Bölöni Domokos: Emlék madárnyelven

Haj­na­li fél hétkor fel­har­san a csa­ta­kiáltás: Réunion! Érte­kez­let. Min­den­ki a Főte­rem­be siet. Fel­so­ra­koz­nak a ro­va­tok, élükön a káplárok­kal, izé, a ro­vat­ve­zetőkkel. Je­lentést tesz­nek a pa­rancs­nokságnak. Be­mu­tatják szak­területük az­na­pi kínálatát. El­mondják, miről ír(ná)nak a hol­na­pi újságba. Egy-két buz­galmárnak már ott la­pul a kész szak­cikk a la­pos­le­mezén. A kínálat egy részét azon­nal ki­rostálják (had­vi­selésre al­kal­mat­lan­nak nyilvánítják), néha a már kész cik­ke­ket is… A pa­rancs­okság fedőneve: Imp­resszum (had­se­reg­pa­rancs­nok, főpa­rancs­no­kok, he­lyet­te­sek, tábor­no­kok, ez­re­de­sek, őrna­gyok, had­na­gyok, i ták dálse). Az Imp­resszum ezután zárt körű külön spéci el­igazítást tart, azon dől el a világ (meg a lap s az újságírók) sor­sa. Amint vége a had­pa­rancs­no­ki zárt körű külön spéci érte­kez­let­nek, újra fel­har­san a Réunion!, és ha­nyatt-hom­lok ro­han ismét min­den­ki, tel­jes had­fel­sze­relésben, a Főte­rem­be. Itt azon­nal is­mer­te­tik a döntést, és aki az­nap bol­dog szerző lett, az a tördelésig végigkísérhe­ti kézira­ta sorsát.
Az irományo­kat ala­po­san meg­dol­gozzák: üveg­fal mögött te­kintélye­se­dik két-három ta­pasz­tal­tabb had­fi, volt vagy le­endő főszerkók, mind­je nagy háborús ta­pasz­ta­lat­tal ren­del­ke­zik, fényes győzel­mek­kel di­cse­ked­het, íráskészségük re­mek, rend­sze­re­sen pub­likálnak is; rózsasándo­ros szem­mel mar­conálják a képernyőre hívott szöve­ge­ket…
Egy­szer aztán új főpa­rancs­nok ke­let­ke­zik (egy bősz had­mirális), és óránként har­san a tábori kürt: Réunion! Pat­togó pa­rancs­sza­vak, min­ta­szerű végre­hajtás, a fő-fő Réunion pe­dig abból áll, hogy a vezércikk bol­dog­ta­lan szerzője fel­ol­vas­sa, majd a bajtársak észrevéte­le­zik irományát, min­ta­szerű fe­gyel­me­zettséggel és tárgyi­la­gossággal. A szerző megköszöni a segítséget, és nyom­ban ki­javítja művét…Pótol­ja a hiányosságo­kat…újab­bak­kal.
I ták dálse. Azután megint és végte­lenül újra meg ismét az üveg­fal mögötti stáb nagy öreg­jei és a pat­togó pa­rancs­sza­vak, a min­ta­szerű végre­hajtás, a ka­to­nai kálvária véget nem érő stációi…

Mielőtt a le­ges­leg­fris­sebb Réunion! fel­hang­za­na, pánik­szerűen fel­ri­a­dok. Éppen fél hét, a he­gyek mögül csipásan kan­dikál a nap, egy ra­koncátlan­kodó ma­xi­ta­xis a ko­csiját hőbörge­ti, néhány üdvözült férfi és nő (még meglévő) mun­ka­helyére si­ett, vod­ka­mar­ta arcú al­ko­ho­listák ipar­kod­nak a Ma­rin bá nevű bögrecsárdába, hogy az első pohárral véget ves­se­nek az egész-éjszakás kínnak, hogy végre megszárad­jon testükön a veríték, elmúljon kezük re­megése, és kez­detét ve­gye a bol­dogságos új öntu­dat­lanság… Fecskék cikáznak, ve­re­bek és balkáni gerlék spi­ri­tuáléja zeng, a domb­ol­dal alatt kutyák hec­ce­lik az állat­kert el­csa­var­gott majmát, amely fáról fára ugrál, és na­gyo­kat röhög raj­tuk; egy vásott varjúnak pe­dig hir­te­len megcsördül a csőrében a fris­si­ben csórt mo­bil­tel­csi.
De jó!, uj­jon­gok. Hi­szen ez nem Párizs. Ez, hális­ten­nek, csak Ma­rosvásárhely, Tu­borg ne­gyed, Fra­ter­nité utca, ke­reszt­ben a Fütürrel, arrább az Ar­mo­nie-val… Tom­bj, Fakó! Hall­gasd meg a híre­ket, adj hálát az Is­ten­nek, hogy ismét van bo­ros­ta a pufári­no­don, forróvi­zet a porított kávéra, vécézz vidáman, bo­rotválkozz dúdol­va, reg­ge­lizz mértékkel, öltözz komóto­san. Vess egy utolsó pil­lantást a kony­ha­szekrény vit­rinjében lévő al­kal­mi kis tárlat műal­kotása­i­ra… (Helló, kacér mo­solyú ki­fi­ze­tet­len számláim!)…Pusszantsd hámlo­kon még éde­sen alvó páro­dat, aztán hal­kan károm­kod­va bo­torkázz le a min­dig sötét lépcsőkön (a lif­tet megint be­be­to­nozták a derék haj­na­li tántor­gorgók), élvezd tel­jes or­rod­dal és tüdőddel a lépcsőház és a szeméttároló komp­lex harmóniáját, ezt a ha­misítat­lan, ech­te bűzesztéziát, aztán csak bal­lagj végig a Pok­los partján, per pe­des apos­tol­orum, hi­szen buszbérle­ted árát rég sörre váltot­tad, bo­tor barátocskám, árva rinójú toll­no­kom.
Vi­gadj, frászos elme, ez itt nem Párizs, és ez a lap, ahová igyek­szel, nem a Le Monde, sem a La Tri­bu­ne.
Ki­lenc előtt néhány perc­cel kezdődik az „ope­ratív”. Ad­dig átnézed az El Di­a­rio Po­pu­lar-t, ked­ven­ce­det (me­lynél is­ten­bi­zony nincs terv­gazdálkodásos hírgazdálkodás), majd a többi he­lyi újságot. Ki­straccs az érkező kol­le­ginákkal, ma­lac­vicc a mor­cos legények­kel. Majd kényel­me­sen megírod az­na­pi kis pen­zu­mo­dat. Hi­szen úgy árad belőled az élmény, mint kukából a nem­zet­gaz­daság.
A reg­ge­li be­vetésen, akárcsak azok a fránya fran­cia ri­por­te­rek, te is előránt­ha­tod si­pirc­le­me­zed a tar­so­lyodból, íme, tessék. Nem szólnak rád, hogy ne szno­bizz már. Naná, hogy nincs üveg­fal. Van szer­kesztőségi titkár, van kor­rektúra. Igaz, imp­resszum is van, de csak ilyen, kis­betűs. Jámbor népi ol­vas­no­kok, is­me­red őket, nem üvölte­nek feküdjöt, nincs békaügetés, nincs száz fekvőtámasz.
Nincs Réunion!
Ha mázlid van, dél felé beüti magát va­la­me­lyik ha­ver, akit „másképp” eresz­tet­tek el ha­zulról. És kezdődik az iz­gal­mas fel­fe­dező túra.
Ecc-pecc, ki­me­hecc. Lódulándusz, meglógándusz. Nix pa­kolás, va­ca­kolás; egy a kérdés: hol s mer­re van friss csa­polás?!…

Forrás: eirodalom.ro

2018. január 13.

Szóljon hozzá!