Ady Endre beszól… (31)

Egész nap hideg őszi eső esett. Micsoda március! Barna és lucskos a bulvár. Grogot iszunk és várjuk a királynőket, Sarah Balmadier, Leclinf és Germaine Luzeux kisasszonyokat. Ma mi-carême van tudniillik és kegyetlen az ég a párizsiakhoz. A húshagyó kedd minden bolondsága sárba fúlt. Most is inkább azért zajongnak az emberek, mert fáznak, mintsem a tavaszi, a bőjtközépi vidámság ágaskodnék bennük. Lárma, az van. Trombita, síp, fütty, kacaj, hahotázás, sikoltás. De egy pillanat alatt elnémulna minden, ha a szomorú, szürke felhők szitálni kezdenének. Olyan kötelességes, olyan kényszeredett ez az egész nap, ez az egész csődülés, lárma, jókedv és mulatság. Valósággal megdöbbenve nézek rá az esőköpenyeges, szőke, kis asszonyra, aki konfettit szór rám. Voltaképpen mi emberek mindig bolondítjuk egymást. De a jókedvvel hazudni még talán nagyobb bűn, mint a könnyekkel. No, dehát kacagjunk. Japáni papírkatonákat hurcol egy oroszbarát diák. Micsoda tömeges egzekúció. A japáni katonák bitófán lógnak, s a jámbor tömeg éljenez. Ha ilyen könnyen menne ez Vladivosztok táján is. Még legkedvesebbek az apró bohócok. Kis, csacsi gyerekek. Ezek talán igazán mulatnak. A vörös piktor a hátam mögött kedvetlenül pihenteti könyvén a szén-ceruzáját s baloldalamon a szőke és szeplős amerikai hölgy éppen most jelenti ki a férjének, hogy az egész dolog nagyon kevéssé mulatságos. De csönd és figyelem. Jönnek. A lovasrendőrök fényes sisakja ragyog. Őrült dobpergetés s füldobszaggató muzsika. Valahogy gazdagabb és csinosabb minden, mint a múlt években, de ez a csúnya őszi ég nem akar kiderülni. Az ötlet azonban drága kincs, s óh, oly kevés az ötlet. A Szahara császárja jő megint. Jacques I. “Saint-Pierre du Sahara”, miként Nizzában a farsang vasárnapján s miként minden orfeum-revüben. Aztán az arabs testőrség. Most meg Konzul jő, a néhai, szegény majomgavallér, aki addig vivőrösködött Párizsban, hogy aztán Loie Fuller oldalán kilehelte fáradt majomlelkét Berlinben. És most jönnek a királynők. Fáznak szegények a virágos kocsikban s elég csinos arcocskáik kékes-pirosak. Külön kocsit kap a rádium, amely még mindig divatban van Párizsban s özönlik a banalitások és ócskaságok árja. A szörnyű muzsikaszó mellett, a széles kocsikban a fázó kis grizettek kék-vókot táncolnak…
A bulváron még nyüzsög a nép. A kávéházak zsúfoltak. De a mi-careme-et szidja mindenki. Most is szidja. Jövőre is. És eljön mindenki jövőre is. Másokat bolondítva, kedvetlenül, rosszul végig csinálják jövőre is ezt a sok ostobaságot. Mert mulatni csak kell! S mikor nem lehet jobban mulatni. (Mi-carême / Pesti Napló 1904. március 13.)

Folytatjuk

2018. január 13.

1 hozzászólás érkezett

  1. Demeter Maria:

    ” …a jókedvvel hazudni még talán nagyobb bün,mint a könnyekkel.”

Szóljon hozzá!