Székedi Ferenc: Képei ott kezdődnek, ahol a szó végződik

Tadeusz Rozewicz lengyel regényíró – az abszurd drámáiról jobban ismert Slawomir Mrozek kortársa – írta valahol, még a múlt század hetvenes éveiben, hogy az emberek különbözőek: van, aki ujjával az orrát piszkálja és van aki remekműveket alkot vele. Hogy az ötvenhat esztendős Botár László festményei mennyire remekművek vagy sem, azt majd eldönti az idő. De hogy az Erdélyben, a Székelyföldön, Csíkszeredában élő képzőművész az elmúlt évtizedekben ipari formatervezőként, plakát-grafikusként, kiadványszerkesztőként, kiállítás- és művésztelepszervezőként és mindenekelőtt a külső-belső valóságot öntörvényűen értelmező festőként nem az orrát piszkálta, hanem mindkét kezével, minden ujjával, szellemével-érzékenységével megállás nélkül dolgozott, igazi európai formátumú alkotóként, szakmai igényességét soha, semmilyen tekintetben fel nem adva, folyamatosan teremtve valamit, az egészen bizonyos.
Ötven éves születésnapján, Megélt pillanatok címmel könyv jelent meg róla és ebben így vall önmagáról:„Próbálom tisztázni önmagam előtt, hány féle doboza, arca létezik annak a tevékenységnek, ami napjaimat kitölti. Sorra is veszem őket:
Aktív képzőművészet. Szoktam mondogatni, designt végeztem, ezért festek és olykor szobrot is készítek. De úgy hiszem, nem az számít, ki mit végzett, hanem az, hogy az ember tudjon magával elszámolni.
Munkahelyi megbizatás. A Hargita Megyei Kulturális Központ vizuális művészeti irányítója vagyok, státusom szerint kultúrhivatalnok, de az esetek többségében gyakorlati nyomdai tervező, alkalmazott grafikus, vagy ha a helyzet úgy kivánja, formatervező.
Saját vállalkozás. A design számomra egészen más világ, külön is választom. Terveztem én lánctalpas traktort is a régi világban, mostanában ez irányú munkám belsőépítészeti tervezésekből áll.
Művészeti szervezőmunka. Jó pár esztendeje szervezője és lebonyolítója vagyok a Hargita Megyei Képzőművészeti Tárlatnak (2013-tól Hargitai Szalonok – SzF.) Amikor egyszer az megyei tárlathoz felleltároztam a képzőművészeket, közel száz szakavatott művészt számoltam össze, csupán néhány kivétel akadt, akiknek nincs felsőfokú végzettségük, de őket már a szakma többszörösen igazolta.
Művésztelep irányítás. Csíkszeredában évről-évre megtartjuk a Free Camp elnevezésű nemzetközi alkotótábort, amely korlátlan alkotói szabadságot jelent az itt alkotó romániai, magyarországi és más európai országokból, sőt Ázsiából is érkezett képzőművészek számára. Közös teremben folyik a munka, egyféle interaktív iskola is mindez valamennyiünknek.„ 1
Botár László sokirányú tevékenysége azóta mit sem változott, az elkövetkezőkben azonban az általa egymás mellé helyezett dobozokból csupán egyetlen egyet nyitunk fel, az aktív képzőművészét.
Az erdélyi képzőművészeti élet szakavatott ismerője, Banner Zoltán úgy véli, a térség huszadik századi „északi”, nagybányai iskolájával szemben különösebb program és szervezeti forma, bármiféle tudatos előkészítés nélkül megszületett az a „déli” székely festőiskola, amely egymást követő nemzedékek folyamatosságában alakult immár jól kitapintható művészettörténeti jelenséggé. Márton Ferenc (Csíkszentgyörgy, 1884 – Budapest, 1940) még csak az előőrse ennek a jelenségnek, de Nagy István (Csíkmindszent, 1973- Baja, 1937) pasztelljei valamint Nagy Imre (Csíkzsögöd, 1893- Csíkszereda, 1976) festményei már az első nemzedékét jelzik ennek a művészettörténeti időnek, amelyet Karácsony János (Gyergyószentmiklós, 1899 – Gyergyószentmiklós, 1974), Szopos Sándor (Csíkszereda, 1881- Kolozsvár, 1954) , Bene József ( Székelydája, 1903- Kolozsvár, 1986), Bordi András ( Héderfája, 1905 – Marosvásárhely, 1989), Incze István (Kézdivásárhely,1905 – Marosvásárhely, 1878) nevei immár második nemzedékként fémjeleznek.2 A második világháború utáni években marosvásárhelyi művészeti középiskolai majd kolozsvári főiskolai tanulmányok után a harmadik nemzedék napjainkban már jól ismert képviselői, Gaál András (Gyergyóditró, 1936), Sővér Elek (Gyergyóalfalu, 1937 – Csíkszereda, 1982), Márton Árpád (Gyergyóalfalu, 1940) és mások visszatérnek szülőföldjükre, ahol az akkor induló művészeti általános és középiskolákban kezdték oktatni a rajzot, a képzőművészetet és beszéltek arról, ezen a viszonylag elszigetelt földrajzi térségen kívül hogyan változnak, alakulnak az európai szemlélet- és látásmódok és miképpen egyeztethető mindez a helyi jellegzetességekkel. Tehetségkutató útjuk során ez a képzőművész-pedagógus hármas figyelt fel Botár László (Csíkszentkirály, 1959) rajz és formakészségére már szülőfalujának az óvodájában, majd az elemi elvégzése után a csíkszeredai Művészeti Iskolába irányították. „Nevelői pályám során sok facsemetét ápolgattam, ezek közül van egy jelenlegi pályatársam, aki az indulása kezdetén egy rendhagyó eset volt. Ha visszapörgetem az időt amikor Csíkszeredában útjára indítottuk az V-VIII. osztályos képzőművészeti oktatást, előítéletekkel, kételyekkel fogadták. Vajon mi lesz ezekből a gyermekekből, van-e a pályának jövője, milyen kenyér lesz ebből, nem fölösleges időtöltés ez? Az első benyomásomban nem csalódtam. Az iskolai évei alatt kiváló tanuló, különleges tehetséggel megáldott serdülő ifjú volt. Ahogy teltek az évek, a tanügyi ciklus vége fele közeledtünk, feltettem a kérdést: ki-ki merre fordítja szekere rúdját? Valamennyien elmondták elképzeléseiket a pályaválasztásról, a hogyan továbbról. A legnagyobb megdöbbenésemre Botár László nem a művészeti pályát választotta, rádió-televízió szerelő akart lenni. Magamba roskadva álltam az elhatározása előtt, mert az évfolyamának legtehetségesebb ígérete volt. Latolgattam magamban döntésének hétköznapi indítékait, számomra csődhelyzet volt, hirtelen nem tudtam, hogyan tovább. Végül paraszti logikám segített. Ez a kisemberke, a holnap, a kenyér és az általa még nem igazán tudatos művészeti pálya között eldöntötte magában: a megélhetés lehetőségét, a kenyeret választotta. Lelkem mélyén fájt, mert úgy éreztem elveszítettünk egy tehetséges ígéretet. Végül sikerült meggyőzni a szülőket és a féltett jelöltet továbbléptetni a pályáján. Azóta is megnyugodva, büszke vagyok rá, mert beváltotta a hozzá fűzött bizalmat, éli és uralja a talentum adta változatos lehetőségeket.” – Így emlékezett vissza az indulás éveire a 75 éves, 2015 októberében jubileumi kiállítását megnyító Márton Árpád festőművész. 3 Csíkszeredából a serdülő Botár László a megfelelő alapozással felvértezve érkezett a Marosvásárhelyi Művészeti Középiskolába, ahol Barabás Éva (Marosvásárhely, 1943), Nagy Pál (Szatmárnémeti, 1929 – Erdőszentgyörgy, 1979) és Török Pál (Vadad,1929) keze alatt tanulta az ábrázolás fortélyait és még inkább tágult szemhatára. Tanárai a festészet felé igyekeztek terelni, számára azonban ez túl szubjektívnek tűnt, a műépítészet meg túl száraznak, így találta meg mentőövként a formatervezést, a szakot ezidőtájt alapították a kolozsvári főiskolán. Kiszámítottsága, higgadtsága a főiskolai évek alatt is megmutatkozott, a műszaki rajz, ábrázoló geometria, bionika, ergonómia, színtan stb. tanulmányozása mellett nem feledkezett meg a krokiról, a festésről sem. Negyedéves egyetemistaként köztársasági ösztöndíjat kapott és országos első lett a formatervezés szakon – foglalja össze Botár életének ezeket az éveit Szatmári László műkritikus még 1998-ban. 4
Így nem véletlenül helyezték ki az iparosítás lendületében éppen felépülő Csíkszeredai Traktorgyárba, hogy mindaddig tervezzen-tervezgessen, amíg csak az 1989-es romániai rendszerváltás után a nagyüzem önmagába nem roskadt, majd elseperte a piacgazdaság szele. Botár László azonban a festészettel soha, egyetlen pillanatra sem hagyott fel. Több úton indult el, többféle stílussal próbálkozott, tájképei jórészt az erdélyi tájfestészet hagyományait folytatták. Nagy közönségsikerű pasztellképeit, ezeket a kézzel szétdörzsölgetett, az árnyalatokkal is tökéletesen bánó krétaporos festményeket az olykor harsányabb színek és a markáns vonalak ellenére is leggyakrabban a csendes nyugalom, szétáradó békesség, szívmelengető múltba révedés vagy az időkön és korokon átívelő természetszeretet lengi be, mintha ilyenkor ott, abban a tájban, a hegyek és dombok hajlatában, az öreg házak és a sokat látott fák árnyékában maga a művész is megpihenne. A nemzet költője, a Kossuth-díjas Kányádi Sándor a hasonló képek láttán vetette papírra a következő sorokat: “Aki Csíkban rajzeszközt, ecsetet vesz a kezébe, nehéz igába hajtja a nyakát. Olyan elődök nyomában vagy éppen ellenében kell a maga útját járnia, mint Nagy István, Nagy Imre, Szász Endre. De szerencséje is lehet az idevalóság, mert olyan kortárs mesterek fogják kézen mindjárt legelején a talentumosnak mutatkozót, mint Gaál András, Márton Árpád, Sövér Elek; olyan avangard egyéniség ösztökélheti távoli utakra, idegen tájakra (a piktúrában is tőlünk távoli tájakra), mint a Somlyóról indult Márkos András. Nemcsak borvizek fakadnak itt, nemcsak pityókát, rozsot, hanem festőket termő is ez az itteni, csíki, gyergyói föld. Nemcsak zord, de színekben, fényekben tobzódó is tud lenni ez a táj. Botár László az említett „terhekkel-javakkal” áldva-verve járja a maga útját, próbálja megragadni, nem a változót, hanem az örökkön változóban, nemritkán divatozóban az állandót, és azt maga látása, színérzéke, ízlése segítségével munkáiba egyéníteni.” 5
Botár László hangulatos pasztelljei hosszú esztendőkön át sorakoztak nem csupán különböző kiállítótermekben, hanem egyre több lakásba, hivatalba is bekerültek. A Romániai Képzőművészek Szövetsége műkritikai részlegének doyenje, Nicolae Bucur később így írt ezekről az évekről és képekről. „Örömmel és egyben nosztalgiával emlékszem vissza a meleg, kellemes, mozgalmas, barna színdominanciájú keretek és formák korszakára (1987–1988). Az akkor készült festmény- és pasztellsorozat pihentető és elmélkedésre buzdító, sajátos jegyeket árasztott. Az egyazon színekben gondolkozás újszerű lírai érzékenységről szólt. A témákat, úgymint tájrészleteket, házakat, épületeket, látványokat pontosan és takarékosan ábrázolta, finom kromatikával, állandóan lesben álló és mozgalmas vonalhálóval. A művészben felfedeztem a korszerű művészetünkre jellemző ritmusok, fények, árnyékok és formák rafinált játékát.”6 Botárnak azonban már ezen a pasztelljein is, legalábbis csírájukban, ott lehetett látni még valamit: a gyors, lendületes és heves mozdulatok nyomát, amelyek mintha már utaltak volna arra annak az expresszionista fogantatású, majd egyre erőteljesebbé váló akció- és gesztusfestésnek a kezdeteire, amely az elkövetkezőkben legnagyobb részben meghatározta és mind a mai napig meghatározza a munkásságát. „ Fogalmilag-képileg elvontabb művészeteszmény jegyében kezdtem dolgozni, a figuratív fogalma átalakult számomra szimbólumerővel ható valóságelemekké. Olykor még az emberi alak is felsejlik alkotásaimban, ezek női figurák vagy éppen csak jelzések. A női test és a benne levő lélek annyira bonyolult, hogy bármely gondolat tolmácsolására alkalmas. Gyakran is éltem e lehetőséggel és nem mindig teljes méretű mivoltában ábrázoltam szépségét, olykor rútságát. A részletekkel tömörebben lehet közölni. Ezért választottam a kevesebbel-többet közlési módot, helyet hagyva a továbbgondolkodásnak.” 7
Lényegében az expresszionista, vagy az expresszionizmusba hajló festők kétféle művészi szabadság között választhatnak . Átalakíthatják a valóságos tárgyat vagy személyt, azaz a témát, a motívumot olyan mértékben, hogy az megfeleljen a belső érzéseknek, vagy teljesen új, a természettől elvonatkoztatott, motívum nélküli tárgyat teremthetnek, amely éppenúgy megfelelője lehet adott, és legtöbb esetben oly sok tényezőtől befolyásolható érzelem- és hangulatviláguknak. Botár László nagy feltűnést keltő női sorozataival nyilvánvalóan az első utat járta: harsány színekkel, lendületes vonalakkal, erőteljes ecsetkezeléssel azt a szenvedélyes érzelemvilágot vetítette ki, amely a női test, vagy annak látványa körül időktől függetlenül kialakult, aktjai ezért távol álltak a finom szépség, a szelíd árnyalatok és szín-átmenetek elringató látványától, viszont robbanékonyságuk, túlfűtöttségük jól utalt arra, hogy a történelem, az évszázadok, a digtális rögzítések kellékei mit sem változtattak azon, hogy a Nő a szenvedély, a viharos, a felkavaró, a felkorbácsoló érzelmek középpontja maradjon, a belénk kódolt ösztönvilágtól és az emberi élettől elválaszthatatlan erotikának az a jelrendszere, amely akár túlcsorgóan beszélünk róla, akár nem, akár mélyen hallgatunk róla, akár nem, mindig csak ugyanaz marad, amíg ember, azaz férfi és nő él ezen a Földön. Ezt követően Botár László bármiféle témához nyúlt, mindig a lehető legmélyebbre tekintett, összegzéseivel mintha csak azt mondta volna: itt a bensőnkben, a tudatunkban és a tudatunk alatt kavarog mindaz, amit valaha megéltünk és átéltünk, aminek olyannyira örültünk és amit oly kínkeservesen átszenvedtünk, amit megosztani szeretnénk valakivel vagy éppenséggel titkolni, elrejteni mindenki elől akár a világ végezetéig. Örülni és bánkodni, félni és szorongani, sóvárogni és kielégülni, az álom útjain gúzsbakötve szaladni és feneketlen szakadékok szélén tántorogni, kidobni az emlékezetből mindazt, amivel mindörökre szeretnénk leszámolni és kétségbeesett igyekezettel megtartani valami egyedit, valami nagyon fontosat, ami félő, hogy mégis mindegyre kiporlik a kezeink közül. Az érzelmeknek és a gondolatoknak, zabolátlan csapongásuknak és fegyelmet óhajtó, rendszerezési kisérletüknek, széthullásuknak és új valóságot teremtő egymásra találásuknak a lehető legöntörvényűbb belső világa ez, amelyet nem csupán a szellem mélyéből felkapaszkodó, ihletnek és ihletettnek mondott szavakkal, hanem a képzőművészeti alkotás ösztönösségének és tudatosságának nem egyszer s mindenkorra adott, hanem meglehetősen képlékeny arányú ötvözetével, az általa teremtett formákkal, felületekkel, vonalakkal, jelképekkel lehet még jobban leírni. Méltán jegyzi meg Fazakas Csaba, Botár László Bécsben élő kortársa „Ne próbáljunk narratív tartalmakat keresni, Botár László tartalmai kizárólag képiek – szigorúan, zárt rendszerben rajzolódnak, de nem nélkülözik a humort, a cinizmust és az öniróniát sem. Nem téveszthetnek meg a figuratívitásra utaló formai tömörítések, melyek nyelvre nem lefordítható tartalmakra utalnak. Sokkal inkább csak a szubjektumra – és annak egyszerű létéről, nem pedig hogyanjáról, milyenjéről tudósítanak. Ezeknek az alkotásoknak nincs elbeszélhető történetük; létük ott kezdődik, ahol a szó, a verbalizáció befejeződik. A képélményt alakító gesztusok, az ösztönös és a kognitív képi eszközrendszer és struktúrák, a valóság és a valóságos szimbolikus és képzetszerű megkettőzése számunkra is megérezhetővé, követhetővé teszi a műveleti gondolkodást.” 8
A gesztus- és akciófestészet jellemzője: a festő és a festménye, az alkotó és az alkotás mint valamiféle joyce-i „work in progress” menetközben is birokra kelnek egymással, vitáznak, feleselnek, keresik egymáson a fogást, mindaddig összefonódva sodródnak, amíg meg nem születik az a kettőség, amely szavakra lefordítva úgy hangzik mint valamiféle zen-buddhista szöveg: te vagy én és én vagyok te, én feloldódtam benned és te általam létezel. Ez a túláradó dinamika, ez a színeiben és vonalaiban, felületkezelésében tetten érthető feszütség ott lüktet Botár László valamennyi alkotásában. „A lehető legtöbbet próbálja képbe hozni abból, ami emberileg megtapasztalható. A mindenséget vágyik képre vinni, mindazt, amit véges, gondolkodó lényként abból megérezhetünk. Vélt kettőségekre kreált világunkban ugyanakkor józan magabiztossággal tartja az egyensúlyt. Színeinek, vonalainak ritmusát geometrikus formáival, tudatosan megszerkesztett kompozícióival fékezi.” 9 – írja róla Túrós Eszter, az a fiatal műkritikus, aki a Botár László által menedzselt, Stúdió 9 elnevezéső csíkszeredai művészcsoport állandó kisérője.
A romániai rendszerváltás után Botár László sokfele járt-kelt a világban, a művész és alkotásai Rómától New Yorkig, Bukaresttől Budapestig, Berlinig sok fővárosba és más helyszínre eljutottak, mindig kellő töprengést okozva pályatársainak, nézőinek és kritikusainak. Pogány Gábor művészettörténész mintegy fél évtizede így fogalmazta meg gondolatait: „Az elmúlt ősszel a budapesti Városligetben, a Magyar Alkotók Házában láthatott a pesti képnézegető közönség néhány Botár-képet. (Nem először, persze, hiszen már a „régi világban” is láthattunk tőle rajzokat a legendás Fiatal Művészek Klubjában). Botár képei erős érdeklődést keltettek. A festő kollégák egy részének véleménye az volt, hogy a heves „akció-festés”, az absztrakt expresszionizmus sajátos eszköze ellentétben áll a képein látható „ábrázoló szándék”-kal. Úgy gondolom, itt is hangsúlyozva, hogy ez a megállapítás azért téves, mert a festés módja pusztán eszköz, míg a „szándék” már a témához, a mondandóhoz tartozik. Botár László festményei elvi alapon nem illeszthetők be az absztrakt expresszionizmus vagy az európai informel körébe. Ezek ugyanis tagadják a festmény három dimenzióját; ideológiájuk szerint a kép a síkon van. Botár azonban a legelvontabbnak tűnő képén is teret szerkeszt. Természetesen, a kép a „síkon van”, de az erőteljes ívekkel megmozgatott festék-pászmák, a csorgatott vonalak a kép virtuális terét is erősen megmozgatják. Képeinek szerkezete, komponálásmódja meg egyenesen levezethető a nagybányai és székely festők mesterfogásaiból. Ahogyan Ferenczy Károly és Iványi Grünwald Béla „fordította el” a táj adta inspirációknak megfelelően a hagyományos tájkép-sémát, azt már Nagy István és Nagy Imre természetesen kezelte. Botár László képeinek térszerkezetén már szinte anyanyelvszerűen használja ezt az eszközt.” 10
És ezzel vissza is tértünk írásunk kiindulópontjához. A megváltozott székelyföldi képzőművészethez, amelynek legjelesebb képviselői a romániai rendszerváltást követő években bukaresti, kolozsvári, jászvásári, temesvári vizuális egyetemeken, vagy éppen külföldön folytatott tanulmányok nyomán immár végérvényesen és visszavonhatatlanul szakítottak az elszigeteltséggel, a kizárólag a tájra vonatkozó beskatulyázással és saját lényükön, saját művészi felfogásukon, saját gondolat- és érzelemvilágukon átszűrt alkotói-alkotási többlettel próbálnak válaszolni a gyorsan változó, huszonegyedik századi világ kihívásaira.


Források:

1. Botár László: Megélt pillanatok. HMKK könyvek. Csíkszereda, 2009. 5-6 oldal
2. Banner Zoltán: Gaál András. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009. 6-7. oldal
3. Márton Árpád: Rendhagyó facsemete, in HMKK könyvek. Csíkszereda, 2009. 21. oldal
4. Szatmári László: Megtervezett sejtelmesség. Botár László. Múterem sorozat. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 6. oldal
5. Kányádi Sándor: Fülszöveg a Botár László című Botár László albumban, Hargitafürdő, 1996
6. Nicolae Bucur: Comunicare prin artă. Ziarul Informaţia Harghitei, 20. octombrie 1998.
7. Botár László: Megélt pillanatok. HMKK könyvek. Csíkszereda, 2009. 6-7. oldal
8. Fazakas Csaba: A megszakított rituálék üzenete, in HMKK könyvek. Csíkszereda, 2009. 22. oldal
9. Túrós Eszter: A végtelen megtapasztalása, in HMKK könyvek. Csíkszereda, 2009. 27. oldal
10. Pogány Gábor: Botár teret szerkeszt, in HMKK könyvek. Csíkszereda, 2009. 24. oldal


Botár Lászlóról a Káféban

2018. január 20.

Szóljon hozzá!