Ketten egy szigeten / 4.

Szemelvények egy baráti beszélgetésből
Helyszín: Csíkszereda, Merkur szálloda, 207-es szoba. Időpont: 2014. november 15


DC (Dan Culcer):… A dogmatizmus és a közösségi nyomás az, amit nem könnyű elviselni, az a sokat hangoztatott elképzelés, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van, tehát ki kell közösíteni. Ami egy eléggé kommunista ízű vélekedés, ugye, emlékszel rá: aki nincs velünk…
CsG (Cseke Gábor): Ez a vélekedés jóval a kommunizmus gyakorlata előtt működött már…
DC: Úgy értem, a közösség termeli ki ezt a fajta viszonyulást. Arról a társadalmi jelenségről van szó, amit a szociológusok úgy írnak le, mint a válsághelyzetek – háborúk, forradalmak – fő kirobbantóit. Mit gondolsz, miért viselkedik oly embertelenül ilyenkor az ember? Mert a közösségi nyomás akkora, hogy a többség képtelen ellenállni neki.
CSG: Ennek során alakulnak aztán ki a táborok is. Nekünk pedig személyesen is határozott választ kell adnunk, hogy valójában melyik táborhoz tartozunk? Merre tartunk? Nem állhatunk egyszerűen a középre. Azaz állni állhatunk, vállalva a vele járó következményeket.
DC: Nem, nem állhatunk… Választanunk kell.
CSG: Igazad van, az is következményekkel jár, hogyha választunk…
DC: Olyan helyzet ez, amiből nem is tudom, létezik-e egyáltalán kiút? Sokszor eszembe jut egy történet, még abból az időből, amikor Marosvásárhelyen éltem. Adrian Păunescu és csapata, a Cenaclul Flacăra égisze alatt a városba érkezett és a Művész moziban léptek fel. Személyesen addig nem vettem részt ilyen rendezvényen, tévéközvetítésen se láttam, azt mondtam magamban, most az egyszer elmegyek, hogy lássam, mi fán terem egy efféle showműsor. Valahol a középső sávban, a 6-7. sorban ültem. Egy adott ponton Păunescu elkezdett szövegelni. Hogy konkrétan mit mondott, arra nem emlékszem, de valami bombasztikus propaganda-szövege volt, nem föltétlenül Ceaușescu-magasztalás, de valami olyan duma, ami késleltette a zenei műsort. Mondjuk úgy, süket duma volt… A műsor általában dalokból állt össze, Păunescu a dumájával pedig túlfeszítette a húrt. Akkor valaki, mintegy két sorral előttem, elkiáltotta magát: Jóuram, térjenek át most már a zenére is! Kínos csend lett a teremben, Păunescu felállt és vészjósló hangon elbődült: Ki az, aki közbeszólt? A fickó csöppet sem zavartatva magát, felállt: én voltam! Mi zenét hallgatni gyűltünk össze, nem másért! Mire Păunescu: Itt én mondom meg, hogy mikor zenéljenek és mikor nem… Alig hangzott el ez a mondat, mire a pasas körül menten megritkult a levegő. Păunescu pedig rászólt: ha nem tetszik, kívül tágasabb. Az illető pedig felállt és távozott. Senkinek nem volt mersze, beleértve engem is, hogy a kizavart ember pártjára álljon. Senkinek, érted?! Ettől akkor nagyon megrémültem. Akkor éreztem át igazán, milyen veszélyes embertípust képviselnek Păunescu és társai. Ő volt az az ember, aki vonzotta a tömegeket és meggyőző erejével képes volt őket befolyásolni, hogy egyetlen közös testként cselekedjenek. Ő képes volt erre a szerepre, s vállalta is azt, mert számos esetben és alkalommal hasonló stílusban viselkedett. Ez maga volt a szemünk láttára működő diktatúra, természetesen a rendszerhez képest egy más léptékben. Minden bizonnyal ekként működött valamennyi diktatórikus rendszer: aki megpróbált ellenállni, azt a tömeg azonnal kivetette magából. Fizikailag vagy jelképesen, egyre megy…

CSG: Úgy emlékszem vissza a letűnt rendszerre, hogy abban, ha csak a kijelentések szintjén is, de a román–magyar barátság gondolata az egyik fő helyen szerepelt. Hivatalosan senki se vonta kétségbe. Az a tény, hogy e gondolat leple alatt egyéb, a barátságtól teljességgel idegen cselekedetek is történtek, az más lapra tartozik. Ismerjük be, hogy ha néha formálisan is, de ezen a téren sok tartós és jó dolog történt. És számos őszinte tett. És nagyon kár, hogy ez a törekvés megbicsaklott, hogy mindez abba maradt.
DC: Egyetértek veled. Ezért sajnáltam – és ma is sajnálom – , hogy a Kriterion Könyvkiadó felhagyott a fordítói programjával. Nem csupán a román irodalom fordítására gondolok, hanem valamennyi, az övezetben élő irodalmakéra, tehát a nálunk élő kisebbségek irodalma mellett a Románia és Magyarország szomszédságának irodalmaira. Elvégre itt mindenki mindenkinek a szomszédja. Talán ha itthon lettem volna – ábrándozok most hangosan –, és beszélhettem volna Domokos Gézával, azzal az emberrel, akiről úgy érzem, hogy ilyen dolgokban valódi tárgyalóképes ember, ugyanúgy, ahogy mi most ketten beszélgetünk, mindent meg kellett volna tennem, természetesen a létező román erőket mozgósítva, hogy fenntartsuk és bővítsük ezt a projektet. Csak hát, sajnos, nem voltam az országban, ő meg nekiállt politizálni, majd…
CsG: A politika benyelte, sajnos… De egészen!

(Folytatjuk)


Előzmények: 1. rész 2. rész, 3. rész, 

2018. január 18.

2 hozzászólás érkezett

  1. Ágoston Hugó:

    “Minden bizonnyal ekként működött valamennyi diktatórikus rendszer: aki megpróbált ellenállni, azt a tömeg azonnal kivetette magából. Fizikailag vagy jelképesen, egyre megy…”

    1. Ma is kiveti – lásd, amit látni kell. És hallgasd a cinkos csendet. De így van: a tömeg kiközösíti a kisebbségi véleményt, arra törekszik.

    2. Azért nem éppen egyre megy…

  2. Gergely Tamás:

    Az, hoy a Kriterion felhagyott a fordításokkal, ta
    lán nem Domokos Gézán, és mégcsak nem is a Kriterionon múlott

Szóljon hozzá!