Szente B. Levente: A pech! – lakáshitel fiatal házasoknak

Ikszi és Ikszné öt éve voltak házasok. Négy éves fiuk van már. Fiatalok, tele energiával. Garzonlakásuk szűkebb, egyre szűkebb lett. Arra gondoltak, hogy eladják. Még jó, hogy van mit! Hát akik albérletben laknak többedmagukkal… Csak fizetik a lakbért a tulajnak, a számlákat, aztán enni is kell, élni is kéne, a gyermek nő, testvérkét hova mellé felelőtlenül, s ha még egyet gondola a tulaj és eladja, aztán kifele…
De itt más a helyzet! Ki is néztek maguknak egy kétszobás tömbházlakást. Az jó lenne, gondolták. De gondoltak egy másikat is: a televízióban napestig hangoztatott fiatal házasoknak szóló lakáshitelekre! Mert ugye, hiába adnák el a garzont, az felét sem üti, ha kétszobásban gondolkodnak.
Hiába mindkettőjüknek munkahely, megtakarított pénz szinte nuku, ilyen a mai világ, és Isten ments, ha lenne valami katasztrófa, esetleg nagy betegség ütne be, se pénz, de még három napra való élelmiszertartlék sincs.
Rendes adófizető polgárok. Csak megérdemelnek egy nagyobbacska beosztású lakást. Szó, szót követett, aztán felkerekedtek a szükséges papírokkal, neki, egynest az első banknak.
-Szerencsés nap a mai. – mondja induláskor Ikszi. Éppen házassági évfordulónk is van. Talán a szerencse mellénk szegődik.
Tíz másodperc várakozás után megkérdezték tőlük, mennyi a kettőjük összjövedelme… Gyorsan kiderült, hitel nincs. Ennyi, meg annyi kellene legyen a fizetésük, hogy kölcsönt vehessenek fel.
A következő banktól, majd egy másiktól is, hasonlóan az előzőhöz, eltanácsolták őket. S ez így ment egészen véletlenül a hatodikik. Mert mondani sem kéne, de manapság miből van több: bankokból, kocsmákból és túrkálókból! Érthető, ugye!? Tiszta kártya.
Hát, Ikszi és Ikszné kezdett kétségbeesni. Ilyen nincs, mondták. Akkor miről is szólnak azok a hirdetések? Illetve, hogy is van ez?
Aztán verge egyik bankban el is magyarázták nekik. A helyzet egyértelmű volt: azok kaphatnak lakásvásárlásra hitelt, akiknek már van annyi pénzük, hogy azt meg is vegyék. Pontosabban jó sok pénz, amit úgy hívnak, hogy “önerő”.
Aztán tovább álltak. Nem volt mit tenni. De Ikszi és Iksziné szeme már könnybe lábadt. De, nicsak, a sarkon még egy bank. Esküdni mertek volna rá, néhány napja az még nem volt ott!
Oda is bementek.
Leültek, beszélgettek. Elmondták nekik milyen papírokat kell összeszedni. Fellélegeztek. Most, először. Három napi futkosás után minden a kezükben volt. Aztán vissza nagy örömmel, verge rájuk mosolygott a szerencse, van igazság mégis ebben az országban, nem hiába rendes adófizető polgárok stb. stb.
Természetesen már más alkalmazott fogadta őket. Ki tudja hányadszor, de újból előadják problémájukat. A vélük szemben ülő hölgy figyel, mosolyog. Bizalmat gerjeszt maga körül. Aztán ő kérdez.
-Ez s ez az igazolás?…
-Megvan. – Ikszi a nő orra elé dugja őket.
-Személyazonossági, mindkettőjüknek? Keresztlevelek? Házassági?
-Megvan. – az asztalra kerülnek azok is.
-Románul és magyarul is?
-Itt vannak.
-Hitelesítve mind?
-Aaaa, igen. Itt vannak…
-A lakásról…? A számlák rendezve!? A lakástulajdonostól, illetve a feleségének aláírásával ellátva? Örökösök általi…? A szerződések: villany, gáz, más…?
-Igen. Mind megvannak.
-Hitelesítve azok is?
-Igen. Tessék.
-Románul, magyarul?
-Pontosan…
-Jjjó! – mondja. – Gondolom az említett lakásnak megvásárlására kellene a pénz.
-Hogyne. Arra.
-Mennyi is kellene? – kérdezi szinte szórakozottan.
Ikszi mond egy összeget.
A hölgy a szemüvegét orra hegyére biggyeszti és egy előtte heverő táblázatra tekint.
-Annyit nem adhatunk. – mondja. – Sájnáljuk. Nem férnek bele a keretbe.
Ikszi és Ikszné ekkorra már csak tátogni tud.
-De, mondja a hölgy, egy ajtóval arrébb, ott van egy másik hitelező osztály. Talán abba beleférnek…
Szinte földbedöngölten hagyják el a helyet.
A másik irodában ugyaz ez a herce-hurca. Szinte szószerint. Ikszi gépiesen rakosgatja a hivatalos papírokat az asztalra.
-Összeg?
-Ennyi…
-Jó. Beleférnek. – mondja a hölgy, aztán pötyögtetni kezd a számítógépen. Egyszer csak kikerekednek szemei.
-Valami nem jó! – modja. – Mennyi idős is maga?
Ikszi megmondja.
-Sajánljuk, egy évvel meghaladta azt az életkort, amelybe még belefért volna úgy két nappal ezelőtt.
-Valóban két napja, hogy betöltötte az “annyit”? Hááát, az pech!
Ikszi most már nem állta meg, habár nem szokása a káromkodás, egyet mégis elsütött fogai között. Kifele menet utánuk szólt a hölgy, hogy nincs ezen mit háborogni, ez van, és ha nem tetszik, el lehet hagyni az országot is.
-Micsoda emberek! Még ezek vannak felcsattanva, miközben az ember kiteszi a lelkét itt…- mondja tovább, és lecsapja a törvénykönyvet az asztalra.

2018. január 24.

Szóljon hozzá!