Hadnagy József: Szétrajzó messzeségek

Az első reggel gyűrött lepedőin
megszületett az újév,
alélt napsugár-karokban
csípős szél paskolja arcát –
adjon életjelt:
sírjon vagy nevessen.

Még újszülött, még támolyog,
botladozik, keresi az irányt.
Mikorra szedi össze magát?

Mintha osztódnia kellene – mint emberben a sejtek,
annyi pálya, annyi irány, annyi kör,
sok milliárd az egyben,
s mind hasonló, fémesen csillogó mezben,
szétfutva, összefutva, összekeveredve,
egymást támogatva, egymást keresztezve –
hangyaboly a királynő körül.

Megszületett az újév,
hasonlít a Naphoz is, a Holdhoz,
a szivárványhoz, az esthajnalcsillaghoz,
a Fiastyúkhoz
(maga köré gyűjti a múltat),
felhőbollyal, vakondoktúrással
tördelt kéken vibráló csendhez,
világítótoronyhoz,

fáklyát hordozó távolság
(a szívben végtelen teret kérne),
de emberszem még nem látta soha,
sem matróz, sem ösvények vándora,
szétrajzó messzeségek halvány visszfénye…

2018. január 13.

Szóljon hozzá!