Klasszikusok kézfogása: Kiss József

BALLADA A LÁBAKRÓL

Marengónál a nagy sikon,
A marengói csatán
Elvesztette a két lábát
Hős Mackenzie kapitány.
Napoleon felszedette
És sirva ment utána:
«Kapsz uj lábakat kapitány,
Gárdisták kapitánya!»

 

És nyomban irt és íratott,
Amerre posták járnak:
«Ki tud csinálni lábakat
Mackenzie kapitánynak ?
Száz font aranyt igérek én
Angolba’, vagy oroszba’,
És jószágot és birtokot
Annak, aki elhozza.»

Mackenzie kapitány pedig
Vergődő, véres ágyon
Megátkozta hogy született,
Hogy itt van a világon.
Két öklét égnek emelé,
Megrándult minden izma :
«Ha adtad uram, istenem!
Hát minek vetted vissza ?»

Úgy éjféltájt, éjfél körül —
Talán csak nem kisértet?
Valami zajra felriadt
A kapitány és nézett.
Szakállas, púpos figura
Biccent, bókolt elébe
És egy pár fényes csizmaszárt
Lóbálgatott kezébe’.

«Ez láb s egyúttal csizmaszár,
Rendelte a gyenerál,
Mértékre szab és liferál
Ősrégi gyehenna-gyár.
Ahogy felhúzod, már mozog,
Nem nyekken, nem nyikorog,
Megy, ahová parancsolod,
Ahová parancsolod.
Megállni vágyol: nyomban ott
Megáll, ahol akarod,
Amint e tündér gombocskát
Kis ujjal megvakarod.
Mint csikónak van nevük is,

De kissé régi módi :
A jobbik szár az Asztaróth,
A másik meg Aszmódi.
Hét évre szavatol a gyár,
Máskép nem csinálja már —
Kár, kár, kár! feszegetni kár
Minden terminus lejár.»

És távozott az idegen,
Nem tudni, hová, merre?
Talán a föld, talán az éj
Nagy hirtelen elnyelte.
A két lábszár az ott maradt,
A kapitány csak nézte,
Rajta borzongás átszaladt,
De most se kapott észbe.

*

Év év után lejárt hamar,
Tivornyás hét esztendő,
Elnyűtt, fakult mint lány kezén
A piros selyemkendő.
Mackenzie kapitány egy nap
Ugy érzi, hogy bomlanak
A drága selyemszálak
És ereszkednek az árnyak.
De felkap hamar hirtelen
A páros csikajára:
«Vigyetek rögvest engemet
Császárné udvarába.
A legszebb frájt, kisasszonyát
Elkérem én magamnak,
Mackenzie kapitánynak még
Kosarat sohsem adtak !. . .»

Hát amint ott megállana
Császárné udvarába,
Zürrögni, bokrosodni kezd
S tovább szalad a lába.
Kis ujjával csak motoszkál

És keresi a gombot,
Mely megkötné, de gomb az nincs —
A gomb, a gomb felmondott.
Megállani nincs abba mód,
A két láb tova nyargal,
Aszmódi ront, Asztaróth ront
Előre vad irammal.
«Sátán segits! ti ördögök! —
Ha nem lehet megállnom,
E séta lesz, ugy félek én,
Utolsó lovaglásom.»
És megy a két láb, megy-megy-megy —
Hajnalba, éjszakába,
És megy a törzs, muszájból megy
A fej, az agy, a kába.
Surrannak jobbra, balra el
A falvak és a tájak,
A paloták és városok
És mind és mind ugy fájnak !
«Egy korty vizet!» «Egy falatot!» —
Koldul kinyújtott karja,
De utána hiába nyul
És hiába akarja.
Jön napra éj és újra nap,
Nagy hosszú nap az éjre,
Az ezer mértföld ugy szalad
S a láb sehol se tér be.
Viaszkossá válik az arcz,
Az ajk már régen néma,
Mackenzie kapitány már nincs
Nem sánta már, nem béna.

De a két láb még egyre fut
Holt terhével a dőre,
És égzengés, villám és jég,
Zivatar kísérője.
Czafatokba oszlik a test
És uszály leng utána:
A légbe’ fenn sok vad madár
Keselyű, vércse, kánya
S csipegetik, megszedik,

Mig csontváz nem lesz belőle
— Könyörülj rajta, Irgalom!
Bűnösök jóltevője!

*

Ez ama hires ballada
A lábakról, mik futnak,
Örökké, fel nem tarthatón
S megállani nem tudnak,
írtam nagy háborús időn
Kilenczszáztizenötben,
Mikor kenyérben inség volt
És szaporaság rögben.

Forrás: Kiss József: Tüzek. Válogatott versek. Szépirodalmi, 1961.

2018. január 25.

Szóljon hozzá!