Ágoston Hugó: Gondolat és indulat

Nemrég egy interjú során – őskori közéleti és kulturális sajtóműködésem kapcsán – szóba került az ismeretterjesztés is. Csupán érintőlegesen, de így is elég volt hozzá, hogy fájdalmas nosztalgia és vágyakozás ragadjon el ártatlanságom ama kora után. Tudományrovatot vezettem, végzettségemnek megfelelően, és nem tudtam betelni az újdonságok, felfedezések és találmányok követésével, megosztásával, több száz szerzős munkatársi gárdánk műhelykapcsolataival. Ezzel egyidejűleg abban a komor korban az ismeretterjesztésnek köszönhetően kívül maradhattam a diktatúra ideológiai fertőjén.
Most is mondják barátaim, minek őrlődöm jegyzeteimben közéleti, politikai kérdéseken, miért nem hagyom őket a fenébe – miért nem foglalkozom értelmesebb dolgokkal, olyan kérdésekkel, amelyekben talán még volna esélyem meggyőzni olvasóimat, hallgatóimat.
A válaszom a szabadsággal kapcsolatos. Egyfelől ugye a hegeli tétel szerint a szabadság: felismert szükségszerűség, márpedig a rendszerváltás után a helyzetem a lapoknál, ahol dolgoztam, úgy alakult, hogy a közönségigénynek megfelelően minden adódó fontos témáról szükségszerűen írni kellett; meg hát ahogy mondani szokás, úgysem a publicista választja a témát, hanem a téma választja őt.
Másfelől, válaszoltam barátaimnak, hagynám én békén a politikát – de ő nem hagy engem békén. És nem csak azzal, hogy betolakszik a mindennapi életünkbe. Nem hagynak nyugodni a visszásságok, a hazugságok, a cinizmus, nem hagy nyugodni, hogy a cél szentesíti az eszközt, felháborít az igazságtalanság, a jogsértés, elviselhetetlen a sajtószabadság felszámolása… és folytathatnám, hogy még mi minden miatt nem hallgathat a lelkiismeretes újságíró.
Persze a publicisztika ettől lehetne gondolatébresztő, lehet akár némi átfedése az ismeretterjesztéssel is – de sajnos az utóbbi időben, mondjuk hatványozottabban századunkban, az igény a gondolatébresztés és a tények (tisztelete) iránt erősen lecsökkent. A legtöbb ember készen kapja a gondolatait a manipulált, elbulvárosodott, lebutított sajtóból, s a közösségi média szurkolótáborai is csak a saját álláspontjukkal egyező véleményeket várják, fogadják – egyáltalán olvassák – el.
A gondolatébresztés helyett az indulatébresztés iránti igényt táplálják a politikai tömegbefolyásolás kommunikátorai, minél egyszerűbb, sémákká, jelszavakká sűrített/üresített üzenetek állnak a nagyüzemi sajtótermelés szolgálatában, amelyekkel pillanatok alatt nem csak véleményeket, de személyeket is mozgósítani lehet.
De hogyan is létezhet ma racionális gondolatébresztés, ha már az elit- és tudományellenesség is fegyvere a gyűlöletkeltő hatalomnak? Tudósok ezrei tiltakoznak az áltudományok (asztrológia, homeopátia, ezotéria, laposföld-elmélet, oltásellenesség és egyéb veszélyes badarságok) ellen, és szavuk nem ér annyit, mint egy ostoba kreacionista politikus „hittétele” az evolúció ellen, a világ teremtésének bibliai elmélete mellett. Tudósok, szakértők tízezrei hívják fel a figyelmet a globális felmelegedés (és nota bene: a vele járó kilengések, időjárási szélsőségek!) talán már visszafordíthatatlan folyamatára, és elég egy tökkelütött „világura” bohóckodása, hogy „meghazudtolja”, kicsúfolja őket. Irracionális, narcisztikus botrányhősök néznek körül elégedetten a politika csúcsairól.
Hát ezért nem lehet „szatírát nem írni”…
Még azt is mondhatnám, hogy a tudományos ismeretterjesztést ma már azért sem lehet – hogy is mondjam – egyénien, karakteresen művelni a közéleti sajtóban, mert egyrészt a médiafelületek tele vannak a megosztott, sokszorosított (nem mindig tisztességes szándékú) cikkekkel, másrészt a magas tudomány annyira előreszaladt, hogy elméleteit, magyarázatait közérthetően alig lehet ismertetni.
Mondhatnám ezt is, igaz lenne. De inkább megismétlem azt, amivel kezdtem: kortünet, hogy az emberek többsége a gondolatok helyett az indulatokat preferálja. Márpedig a jó publicisztikában gondolat és indulat egyformán fontos. Gondoljunk arra, hogy az újságírás végül is a gondolatszabadság mestersége: par excellence liberális mesterség. Pervertálása pedig a felfokozott indulatisággal: a sajtópropaganda, a propagandasajtó – egyszerűen nem újságírás, mégha annak eszközeit használja is.
Gondoljunk arra, hogy a legnagyobb magyar publicista, Ady Endre is mennyire hatásosan tudott gondolatokat erjeszteni, de felháborodni, indulatokat ébreszteni is. Próbáljuk elképzelni, miket írna ma Ady Endre a honi állapotokról!

Forrás: Bukaresti Rádió magyar adása, Vélemény rovat / 2017. január 11.

2018. január 12.

Szóljon hozzá!