Nászta Katalin: Felülről nézve/ 2/

A másik szemszög

Menetel az emberiség a vége felé. Olyan szomorúan, kilátástalanul hangzik ez. Ma, amikor a „csak pozitívan” jelszó alatt görnyedezik a világ civilizáltabb része, ilyet nem is szabad mondani. Emeld fel a fejed, ne légy reménytelen – mondja, akit épp elkapsz egy ilyen mondattal.
Az emberiség fejlődéstörténetéről ilyen spirál elméletek is születtek. Ismétli önmagát, csak magasabb, vagy más szinten. Ha végig nézünk a történelmen, sőt, ma már a google szolgáltatásokkal még azt is meg tudjuk nézni, hogy nézett ki a föld évszázadokkal korábban – hányszor tűnt úgy, hogy most már mindennek vége. Első, második világháború, mind hatalmasabb méretekben borította el a földet. Az űrből nézve olyannak láthatták – mondjuk az angyalok –, hogy itt mindenki egymásnak esett, ölik nyakló nélkül az embert. S ha közelebb merészkedtek volna, még azt is észreveszik, mennyire kéjjel ölt. Hát nem érdemli meg azt a bizonyos, régóta beharangozott véget? Bizony, nagyon is. De kegyelem, kegyelem, hangzik a néma kiáltás a legelvetemültebb gyilkos lelkéből is. Még. Mert még mindig van hova „fejlődni”. Még nem halt el teljesen a lelkiismeret. Még van furdalni való képessége.
De ha már az ismétlődésekhez folyamodtam, a párhuzamokat is látni vélem abban a bizonyos emelkedő csigavonalban. Ha csak a legutolsó nagy háborúra gondolok. A második világháborúra, és összevetem mai állapotunkkal. Mennyire jellemző az észrevehetetlen fenyegetettség, a fű alatti irtózkodás a másféle embertől, a fültől fülig hallatszó egymást megbélyegző kiszólások, ilyen-olyan nemzetiségekről. Már nem csak egy kipécézett utálni való népet ismerünk. Minden nép, aki nem mi vagyunk, valamiféleképpen “nem szeretem”, nem kívánatos. És ezt csak a megállapítás szintjén mondom, minden felhang nélkül, mint amikor az ember olvas valamit, és olvasás közben felemeli a fejét: aha, ezt ismerem. Ezt az érzést. És bár csak így szól az észrevételem, mégis belecsendül a füle az egész világnak. Már annyira kihegyezett. Mint aki erre várt. Hogy igazolják saját megérzéseit, vészjósló félelmeit.
Hans Habe: A küldetés című könyve , de korábban Stefan Zweig: A tegnap világa  is szíven ütött, mennyire alattomosan, lappangva kúszik újra és újra az emberiség bőre alá a gyűlölet. Amit aztán átnevezünk hazafiságnak, nemzetmentő félelemnek, nemzetszerető magatartásnak, emberségességnek, hogy be tudjuk venni. Hogy meg bírjuk emészteni, miért is kell most mégis embertelenül viselkednünk eme szlogenek alatt.
A küldetés orvosprofesszora a franciaországi Evian les Bains-i konferenciára azért mehet el, mert ki kell puhatolnia, a világ mennyire áll készen egy második világháborúra. Mire számíthatunk a világtól, ha lépünk, mi, Hitlerék. De a professzor ezt nem tudja. Ő azt hiszi, megmenthet ötszázezer-negyvenezer-két zsidót. A számuk egyre csökken. És szembeszáll, egymagában, az egész világgal, végig küzdi magát a diplomatikus tárgyalásokon a világ nemzeteinek oda delegált követeivel. Abban a hihetetlen reményben, hogy sikerülhet. Még nem tudja senki, lesz-e világháború, még csak egy pár százezer zsidó életéről van szó, még csak be kellene fogadni őket, elosztva, kilóra, mint a máshol feleslegessé váló élelmiszert, ami ugyan romlott kissé, de még fogyasztható azért..
Stefan Zweig könyvében is az a rész a legmegrendítőbb, amikor azt írja le, miként sétálnak gyanútlanul, napernyőik alatt a hölgyek Bécs utcáin, míg a párhuzamos utcákban már a sárga csillagosokat ráncigálják ki házaikból és terelik puskatussal a teherautókra. Itt süt a nap, ott már beborult.
Emlékszem, milyen vízválasztó felismerés történt a gondolkodásomban, amikor először vettem észre: egy lépessel előbb még esőáztatta földön jártam, de itt végig sütött a nap. Mintha a világ nem venne tudomást arról, hogy nem egyformán jut neki a világból..
Már túlesett az emberiség azon a rettenetes világháborún, ami után a művészek, költők elhallgattak. Pilinszky szavaival: „A háborúban valamennyien otthontalanokká váltunk s maga a közös tragédia lett egyetemes otthonunk. Valamennyien elvesztettük személyes kis életünket, hogy egyek legyünk a gyökértelenségben.” (Háborús nemzedék – Új ember, 1965. április 25) Már nem lehet úgy tenni, úgy írni, mint azelőtt, az ember mégis ugyanúgy él, viszonyul – nem tud kibújni a bőréből. Csak éppen a spirál egy magasabb emeletén szenvedi, ha szenvedi végig állapotát. Mert nem az a kérdés, melyik része vagy, akit be kell fogadni, vagy aki befogadhat. Hanem, miként vélekedsz erről. Most nem zsidókról van szó, hanem a világ másik feléről. Mindenféle nációról, mindenféle idegenről. És az alku ugyanúgy zajlik. Adok-veszek, én nem kérek.
Emlékszem, gyermekként, ifjúként mennyire szörnyülködött az ember a nácizmus térhódítása, uralomra jutása, a világ többi részének tehetetlensége felett. Hogy nem tett semmit ellene. És utána perek során ítélte el a bűnösöket, akiknek azok is annak bizonyultak, akik csak szimpatizáltak, vagy csak cinkosan hallgattak. A túlélő világ nem könyörül a túlélőkön sem. Nincs mentség semmire. Mintha arra lenne kihegyezve az élet, hogy betartson nekünk, és utána számon kérje tőlünk, miért engedtük, hogy betartson nekünk.
Ma olyanok vagyunk, mint azok a napernyős kisasszonyok. Ott sétálunk a másik utcában, míg itt az életet oltják ki, vagy épp az utolsó leheletéért küzd valaki. Nem számíthat segítségre sehonnan, mert mi a túlsó oldalon flangálunk.
Ha magunkra vennénk azt a szemüveget, amit ezekkel a könyvekkel éppen az írók nyújtanak nekünk! Mert lehet, hogy nem tudjuk megakadályozni a tragédiákat, de hogy mi a közömbösség úri köntösében fogunk égni az örökkévalóságig, annyira biztos, mint az, hogy a levágott végtagunk is fáj, amíg élünk. A nemlét téveszme. A csak megúszni valahogy: hiedelem.
Fel van adva a lecke.
Nincs maradandóbb a szándéknál, a tettnél, amivel leélted az életed. Higgyél vagy sem ilyen olyan istenségekben, a tudomány istene is azt mutatja neked: nem mindegy ki vagy, ember. Az embertelenség az istentelenségből merít. Embernek lenni nem lehet az emberarcú Isten nélkül.
Nincs ember Isten arca nélkül.

2018-01-18

2018. január 23.

1 hozzászólás érkezett

  1. Para Olga:

    Nagyon mély, fontos, megszívlelendő gondolatok. S mégis: sokan tétlenségre, elhallgatásra,kivárásra,embertelenségre ítéltettek….

Szóljon hozzá!