Nászta Katalin: Felülről nézve…

Csak ha felülemelkedsz a napi ilyen-olyan gondokon, és felülről nézel mindenre – akkor lehetsz, ha van rá képességed – objektív.
Radnóti látószöge: „ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” még nem elég, mert a földre összpontosít. Magasabbra kell szállni. És már ezt is tudja az ember: szemlélheti a Földet az űrből, még csak fel sem kell repülnie hozzá. Csakhogy ez sem elég. El kellene vonatkoztatni magunktól, aki ott lenn marad, függetleníteni kell magunkat, érezve egész lényünkkel, milyen aprók azok a gondok, problémák, amik egymásnak uszítanak minket.
Elég volt megmászni az Omul-t, felkapaszkodni a Malaiesti oldalain, kizzadva a lenti port, kiemelkedve a benzingőzös levegőből, és jelentéktelenné törpültek az otthon hagyott gondok. Minél magasabbra másztunk, minél többet hagytunk hátra és dolgoztunk le magunkról, annál fogékonyabbak lettünk magasztosabb dolgok iránt. Még ha akkor az csak egy meghódítandó hegycsúcs is volt. Egy leküzdendő akadály. Önmagunk legyűrése. A hegymászók tudnak valamit. A hosszútávfutók, a tengereket-óceánokat átszelők, akik önmagukat nem kímélve, halált megvető bátorsággal haladnak céljuk felé. Nem mindenki érzi. De akik igen, azok mind ugyanarról mesélnek, hogy a holtponton túl történnek meg azok az igazán fontos dolgok..
Akkora terheket cipelünk. Fokozatosan rakják ránk a szüleink, az oktatóink, azt a sok tudást, ismeretet, amit meg kell szereznünk, hogy tudjuk, kik vagyunk, mire legyünk büszkék… és itt már el is van rontva minden. Mert nem lehetsz úgy büszke, hogy ne sérts vele mást. Méltóságot, tartást tanulhatnánk, ami díszére tenne a világnak, nem hivalkodó bogáncskóróvá, aminek a virágát sem tudod igazán értékelni, mert ha közelebb mész hozzá, rád ragad, megszúr.
Apropója van ennek az elmélkedésnek, igen. Magyar-román, román-magyar együttélés. Kényszerű, kényszeredett, de csak egy idő után. Amíg gyermek vagy, teljesen mindegy, milyen nyelven rúgja a másik a bőrt. Vagy egyensúlyoz a gerendán. Vagy tudja, vagy nem készült el a házifeladattal. Nő a gyermek, mint a gomba, és szívja magába a felnőttektől a tudás mérgét. Megtanulja, hogy a másikat miért kell megvetni, utálni, félni tőle, vagy gyűlölni. Egész életünket arra fecséreljük, hogy ellene legyünk a másiknak. Ha leszünk valakik, a másik ellenére legyünk valakik, ha adnak a szavunkra, a másikéra ne adjanak. Loholunk a magunk jól kiérdemelt nyomoráért. És ez fentről látszik. Ott eljut a tudatunkig. Ott lefoszlanak rólunk a felesleges terhek. Tisztábban látunk, érzünk. Nem közhelyek ezek, hanem közönségesen csodálatos, egyszerűen nagy igazságok. Fentről veheted mindezt tudomásul. Ha visszanézel. Ha emlékezel arra, honnan jöttél, miből nőttél ki, mi célból vagy ott, ahol.
Beszélgetnek az emberek. Attól függően ki milyen státusban van éppen, úgy viszonyul, úgy tölti be a társadalom rá osztott szerepét. Egyik románnak született, azt tanulta, ezt szívta be. Soha nem volt kisebbségi. Nem túl sokáig volt beosztott. Megtanulta, mit jelent főnöknek lenni, utasításokat adni. Szerinte a világ olyan, amilyennek ő látja. Neki így tanították. Nem bújhat ki a bőréből. A másik pedig a kisebbségi szemüveggel próbál úgy látni, mintha nem lenne rajta. Mintha rendelkezne a nagylelkűség kiaknázhatatlanságával. Ő át tud érezni. Ő többet lát, mert mást is él, nem csak a magától értetődőt. Hogy uralkodni jöttem e világra. Hiszen arra születtünk mind. Csak megtalálni, ki min, mikor, s hogyan teheti ezt – nem egyszerű. Érezni a beszélgetéseken a ránktapadt muszájismereteket, amit nem vethetünk le, mert akkor a világunkból vetnének ki. Hogy én többségi vagyok, értelmiségi, de saját történelemmel, amiből nem engedhetek, még ha nem is beszélek róla, te meg az én barátom, akinek szintén van egy történelme, amihez ragaszkodsz, de minek. Érezni a fölényt és érezni a meghunyászkodó magatartást. És hallani az igyekezet görcsoldó, de csikorgó hangjait, az együttértésre. És ez érvényes minden nemzet-nemzetiség kapcsolatban. Lehetsz német, francia, angol, skót – mindegy.
Ha úgy szemlélhetnénk egész összezárt életünket, ahogy gyermekként közösen rúgtuk a labdát a grundon! De nem engednek a szomszédaink, a nemzetünk, a nemzetiségünk, az igazságaink, amikhez ragaszkodunk. És ha a történelemből kidugjuk a fejünket, akkor ott vannak a szokásaink, a hagyományaink, és máris tálalva a meg nem értés, vagy a félremagyarázás esélye.
Gondolkozom. Azzal, hogy a keresztyénséget ajándékba kaptuk, itt is, ott is, csakis lehántva róla a felesleges göncöket, amik nehezítik a csúcsra jutást, sikerülhet közös nevezőre jutni. Megegyezni a lényegben. Hogy Egy az Egy, és nincs más kívüle. Egy az Igazság, Egy az Út, Egy az Élet. A többi csak az embert a természettől, társadalomtól védő, felöltöztető ruha, amit pihenéskor úgyis levetünk magunkról. Mikor eltesszük magunkat holnapra, nem számít milyen nyelven – ugyanúgy alszunk, álmodunk. Egyformán létezünk, és létünk az Egytől származik, és az Egyben teljesedhet be. Nincs egyéb dolgunk valójában, mint megismerni azt az Egyet, akitől van a mindenség, és benne mi, ilyen különbözőségekkel és egyformaságokkal. És akkor, de csak akkor, el tudjuk fogadni, ami ránk méretett. Méretre szabott életünk van. És ezt kibogozni, megoldani, felfejteni mindannyiunknak ugyanaz az Út áll rendelkezésére.
Mikor ott állsz a hegytetőn, az ormon, akkor csak azzal törődsz, hogy a társaddal ne történjen semmi baj. Ott érzed igazán azt, mennyire egymásra utaltak vagyunk. És ott érzed azt is, milyen könnyű ez. Nem teher.
Fel kell mászni időnként arra a csúcsra. Le kell vetkőzni esténként mindenféle ránk aggatott, ilyen-olyan mivoltunk. Össze kell kucorodni és ki kell nyújtózni, le kell térdepelni és fel kell állni. Ki kell nyitni az ajtónkat és be kell engedni a világosságot. A hegy ormán erős szelek fújnak, a hegy oldalában ölelő, biztonságos menedékre találunk. A csupasz lélek-lét, addig kell levetkőzni. Csontig. Hogy megtaláld magad, aki elvesztél a világ tekervényes hazugságaiban. És újra felépülj.
Megszületik a gyermek. Tanítsd meg arra, hogy ő is, a másik is Isten teremtménye. Tanítsd énekelni, több nyelven beszélni, mesélj neki. Ébreszd fel, keltsd fel benne a kíváncsiságot, hogy majd, mikor eljön az ideje, keresse és találja meg Istenét. Azt, aki várja. Azt, aki megmutatja neki, kicsoda is az ember valójában.
Azt mondja erre az ember, jól van, hiszen már tudjuk, még sincs semmi hasznunk belőle, a világ egyre hűvösebb, vagy forróbb, romlik, nem figyel ránk az Isten, nem törődik velünk! hagyj már békén ezekkel! A világ azonnali változást vár, anélkül, hogy ő bármit is tenne azért, akitől a változást reméli. Mert azt mondom neki, hogy azt mondja az Úr: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. De ebből csak annyit hall meg, hogy el kell mondani egy miatyánkot. Ha, ennyit meghall. De nem ennyit jelent. Ha odamész, akkor meghallgatod, mit mond Ő. És Ő magáról fog neked beszélni, úgy, hogy abban te is benne leszel. Hogy mi a dörgés. Ő megmutatja, rávezet az Igazságra. De te csak annyit hallasz meg, hogy, ja, már megint egy kótyagos hívő idétlenkedik itt neked.
Pedig semmit nem veszítesz azzal, ha leülsz a lábai elé és hallgatod Őt. Azaz, elkezded úgy olvasni a Szavait, mint aki hozzád intézi azokat. Neked meséli el a történeteket, és megkérdezheted tőle, de hogy hogy, miért, és ő válaszol. Mindezt személyesen neked. Nem fogod unni. Mert nem kötelező. És már tudod, hogy nem vár jobb, vagy más, ha otthagyod sem. Már tudod, mit hagysz ott a Szavaiért. Azt, ami nem tudott kielégíteni, megoldást hozni az életedre.
Hans Habe főhőse (A küldetés) rossz zsidó volt, nem foglalkozott a vallásával, de mikor helyzetbe került, a legzsidóbb zsidóvá vált, és Isten Szavai vigasztalták, vezették, erősítették végig küldetése alatt. Honnan vehette volna máshonnan az erőt? Ha rendbe jössz Istennel, senki nem fog tudni kilendíteni, megrendíteni utad során. Érhet bármi. Nem leszel tudatlan. Azok közé tartozol, akik valóban tudnak segíteni másokon. Azzal, hogy megmutatják nekik is az utat. A Hozzá vezetőt.
Csakis innen érhető el a megbékélés a nemzetek, nemzetiségek között.
Hogy az ember megbékél azzal, amibe születik, és hálás érte. Mert célja van az életében mindennek, ami vele megesik: hogy megismerje Isten akaratát, és Vele karöltve beteljesítse küldetését.
Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem belülről felövez erővel. Megerősít.
Mert akkor nem lesz probléma, hogy ennek, vagy annak, ekkor vagy akkor születtél. Még ha probléma is. Nem csak úgy véletlenül jövünk világra. Tudod, hogy nem vagy egyedül. Látod a véget, tudod, kihez fordulj. Nem egy kurta miatyánkkal, hanem a legőszintébb, legbizalmasabb magatartással. Tudva, hogy nem fogsz csalódni.
Mert milyen visszás felhangja van egy beszélgetésnek, egy román és egy magyar között, Erdélyben, akár többségi, akár kisebbségi fülek hallgatják. Mindketten értelmesek, ismerik egymás múltját, jelenét, a békétlenséget, tudatlanságot a társadalom mélyberkeiben, hogy bármennyire is normális a hang, amit megütnek, a visszhangja érthetetlenné teszi a többség számára, aki lázadni, ütni, vágni, utálkozni, gyűlölni akar. Ha mindkét fél tudja, esélye sincs Isten előtt megállni, ha így maradnak, innen építhető újra minden. Hogy semmi sem önmagáért van, hanem Isten dicsőségére. Ez kiüti a fegyvereket a kézből.

2018-01-16

2018. január 19.

Szóljon hozzá!