Kinde Annamáriáról – halála évfordulóján

Nem szerette az üresjáratokat

Négy esztendeje, 2014. január 5-én hunyt el Kinde Annamária költő, újságíró, akinek költészetéről Demeter Zsuzsa, a Helikon folyóirat szerkesztője írt könyvet Szandra May a hóhullásban címmel. A Kolozsvárott élő irodalomkritikussal Szűcs László beszélgetett. (az ERport.ro nyomán)

Hogyan és mikor figyeltél fel Annamáriára, a költőre, esetleg az újságíróra?

Költőként ismertem meg őt a kétezres évek elején. Akkor még csak a pálya széléről figyeltem, egyetemista voltam. Az első írásai, amelyekre felkaptam a fejem, a Szandra May-versek voltak. Első kötetét, A hiúzok természetérőlt nem is ismertem, de a Szandra May-versek nagyon erős hatást gyakoroltak rám. Ezek folyamatosan visszatértek a Látóban, a Váradban, egyre markánsabban jellemezték a költészetét. Később személyesen is találkoztunk a zetelaki írótáborban. Gyakorlatilag semmi másra nem emlékszem az akkori közös felolvasásból, csak arra, hogy ott ül a hatalmas kalapjában s olvassa a verseit. Nagyon plasztikus kép volt, mint egy festmény.

Nemrég újraolvastam a levelezésünket, s ebben számomra az volt a legmeglepőbb, hogy ahhoz képest, hogy alig ismertük egymást – olyan nem is volt, hogy kettesben üljünk le beszélgetni –, ezek a levelek igazán személyesek és őszinték voltak. Nem szerette a beszélgetésekben az üresjáratokat, mindig őszintén és direkten elmondta, mit gondol. Aztán már a Helikon munkatársaként 2009-ben interjút készítettem vele, s azt is láttam a lapnál, hogy Király László és Szilágyi István nagyon odafigyelt arra, mit ír. Utána ugyanott Egyed Emese írt az egyik könyvéről, majd egy nagyon tehetséges diákom, Mike Ágnes is. Aztán László Noémi volt az, aki az utolsó könyvéről írt egy nagyon szép kritikát, majd már a halála után Egyed Emese egy összefoglaló szöveget. Sokat beszélgettünk abban az időben a költészetéről Emesével, aki tanárom is volt az egyetemen, s a mai napig mentori és baráti viszonyban vagyok vele. Az ő ötlete volt, hogy ezzel az életművel kezdeni kellene valamit, alaposabban kellene vele foglalkozzunk. Sajnos nagyon esetleges, hogy kivel foglalkozik a kritika, s kivel nem. Annamária már nincs itt, hogy alakítsa az életművét, s jelen legyen, s ha a kritika nem teszi jelenvalóvá költészetét, akkor a véletlenre bízzuk, hogy az olvasók megtalálják-e a szövegeit vagy sem.


Ez a kötet a teljes életmű értékelésére vállalkozik?

Kizárólag a költészetével foglalkoztam, s kezdetben csak a köteteire fókuszáltam. Ami később még bekerült, az a 80-as évek elejének Garabonciás vonala. Molnár Vilmos átküldött néhány dalkéziratot, megsárgult gépelt lapokon néhány Annamária által írt dalszöveget. Ezt követően Csutak István bocsátotta rendelkezésemre Kinde Annamária dalszövegeit (jó vaskos verseskötet lehetne belőle), illetve Boros Zoltánt kerestem meg Csutak István mellett, hogy beszélgessünk Kinde és a Garabonciás kapcsolatáról.


Érdekes jelenség, hogy miközben Annamária egy korábbi időszakban ismert és sikeres dalszövegíró volt, költőként jóval később „kellett” őt újra fölfedezni. Mintha egymástól függetlenül létezett volna művészi énjének e két külön arca. Holott a kettő között…

…nincs lényegi különbség. Ő próbálkozott költőként is abban az időszakban, viszont Csutakék hamar ráébredtek arra, hogy ezek a Kinde-szövegek aranybányák, kifejezik azt az életstílust, amire nekik s a közönségüknek szüksége van. Annamária dalszövegei közérthetőbbek, kevesebbet használ költői nyelvéből, kevesebb a metafora, de világlátásában, életérzéseiben sokat átemelt a költészetéből a dalszövegekbe. Igen érdekes, hogy ő ebből a népszerűségből a nyolcvanas években nem használ fel semmit. A költészetével kapcsolatos kérdésre elsősorban a személyiségében keresendők a válaszok. Nem Kinde az egyedüli, akinek akkoriban nem sikerült bekerülnie a mainstream irodalomba. Biztos az is közrejátszott ebben, hogy a magas irodalom nem nézte jó szemmel a popkultúrát. A magas irodalom mindig gyanakvással figyeli azokat, akik tömegeket vonzanak.


Meghatározható-e ma, hol van Kinde Annamária helye a kortárs magyar irodalomban, illetve a közelmúlt költészetében?

Kinde Annamáriát a harmadik Forrás-nemzedékhez szokták sorolni, de a könyvben is foglalkozom azzal, hogy hiányzik azokból az antológiákból, amelyek erről a nemzedékről szólnak. Igaz, benne van a Mózes Attila és a Markó Béla szerkesztette antológiákban, de igazából nem tartozott a harmadik Forrás-nemzedékhez. Ő inkább Király Lászlóval nemzedéktárs, illetve az igazi nemzedéktársai a váradi kollégák, ő ebben a közegben találta meg azt a költészeti rokonságot, ami igazán nemzedékivé tette, kortól függetlenül.


Mi az, amit e köteten túl tenni érdemes és lehet azért, hogy ő, ha nem is a figyelem fősodrában maradjon, de legalább tudjanak róla azok, akik az irodalom iránt érdeklődnek?

Az én könyvem nem lehet úgy olvasni, hogy közben ne nyissam ki valamelyik kötetét. Ehhez az olvasáshoz mindenképpen szövegek kellenek. Az, hogy későn indult, számára biztosan sértő és frusztráló lehetett, de ma megvan az az előnye, hogy a könyvei, különösen az utolsó, a Húzódhatsz közelebb című ma is elérhetőek, szemben azokkal a kortárs költőkkel, akiknek a nyolcvanas években kiadott művei esetleg antikváriumokban lelhetők már fel. El kell gondolkodni azon, hogy egy Kinde Annamária-versválogatást mielőbb az olvasók kezébe adjunk. Ugyancsak jó lenne kiadni egy kritikaválogatást. De elsődleges, hogy szövegek kerüljenek az olvasók kezébe. A nevét viselő díj is jó választás volt, hiszen évről évre visszahozza a nevét a köztudatba.


Irodalmunk közelmúltjában vannak-e még olyan lezárult életművek, amelyek felfedezésre, figyelemre érdemesek?

1998-ban költöztem Kolozsvárra, s látom, csak azóta, e két évtized alatt hányan mentek el közülünk, s hány elhunyt író életműve került feldolgozásra, egyáltalán mit tudunk a hagyatékokról. Néhány kivételtől eltekintve nem tudunk semmit. Nagyon kevés az olyan örökös, aki valóban foglalkozna a hagyatékokkal. Bálint Tibor özvegye az egyik ilyen kivétel, aki próbálja a szövegeket gondozni, kiadni. De ez szórványos. El fognak tűnni hagyatékok, nem lesz, hol keressük őket. Nagyon fontos lenne egy intézmény. Egy irodalmi múzeum szükségességéről Markó Béla is beszélt, amely gyűjti, archiválja, kutathatóvá teszi az anyagokat. S ne feledkezzünk meg az írók könyvtárairól sem. Teljes könyvtárak szóródnak szét, kordokumentumok tűnnek el, nem beszélve a levelezésekről, amelyeket az utóbbi két évtizedben már többnyire ki tudja hol fellelhető számítógépek, online postafiókok tárhelyeiről kellene elővarázsolni.

2018. január 5.

Szóljon hozzá!