Klasszikusok kézfogása: Sarkadi Imre – SZÁZ ÉVE SEGESVÁRNÁL (10)

Egy diáktüzér naplója

X.

— Úgy érzem itt magam — mondta Petőfi —, mintha látogatóba jöttem volna. Ahogy a gróf kisétál a mezőre, amikor a cselédeiről szakad az izzadság. Megáll előttük a homokfutójával, aztán biztatgatja: no, ez derék, emberek, csak így dolgozzatok tovább. . . Azzal visszaül a kocsiba, s megy. Mosolyogtunk s hallgattuk. Olyan jóízűen tudott beszélni.
– Három hónapja idestova, hogy nem volt kard a kezemben. De nemcsak kard, ha hirtelen előrohanna valamelyik bokorból az ellenség, még egy botot se tudnék előkapni. Nem tudom, mivel riasztanám vissza őket.
– Hacsak hanggal nem – mondta a tűzmester.
– Hanggal? Csak tán nem szavalni kellene nekik?
– Na, attól ugyan nem volnának elragadtatva. Mert hogy nem értik.
– Hiszen kölcsönadhatom én a botom, ha az elég – mondtam, hogy én is szóljak valamit. – Nekem most már elég az ágyú.
Nevettünk.
– Hiszen beszélhetek én itt akármeddig. ..
– Csak addig, míg nem kell Lüdersék után szaladni. De lássunk is hozzá, hogy kelljen.
– Várjatok, ezt én lövöm.
– Hohó – a hadnagy pirosán nevetett, ahogy visszajött a távcsöve mellől -, civileknek csak nézni szabad az ágyút. Azt is messziről.
– Micsoda? Civileknek?
– Megálljon, hadnagy úr — emelgette tréfásan a mutatóujját a tűzmester -, úgy ne járjon, mint tegnapelőtt az a cseh.
– Hát az hogy járt?
Petőfi legyintett, mint akinek nincs már kedvére ez a beszéd. De a tűzmester csak elmondta.
– Hát úgy, hogy nem ismerte fel az őrnagy urat. De még nem elég, hogy nem ismerte fel, hanem azt hitte róla, hogy valami peregrinus vagy mi.
– Adta buta fickója – mondta a hadnagy.
– Hát az árát meg is adta. Mert ahogy elkezdenek szót váltani, hát. . .
– Na, ne meséljünk erről – intett Petőfi.
– Nem olyan dolog, amire szívesen emlékszik az ember.
– Mégis mi volt?
– Hát az volt, hogy megütötte az őrnagy urat. Éppen ott álltam a közelben.
– Micsoda? Megütötte az őrnagy urat? Én fal mellé állítottam volna.
– Hiszen az történt vele — magyarázta a tűzmester, és az ágyúra figyelt már inkább.
– Ott voltam, mikor a generális fal mellé állította.
– Bántott engem – mondta Petőfi. – Ha nem olyan vérmes, ha nem olyan goromba, nem lesz nagyobb baja. De a generálissal nem lehetett beszélni. Nem tűrt kérést, nem tűrt megbocsátást. Hallgattunk. Elindultam a patak felé. Míg odajártam, megvidámodott egy kicsit a zavart hangulat.
– Kolozsvár felé a gyorskocsin jöttem – mondta Petőfi, amikor visszaértem a vizes pokrócokkal -, rajtunk kívül még hárman ültek a kocsiban. Ferbliztek, ahogy derék magyarokhoz illik, vagy mit tudom én, hogy mit játszottak. Mindenesetre olyan kártyajátékot, amin sokat lehet veszíteni. Ahhoz mindenesetre eleget, hogy jóval Kolozsvár előtt az egyik már hozómra kezdjen játszani.
– Jól állhatnak a mieink – nézelődött szét, félbeszakítva egy pillanatra az elbeszélést.
– Szóval hozómra megy játszott meg így. Nem lepett meg, láttam én már ilyet, tavaszon a debreceni parlament három tagja a trónfosztás előtti este azon veszett össze, hogy forradalom idején is köteles-e főbe lőni magát az, aki nem fizeti meg egy nap alatt kártyaadósságát. Volt köztük egy pompás forradalmár, aki azt állította, hogy nem köteles; menjen az ilyen gyalázatot szenvedett ember Budát ostromolni, vagy valami más veszedelmes dolgot cselekedjék . . . Szóval néhány honatyánkban a trónfosztás előtt élt mindaz a felelősség, amellyel a régi meg az új világnak tartoznak. Hát ha nekik lehet, miért nem lehet a kupecoknak a gyorskocsin.
– Na hiszen. . .
– Játszanak hát hozómra. De a harmadik csak veszt, csak veszt, már közel van Kolozsvár, már egy negyedóra, s ott vagyunk, amikor azt mondja a vesztes, akinek nagy szerencséje kellett hogy legyen a szerelemben:
– Na, uraim, hát én úgy látom, már nagyon benne maradok ebben a gyalázat-ban. . . Viszont itt lakom nem messze Kolozsvártól, kétórányira, vagy még annyira se. S egy nap alatt össze is tudom szedni ezt a kis összeget.
– Mennyi volt az a kis összeg?
– Lehetett vagy hatszáz vagy ezer forint, ahogy odafigyeltem. De addig nem nagyon figyeltem, mert csak azután jött az érdekesebbje.
(A hadnagy fél füllel hallgatta a történetet, az ágyút tapogatta meg, s hang nélkül intett, hogy mehet bele a következő mag.)
– No, savanyú arcot vág erre a másik kettő, s elkezdi mondani az egyik, hogy szép, szép, de neki nincs egy nap ideje. Sőt szorosan véve még egy óra sincs, mert a következő váltással tovább kell indulnia, ha egyáltalán van váltás. . . Ha meg nincs, hátakkor…
– Akkor meg vissza kell fordulnia, nem?
– Azt biz’ én már nem tudom. De hát ugyanígy beszélt a másik is, hogy nincs egy napja, szó, ami szó, szerették volna látni a pénzüket, amit letisztogattak erről a derék harmadikról lelkiismeretesen; még mondja valaki, hogy nem alapos a magyar. . .
Ebben a pillanatban recsegve dőlt ki mellettünk vagy tizenöt lépésre egy fiatal nyárfa.
– Hohó, minket lőnek.
– Odább egy kicsivel, fiúk, mert hátha eltalálják az ágyút.
Ugrottunk a lovakhoz.
– Vizesíts közben — intett futtában a hadnagy, szaladt előre keresni valami újabb terepet, ahonnan látni is lehet, lőni is. Nem mentünk sokkal odább, negyven-, ötvenlépésnyit. Itt, ha átment a tiszt a patakon, egy kis magaslatról még jobban látta a célt, mint az előbb.
– Oda, fiúk, mindjárt jövök beállítani. De Petőfi már állította is, míg a hadnagy átlábolt a patakmedren. Bemérte hirtelen szemmel mindegyikőjük – lehet tölteni -, s a magaslaton mutogattak egymásnak.
– Nézd csak, az valami tábornokféle.
– Vagy egy küldönc.
– Nem, mert nagyon körülugrálják a többiek, s túl magas tetejű a kalapja.
– Éppen odalövünk úgyis.
– Tűz – intett a hadnagy, s figyelték a távcsővel, hogy felnevessenek aztán: mintha csak neki lett volna szánva.
-Talált?
– Úgy látom. Még egyet éppen oda, ha bírja a cső.
A tűzmester a fejét csóválta.
– Bírni bírja, de csak ha muszáj! ?
— Hát muszáj.
– Akkor muszáj neki bírni.
Bírta, de úgy gőzölgőit rajta a nedves pokróc, mint egy üst, s alig lehetett hozzányúlni, sütött a gőze is.
Petőfi visszajött, s folytatta a félbemaradt történetet:
– Hát én akkor hogy rójam le tartozásaimat uraságotoknak, így hajbókol a vesztes. Azt mondja a másik, hogy talán adóslevél is jó lesz. Hogyne, az jó lesz, bólogat a harmadik. Hát mennyiről adjak akkor adóslevelet? Gondolkoznak, nézik egymást meg engem, vajon mit szólok, ha kimondják. . .
– „Majd talán a fogadóban”. . . „De én nem szállók fogadóba…” „Hát adjon, uram, olyan száz aranyról, amely a mához egy évre érvényes arannyal ér fel.” „De hát honnan tudjam én, mi lesz mához egy évre érvényes…” Ejnye, az ördögbe is, erre már én is felfigyeltem. Akkor azt mondja a harmadik: mindegy az, kérem, mi lesz mához egy évre érvényes, de ha előbb is törlesztene, hát mához egy évre egyeztetjük. De nem is kell.
– Hát ez meg miféle bolondság?
– Tudja az ördög, miféle. Legfeljebb afféle, hogy az uraknak jobban esett mához egy évre az arany, mint egy-két óra múlva a Kossuth-bankó. No hiszen, nem baj, én ugyan meg nem parancsolhatom nekik, hogy mit fogadjanak el, ha már nyertek a kártyán. . .
(- Túl meleg – tapogatta a csövet az öreg falábú. – Vigyázzunk, mert hamar elreped. Akkor aztán. . .)
— De nem is ez a java. Hanem hát az egyik útitársam velem jött továbbra is, egész Vásárhelyig. Aztán mit gondoltok, ki volt?
— Csak nem egy püspök?
— Az a… – nevetett a tűzmester – bolond az ilyenkor Vásárhelyre menni.
— Ne, te, ne – kötekedett a hadnagy -, én teológus vagyok Debrecenben, hát nekem ne bántsd a püspököket.
— Hát nem püspök, hanem egy vitéz huszár ezredes. Bence bizonyosan emlékszik is rá – fordult felém -, mert egy napig az ő gazdája volt.
— Fehérváry?
— Az. A gróf. Én nem tudom, miért jött, de ahogy kivettem, hát valami megbízatással érkezett… azt hallottam: az öreggel addig beszélt, amíg az végül már vasra akarta veretni.
Hallgattunk, kisvártatva hozzátette:
— Kicseréltem volna a cseh tűzmesterért.

(Folytatjuk)


Előzmények: 1. rész2. rész3. rész, 4. rész, 5. rész6. rész7. rész, 8. rész, 9. rész, 

2018. január 6.

Szóljon hozzá!