Mielőtt meginnánk az áldomást / 3.

Szemelvények egy baráti beszélgetésből (nem folytatása, csupán kiegészítője a Ketten egy szigeten c. korábbi jegyzőkönyvnek)
Helyszín: Csíkszereda, Merkur szálloda, 207-es szoba. Időpont: 2014. november 15.


CsG (Cseke Gábor): Az az embertípus vagyok, aki könnyen elhiszi másokról azt, amit saját magukról állítanak. Persze, csak amíg be nem bizonyosodik, hogy felültettek… Egyáltalán, szeretem az emberekről mindenek előtt a kedvező dolgokat elhinni. Nem gondolom, hogy az emberek többsége gazember.Így aztán fiatalon elhittem mindazt a forradalmi jelszót, amivel megtömték a fejünket. Nem gondolkoztam rajtuk, csak ismételtem őket. 1956-ban például valósággal átéltem a Petőfi Sándor-féle forradalmi eszmerendszert. Olvastuk a verseit a zsarnokságról, az elnyomásról, a szabadságharcról. Talpra magyar!… Mi mindannyian, az erdélyi magyarok, szüleim, szorongtunk, hogy mi lesz ezután, szegény magyarok, most rájuk törtek az oroszok, folyik a vér a pesti utcán és a többi közhely… Csak jóval később tudatosodott bennem, hogy valójában sokkal árnyaltabban, összetettebben és prózaibban történtek ezek a dolgok. Hogy az igazságnak sokféle arca van és sokszor nem is mindig a legigazibbat látjuk… Hogy a jelszavak mennyire hamisak tudnak lenni, ha nem gondolkozunk el rajtuk és kritikátlanul hangoztatjuk őket. A történelmi eseményekről rendre kiderült, hogy távolról sem csak azt jelentették, amit tanítottak nekünk róluk, hanem
azt is, amit ügyesen elhallgattak előttünk. Ez trauma volt és egyben tanulság is. Persze, egy csomó olyan dolgot is elhittem, amit például a román történelemből tanítottak nekünk az iskolában, s ez ugyancsak szöges ellentétben állt azzal, amit korábban otthon hallottam ugyanazokkal az eseményekkel kapcsolatban. Mivel az iskolában hangzott el, tananyagként, engedelmesen hitelt adtam ezeknek is, s valahogy a kettőt nem tudtam összeilleszteni.
DC (Dan Culcer): Szerintem nem is lehetett. Mert eléggé szélsőséges a kétféle látásmód, a román és a magyar. Például 1848-ról… Ezért hozakodtam elő a történelemkönyveket illető javaslattal, amelyek nem lennének román vagy magyar történelemkönyvek, hanem olyan tankönyvek, amelyek románoknak, magyaroknak, cseheknek, szerbeknek, ukránoknak, lengyeleknek, bolgároknak stb. készültek, s amelyekből valamennyien tanulnának egymás történelméről. Ki-ki a saját nyelvén.
CsG: Ha már a nyelveknél tartunk, azon gondolkozom, saját tapasztalatomat figyelembe véve, hogy mikor kezd el az ember foglalkozni más nyelvek tanulásával? Amikor szüksége van rájuk. Amikor olyan helyzetbe kerül, hogy akarva-akaratlanul is ráragad egy nyelv. Nagyon ritka az az eset, hogy tudatosan magad elé tűzöd, a szükséglettől függetlenül, hogy márpedig pontosan és alaposan, rövid idő alatt elsajátítasz egy másik nyelvet. A ritka esetek, mint amilyen például a József Attiláé, aki párizsi tartózkodása idején nagyon gyorsan meg akart tanulni franciául, s ehhez azt a módszert választotta, hogy sűrű időközönként bevágott egy-egy betűt a francia–magyar szótárból, nem oldják meg a problémát. Nem tudom, mennyi ebből a legenda és mennyi a valóság, az tény, hogy az ábécé betűit nem sikerült végigzongoráznia, viszont a nyelvtudás területén odáig jutott, hogy franciául is írt néhány verset.
DC: Csakhogy én nem a köznapi emberről beszélek. Konceptuális programokról szóltam, az általános szükségleteknek megfelelően.
CsG: Éppen azt szeretném tudni, hogy miért születik olyan nehezen a pozitív válasz, ha egyszer valós ez a szükséglet?
DC: Mert a Romániában 1848-ban meghonosodott társadalmi-gazdasági gondolkodás rendszere kívülről érkezett, a francia szabadkőművességben gyökerezett, amely erőltetett szinkronban egy olyan társadalmat hozott létre, amely elfedi a valóságos román társadalmat. A reális társadalom ugyanis roppant gyakorlatias, amely ha szükségét érezte, akkor a török nyelvet vagy a szerbet használta, minden gond nélkül. Senki nem kényszerítette rá és mégis megtanulta. Az ország északkeleti részein vannak területek, ahol a románok is beszélnek ukránul vagy ruszinul, és fordítva, mert szükségét érzik a tolmács nélküli, kölcsönös közlésnek… És ez a közlés: létezik!
Vagy jusson eszedbe, hogy a rendszerváltás előtti román televíziózás olyan mélyre süllyedt, hogy már csak napi két órán át sugároztak műsort, de abban sem volt köszönet, mert többnyire a pártfőtitkár cselekedeteiről számoltak be. Ezért aztán a Románia határövezetei mentén lakók, akiknek úgy ahogy sikerült venniük a szomszédos országok adásait, tehát a bolgárokat, a szerbeket, a magyarokat, de még az oroszokat is, mindinkább rákaptak ezek műsoraira. Ismerek embereket Turnu-Severinből, akik ezért tanultak meg szerbül, mások Slobozia környékén a bolgár nyelvvel barátkoztak. Igaz, nem vitték tökélyre a nyelvtudást, de annyira azért már tudtak, hogy néhány éven át értelmesen követhessék a szófiai adást.
CsG: 1987-ben lehetett, amikor születésnapomra a gyermekeimtől egy bolgár–román zsebszótárt kaptam, azzal a kitétellel, hogy segítek nekik kedvenc filmsorozataik lefordításában, amelyeket a szófiai tévében követtek. Már-már én is ott tartottam, hogy összefüggő szövegeket, filmbeli párbeszédeket, újsághíreket kapásból fordítottam. Aztán jött a fordulat és az egész abbamaradt…
DC: Akkor hát a saját szemeddel láthattad, miképpen jelentkezett egyfajta szükséglet a gyakorlatban. Az igazi probléma az, hogy amennyiben felüti a fejét valamilyen szükséglet, amit értelmesen megmagyaráznak, amely mellett érvelnek, akkor annak lehet gyakorlati foganatja is. A történelemtankönyvek esetében is így áll a helyzet. A szükséglet valós. De amíg akuttá válik, egy román-magyar közös próbálkozás csak lendíthetne előre a helyzeten, bebizonyítaná, hogy az elképzelés lehetséges, s arra ösztönözné a körülöttünk élőkkel bennünket is, hogy bízzunk benne: lehetséges az együttélés halálos ellenségeskedés nélkül is.
Vagy például politikusaink értelmesen rámutathatnának arra, hogy a szomszédainkkal való kereskedelmi kapcsolataink sokkal jövedelmezőbbek és méltányosabbak, mintha azt a nagyhatalmakkal szorgalmaznánk. Amelyek gazdasági erejüknél fogva valósággal agyonnyomnak bennünket. Elefántok a porcelánboltban…
CsG: Az a véleményed tehát, hogy hiányzik az érdekeltség?
DC: Egyes jelenkori román politikusok elképzelései és akarata hiányoznak, akik nem értik meg, hogy a szomszédokkal és nem a nagyhatalmakkal való kapcsolatokon kell kiemelten munkálkodni.

(Folytatjuk)


Előzmények: 1. rész 2. rész3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 

2018. január 24.

Szóljon hozzá!