Ketten egy szigeten / 1

Szemelvények egy baráti beszélgetésből
Helyszín: Csíkszereda, Merkur szálloda, 207-es szoba. Időpont: 2014. november 15.


(Beszélgetők – Cseke Gábor és Dan Culcer – régóta barátkoznak, több mint ötvenöt éve; s régóta nem találkoztak – jó pár éve megvan már; miközben virtuálisan állandó kapcsolatban álltak. Fordították egymás munkáit, nyílt levelek révén véleményt cseréltek, közös könyvet szerkesztettek, de egy amolyan igazán jót és tartalmasat, élőben, csak most volt alkalmuk beszélgetni.
Odakint az utcán zajlott a város élete, az élet hangjai beszűrődtek a félig nyitott ablakon át, ők ketten pedig azt próbáltuk ki magukon, mire jut egymással manapság egy román és egy magyar, ha nézeteltéréseket hoznak szóba, olyasminek adnak hangot, amiről legtöbbször – a béke kedvéért – amúgy illedelmesen hallgatnak; de nem felejtenek!
Az alábbi szöveg talán bátortalanul és udvariasan szelíd, nem verik fel a látványos csetepaték hangzavarai, nincs benne személyes indulat, a nemzeti elfogultság kölcsönösen takaréklángra állítva, nincsenek benne gyalázkodások, még fullánkos utalások formájában sem, nem hasonlít a mai közbeszédre, a Nagy-Románia létrejöttének centenáriuma küszöbén elharapózott üzengetések alpári hangvételére. Igaz, hogy a megállapítások néhány évvel korábban hangzottak el, de beszélgetőknek az itt megfogalmazott gondolatokon nincs szándékukban másítani, sem aktualizálni. Csupán eljátszanak a gondolattal, hogy egyszer, talán az indulatok is kifulladnak, s mindaz, ami a táborok szemében ma még tabunak számít, nevetséges anakronizmusnak bizonyul. Beszélgetők, még ha ezt nem is érik meg, szeretnék, ha így történne…)


Cseke Gábor (a továbbiakban: CSG): Amennyiben mondjuk egy szigeten élnénk, csakis mi, románok és magyarok, azt hiszem, képesek lennénk megtárgyalni a dolgainkat. Mert nem zavarna senki, körülöttünk csak a tenger hullámzana és… ennyi. Mindkettőnkre ugyanaz a sors vár. Vagy elpusztulunk, vagy…
Dan Culcer (a továbbiakban: DC): …vagy méltányosan elosztjuk az élelmet, hogy szerencsés túlélők lehessünk. De vigyázat, azért én nem etnicizálnám túl a kapcsolatunkat, mintha két egyöntetű tábor állna szemben egymással. Ez így tévedés volna. Nem minden román és nem minden magyar tekinthető automatikusan egymással szembenállónak. Mi lenne, ha végre nyíltan kimondanánk, miről is van szó közöttünk: területekről? Erdélyről, hogy az csak az egyiké legyen, vagy pedig mindannyiunké? az egyenlő jogokról és kötelezettségekről, az 1919 előtti status quo visszaállításáról, Magyarország hozzáféréséről Erdély nyersanyaglelőhelyeihez? Ki fogalmazza meg nyíltan a kérdéseket? Megkérdezték valaha világosan tőlünk, mindannyiunktól, hogy mit akarunk? Hogy te mit akarsz? És én mit akarok?
CSG: Én például azt szeretném, ha többé-kevésbé méltányosan megosztoznánk. Jóban is, rosszban is. Minden külső erő noszogatása és vigyázó tekintete nélkül…
DC: Én is így gondolnám… De fennáll a veszély, hogy váratlanul feltűnhetnek például kalózok… Vagy hogy az egyiknek történetesen van egy husángja, a másiknak pedig nincsen. Például… A szóértés sajnos, minduntalan elbukik azon, hogy ami az ésszerűség oldaláról nézve nyilvánvaló, azt akár el is fogadja az ember, de az irracionális szempont mindegyre keresztülhúzza esélyeinket.
CSG: A sziget-helyzet csak azért tűnt kifejezőnek, mert hogy ott más nem szólhat bele a kettőnk egyezkedésébe…
DC: Jól van, megértettem… Viszont semmiféle beleszólásra nem volna szükség, amennyiben folyamatosan és nyíltan beszélnénk, mint az olyan emberek, akik ismerik egymást. Beleértve a másik nyelvét és kultúráját. E téren azonban nyilvánvaló az egyensúlyvesztés. Bunkó románoknak tűnünk a szomszédainkhoz képest. De vajon mit tudnak a művelt románok a magyarokról, bolgárokról, ukránokról?! Csupa közhelyet! A párbeszéd századok óta egy helyben topog… Ámde a hajók jönnek-mennek…
CSG: Csak jöjjenek! Meg kell szoknunk, hogy nem vagyunk egyedül ezen a földön. Mindig lesznek olyanok, akikre azt mondhatjuk majd mind a ketten: zavaró tényező…

(Folytatjuk)

2018. január 14.

Szóljon hozzá!