Ketten egy szigeten / 2.

Szemelvények egy baráti beszélgetésből
Helyszín: Csíkszereda, Merkur szálloda, 207-es szoba. Időpont: 2014. november 15.


DC (Dan Culcer): Gondoljunk a Húsvét-szigetek történetére… Mielőtt fölfedezték volna őket, a sziget lakossága két táborra oszolva ellenségeskedett egymással. Majd a semmiből felbukkanó európaiak járványokat, idegen szokásokat és minden egyéb bajt hoztak a szigetlakókra, nyomukban csak úgy hullottak, mint a legyek. Függetlenül attól, hogy azelőtt melyik táborba tartoztak…
CSG (Cseke Gábor): Arra gondolok, hogy az ilyesfajta konfliktusok, amelyekről esetünkben is beszélhetünk, nem példa nélküliek az emberiség történetében. Lehet, hogy valamikor gyakoribbak voltak, máskor kevésbé, de az idők teltével valamilyen módon végül is megoldódtak, vagy ha nem, új helyzetekbe torkolltak. A népek jöttek és mentek, hol itt, hol ott ütötték fel a fejüket a nézeteltérések, békétlenségek, lettek kritikusak a szomszédsági viszonyok. Nem gondolod, hogy a mi sorsunk is ebbe az általános vonulatba illeszkedik?
DC: Így van, ebben nincs is hiba, viszont azt sehogy sem tudom elfogadni, hogy helyettem, vagy a te helyedben örökké mások döntsenek. Nem is a döntéshozók nemzetiségi hovatartozása zavar engem, sokkal inkább az, hogy aki dönt, az nem tárgyal velem, nem ismer engem, ahogyan tégedet sem, egy társadalmilag kisebbségben lévő csoport nevében ágál, amilyenek például a gazdagok vagy a javában tollasodók, és hazudnak nekünk, amikor azt állítják, hogy a nemzeti többség nevében beszélnek. Ez a dolog sehogy sincsen az ínyemre… Egyszerűen nem tudom lenyelni, hogy ilyen könnyen megfosszanak döntési képességemtől. Én igenis tudatában vagyok annak, hogy mi ketten képesek vagyunk szót érteni, és azt is tudom, hogy nem csak mi vagyunk ebben a kivételes helyzetben. Nem csak mi vagyunk az a román és az a magyar, aki képes tárgyalni egymással, akik ismerik egymást, egymás nyelvét… Ilyenek mint mi, még vannak, egészen biztos, ha pedig vannak, bár nem tudom, hogy mennyien lehetnek, de az hiszem, épp elegen ahhoz, hogy akárcsak mi, adott ponton ők is szót értsenek egymással. Ha viszont mi nem beszélgetünk, ha nem fordulunk egymás felé, már-már felmutatva a példát mások előtt is, hogy íme, lehetséges… Arról, hogy igenis, lehet szitkozódás, gyalázkodás nélkül beszélni, tiszteletben tartva a másik sajátosságait, beleértve a más-más módon értelmezett történelmet is… Ha mi nem beszélgetünk, úgy odavész a meggyőzés egyetlen módja, hogy helyzetünkre létezik egyáltalán megoldás, hogy legalább a megoldás keresésére van esély…
CSG: A beszélgetés, a tárgyalás nyilván elmaradhatatlan. Én viszont szűkíteném a kört, és azt mondanám, hogy egyeztetésre igen sokszor nem csupán egy román és egy magyar között kell sort keríteni, de magyar és magyar között is elkerülhetetlen. És a vita ez esetben talán még élesebb, még kihegyezettebb, mint most kettőnk között…
DC: A saját közösségeinken belüli vitákra gondolsz?
CsG: Arra hát! Amit mi magunkkal folytatunk. Ezért látom sokkal bonyolultabbnak a szóértés problémáját.
DC: Tökéletesen ez a helyzet a románság kebelében is. Nagyon sokszor lehet hallani tőlünk, a választási kampányokban is elhangzik, most, az elnökválasztás előtt is hallhattuk az erdélyi románság körében, hogy eljött az idő megszabadulni a regátiaktól, a moldvaiaktól, az oltyánoktól, a Mitica-féléktől… Emlékezzünk csak arra a Sabin Gherman nevezetű fickóra, aki meghirdette Erdély önállóságának a fontosságát… A baj csak az volt, hogy túlságosan leegyszerűsített módon fogalmazta meg ezt a gondolatot és szinte kizárólagosan az erdélyiek fensőbbségére építette érvelését…
CSG: Politikusi együgyűségére szükség volt ahhoz, hogy egyáltalán egy ilyen elképzeléssel előálljon.
DC: Ami viszont még nagyobb ostobaságnak tűnt, az az volt, hogy mihelyt Sabin Gherman kiáltványa elhangzott, a magyar sajtó azon nyomban lelkesen lecsapott rá. A magyar sajtónak pedig lehetne annyi tisztánlátása, hogy tudja: ha felbukkan egy ehhez hasonló ötlet s a magyar média teljes mellszélességgel mellé áll, akkor annak biztos, hogy semmi esélye nincs. Pont az ellenkező hatást érik el…

(Folytatjuk)


Előzmények: 1. rész

2018. január 15.

5 hozzászólás érkezett

  1. B.Tomos Hajnal:

    Azt mondjátok, hogy “nem csak mi vagyunk az a román és az a magyar, aki képes tárgyalni egymással”. Vajon nekünk, erdélyi románoknak és magyaroknak csak ennyi közünk lenne egymáshoz, hogy gyalázkodás nélkül szóba tudunk állni ? Hiszen ezerével vannak emberek, akik vegyes házasságban éltek és élnek s ahhelyett, hogy naponta azt firtatták volna, hogy kinek az őse tette le lábát először Erdély földjére, inkább éjt napallá téve, jóban és rosszban egymásra támaszkodva nevelték közös gyermekeiket, mégpedig úgy, hogy soha ne legyenek részrehajlók s embertársaikban a nemzetiségi hovatartozás helyett inkább az emberséget keressék.

  2. cseke gábor:

    Teljesen igaz. Ezzel, Hajni, kerekebbé tetted a panorámát, bár az, amiről Te beszélsz, eléggé eszményi helyzet. A valóság ennél jóval prózaibb. És nagyon sok esetben a (vegyes) házaspárok hajlamosak szőnyeg alá seperni a problémáikat – és nem csak etnikai kapcsolatuk viszonylatában.

  3. Klein Ágnes:

    Mikor gyermeket nevelünk a szőnyeg alatt is, a sarkokban is és a legelrejtettebb helyeken is patyolat tisztaságot tartunk. Ez így igaz, ahogy Hajnika írja.

  4. Demeter Maria:

    Igenis szőnyeg alá seprődnek a problémák, vagy mondjuk a tudatalattiba.Egy idő után,már
    maguk a felek sem tudják,mi a félreértések igazi oka.A mindennapi problémák elfedik,ami a mélyben van,és a felszínen mint általános emberi,férfi-nő konfliktus jelenik meg.

  5. Skandikamera:

    A példázat lakatlan szigetén, „in vitro” környezetben eltörpülnek az otthoni környezet diktálta, génbe kódolt sérelmek. A cél közös, megszépül a múlt.

    Feltéve, ha a tárgyaló felek egyszerre lépnek partra.

    :-)

Szóljon hozzá!