Páros múzsafaggatás avagy ketten a vízparton

Akinek volt már alkalma költői párosban dolgozni, az nagyjából tudja, hogy miként működik a kétlovas hintó. Vagy a két ökrös szekér (nem is tudom, van-e ilyen?) És azt is megérti, hogy miként horgászik két ember ugyanazon a vízparton – reménykedve és ugyanakkor állandóan egymásra sandítva.
Tény, hogy költői párosban dolgozni csöppet sem a természet ellen való – csupán csak ritka esemény.
A lírai Én ugyanis zsigerből nem szeret függni senkitől: úgy és olyannak akarná megmutatni magát, amilyennek a fennvaló teremtette – a maga öntörvényűségében. Számára az egyéni mutatvány az igazi, a személyes értékek a valódiak.
S akkor mégis, miért a lírai „fagyöngyök”, költői társulások? Mit nyújt az a költői helyzet, amikor két költő szinte egyszerre mondja a magáét? Hogy-hogy nem vesznek belé a zűrzavarba?
Legyen ez a páros múzsafaggatók titka. Ennyi titokzatosság megfér a költészet lombdús fájának ágai közt.
Albert-Lőrincz Márton és Hadnagy József ráadásul nyitott emberek. Hosszú távon is képesek elviselni a páros költés nyűgét – a kötelező lírai menetrend fegyelmét. Tudják: az áhított visszhangot úgy kapják meg a legbiztosabban, ha nem a saját szavaikat, gondolataikat várják görcsösen visszahallani. Ha elfogadják, hogy az egyes ember, legyen bár alkotó, inkább csak apropó a teremtés fáján. A gyümölcsök egyike, hogy legyen kínálat is, ne csupán számszerű bőség a termésben.
A Kronosz kövei* szerzői kettőse ritka versajándékkal kopogtat tékáink ajtaján, mint akikre váratlanul rámosolygott a szerencse. Hogyisne, amikor értelmes költői játékuk hasznos lírai tapasztalatcsereként bizonyította, hogy egyazon múzsa képes két urat is szolgálni egyszerre, s egy jó elképzelés, egy pontosan bemért kötetcím csodákra képes: olyan eredményre, melyben kevesebb a mutatvány, de több a tényleges teljesítmény.
A kötet olvasata két irányból is lehetséges.
Szellemileg izgalmas lehet az elrendezés folyamatát követni, ahogy egymásra épülnek, egymásba fogózkodnak a téma- és gondolat-motívumok, de közelíthetünk úgy is, hogy egymásból bontjuk ki az összeillő elemeket, s abban, ahogyan az idő változandósága a kő tartósságával mindegyre kiegészül, tulajdonképpen életünk távlatainak koordinátáit láthatjuk. Kronosz úgy lépked a kötet versein át, mint az óvatos, megfontolt ermber a gyors vizű gázló kiálló, síkos kövein.
Albert-Lőrincz Márton szerint a közös kötetet létrehozó örömzenélés tulajdonképpen kétszemélyes kaláka eredménye: „A kalákás régi szokás szerint /hívatlan jelentkezik.//A kalákát régi szokás szerint / visszasegítik. //A kalákásnak felírják a nevét. //A kalákást, ím, így el nem felejtik.” (Kaláka)
Hadnagy József a játék megtartó erejére esküszik: „A kocka el van vetve, / meglátjuk, elsüllyed-e / a Rubiconon, / s onnan gurul-e tovább? //Nem üveggolyó, / és két öreg szamár / álmodja a távolságot…” (Alea iacta est)
Amit kötetével a költői páros elénk tár, az maga az élet, ellentmondásai bonyolultságába rejtve – s bár más-más fegyverzetben és megközelítésben, egybehangzóan azt üzenik számunkra, hogy bármit is mér ránk Kronosz a jövőben, remélhetőleg mindenből vers lesz.
Csakhogy: „Költő vagyok. / Ingyen vagyok. / Nekem szorít, / másoknak meg se kottyan / az ilyen hatalom.” (Albert-Lőrincz Márton)
Viszont: „Költőnek lenni örök / száműzetés: előbb a / szóba, majd egy aranykorba, / ami még nem jött el, és nagy / valószínűséggel el se jön soha… (Hadnagy József)

*
A lecke tehát fel van adva: a vízparton ülők, száműzöttek vagy sem, hirtelen azt látják, hogy nincsen part, minden szabadon árad, mint ahogy nincsenek tabuk sem, viszont mindennek a mélyén ott rejtőzik a Mérték, s ennek is a mélyén, bár jócskán kristályosodva-kövesedve: maga az Érték.

Cseke Gábor

*Albert-Lőrincz Márton-Hadnagy József: Kronosz kövei. Szeptemberi versek. Kreativ Kiadó, Marosvásárhely, 2017. A kötet elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban és szabadon letölthető .

2018. január 13.

1 hozzászólás érkezett

  1. Albert-Lőrincz Márton:

    “Kőmorzsoló malmainkban,/álmainkat dédelgetve/peregnek Kronosz könnyei. […]
    Szakadozik bár az idő,/vassá válik az akarat/hogy a költő továbbadja.”

    Köszönöm, hogy elfogadtad.

Szóljon hozzá!