk. Felmegyek a fedélzetre, mert meggémberedtem kabát nélkül, Afrikában alkalmas, vékony öltözékemben, harisnyátlan lábammal, amin teniszcipő van. Csupa nedvesség vagyok, sós pára. Késő délután van, benézek az első osztályú társalgóba, és meg kell állapítanom, hogy az osztálykülönbség nem üres frázis, főképpen nem hajón. Kellemes plüssfotelekkel telerakott helyiség a hajó közepetáján, szóval lehetőleg kímélve az ingástól. Bridzseznek jókedvű, ékszeres nők és bricsesszes, sapkás férfiak. Jó meleg lehet bent, ezt az ablakra rakódott páráról látom, és egy pincér éppen uzsonnát szervíroz. Egy lélek sincs a hajó orrában, ott állok kedvenc helyemen, egészen az orrnál, a középről jövő sodronyba kapaszkodva. Félelmes zúgás, sivítás, mormolás, roppant hangok, sustorgások. Haragszik a tenger! És ez a kis acélbordájú játék részegen dülöngél a forrni látszó, tarajozódó, lesüllyedő, feltornyosuló habok hátán, egy szál didergő, Afrikából jött filozófussal az orrán. Filozófus? Egy filozófus itt igen betegen feküdne, egy filozófus már tüdőgyulladásban, munkától kidöglötten a halállal viaskodna. Nem. Egy közönséges csavargó, dokkmunkás, viharvert bitang, rongyos útonálló ember, akivel egy nagyon kétes egzisztencia fordulna itt fel, ha megütné valami halálosan.
És az ismeretlen tájakról jövő hullámok mozgása dobálja a hajót: egyszer fenn, egyszer lenn. Mintha hallanék is a sok zúgásban egy hangot külön sivítani gúnyosan, csúfolón: egyszer fenn, egyszer lenn… De én most, ha akarom, Lord Nelsonnak, vagy akár Diaznak is álmodhatom magamat itt a hajó orrában.
Éjszaka pokolian hideg lett. Mintha halottak utaznának ezen a megbabonázott, sötét fenéken, úgy gubbasztanak mozdulatlanul, és vágyat érzek, hogy megrázzam őket, rájuk ordítsak: „Hé, emberek! Hát ne hagyjátok el magatokat…, pajtások, hát még egy kis erőt…, majd csak megérkezünk!”
De ezek tényleg mintha meghaltak volna. Ki az a fejkendős asszony tiszta feketében, hogy lehorgad a feje a mellére ölelt pólyarongyra, és a sápadt férfi, hogy fekszik lehunyt szemmel a bágyadt fényű, lengedező, rácsos lámpa homályos világításában… Emelkedünk fel és le…, a szél átsüvölt a mozdulatlan betegeken, és csupa hányás minden, síkos a padlat, és mintha megfagyott volna a szag, hidegen, elviselhetetlenül terjeng. Most a fiatalasszony nyög és hány. Semmi sem mozdul, a férje bágyadtan felnyitja a szemét és ismét csukja. Mit csináljak itt a szörnyű hidegben, bűzben, halott élők között, ebben a félelmes zúgásban. Lefekszem a padra, de nem lehet aludni, mert csúszdává alakul minden pillanatban alattam, és a hideg tetőfokára ér. A csecsemő felriad, sír, az öreg nő veri a pólyát ütemesen, és mondja: s… s… s… s… Minden csikorog itt lent, és egy pillanatnyi nyugalom sincs, úgy dőlünk, dobálódzunk, és itt már mindenki a halálig apatikus, mozdulatlan vagy vontatott mozgású. Megint csak a fedélzetre megyek, nem tudom, hol hidegebb, mit kellene tenni. Állok a hajó orrában. Sötét az ég, a víz, sehol egy csillag, de a vihar szűnőben. Én istenem, mennyi meleg van a világon, és hogy didergünk mi itt, halálosan. De már nem fázom, már elmélyedek a sötét látványban, az éjszaka a Földközi tengeren. És Weismannra kell gondolnom, aki eszperantista lapot szerkeszt Párizsban. Neki azért sokban igaza volt, íme milyen hihetetlen az egyedüllét éjszaka a tengeren, egy dobálózó hajón, egészen lezüllötten, legjobb úton a sötét, bűnöző élet felé. Hát tényleg? Ez tényleg ilyen szörnyű tévedés volt részemről, így nekivágni? Eh, mit bánom én, „ámulni lehet”. (Ámulások szent városa, Párizs, isten veled.)
Hajnalodik. És először úgy néz ki, mint egy kis árnya az itt maradt éjjelnek, de aztán bontakozik Korzika szigetének egy messzi csücske. És közeledünk. Hajnal előtti pihenőjét tartja a szél, az ég sötétje még barátságtalanabb lesz világtalan derengésében. És messze, mint egy nagy, mesterséges Esthajnalcsillag, egy tűhegynek látszó, ködbe vesző csúcsról fehér pásztákat szór szét a világítótorony forgó fénye. Az ember megkönnyebbül, mikor az ég és tenger látványától napokig nyomasztva, végre megpillantja a társadalom egy valóságos, szilárd csücskét, forgó reflektorfejjel koronázva. És ahogy egyre élénkülő színekben szívódik fel az éjszaka, úgy jön mindig közelebb a part, Ajaccio. És én úgy érzem, le kell kiáltanom a fenékbe: hahó! Pajtásaim, megérkeztünk végre… új szenvedésekhez!

*75 évvel ezelőtt pusztult el munkaszolgálatosként Rejtő Jenő.

Forrás: Rejtő Jenő: Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam. Szukits, Szeged, 2000.
Lásd még: Rejtő-breviárium

2018. január 3.

Szóljon hozzá!