Zsidó Ferenc: Sztárság

Az úgy kezdődött, hogy főállásban iro­da­lom­tanár va­gyok. Kez­det­nek elég rossz, ugye? Nos, nemrég meg­je­lent a Hu­szonnégy c. új regényem, s egyik cik­lus­kezdő (ki­len­ce­di­kes) diákom megkérdez­te: a tanár úr ak­kor immár sztár? Mielőtt kinyöghet­tem vol­na, hogy kikérem ma­gam­nak, sztár a fene, a többi­ek már le­hur­rogták: ugyan, de­hogy! És ki­fej­tették, hogy a sztárság nem egy írónál kezdődik, aki­nek meg­je­le­nik 600 példány­ban a könyve, s azt sem ol­vas­sa sen­ki, ha­nem sztár például az éne­kes (ne­ve­ket so­rol­tak, kapásból el­fe­lej­tet­tem őket), aki­nek százez­ren lájkolják az új klipjét, vagy sztár a színész, aki…, stb., stb. Én megköszöntem szépen a fo­ga­lom­meg­határozást (naplóba je­le­sek özöne került – nem, ez azért túl erős len­ne), va­la­mint azt is, hogy en­gem ke­gye­sen fel­men­tet­tek a sztárság alól, nem kell vi­sel­nem an­nak ke­resztjét.

Aztán, ha már szóba került az élő iro­da­lom – a régi ma­gyar iro­da­lom, mint tan­anyag mel­lett, ugyebár –, hát pu­ha­tolózni kezd­tem. Hogy például ol­vas­nak-e kortárs (erdélyi) szerzőket. Nem, jött a válasz. Még nem!, néztem rájuk vészjóslóan, úgy, hogy abból ne­kik érte­ni kel­lett (vol­na). Ek­kor azon­ban va­la­ki be­mond­ta Dra­gomán és Po­toz­ky nevét, ami egy vidéki is­ko­la ki­len­ce­dik osztályában nem is olyan rossz arány. Amint ki­derült, nem ol­vas­ta őket, de hal­lott róluk, sőt egy­szer „majd­nem” kézbe is vet­te már köny­ve­i­ket. Nem il­lett rákérdez­nem, hogy végül mi akadály­oz­ta meg eb­ben; még így sem olyan rossz, állapítot­tam meg inkább, mert van esély… És ugye, azt már régóta tud­juk, hogy so­sem sza­bad fel­ad­ni a… a remény­te­lenséget!
És ak­kor pro­vo­katív kérdés hang­zott el: a tanár úr könyvét ki fog­ja el­ol­vas­ni, mit is mon­dott, mi a címe? Hu­szonnégy, böktem ki le­han­gol­tan, majd összehúzott szem­mel azt szi­szeg­tem, hogy majd ti, különben… Vették a poént (bez­zeg az ilye­ne­ket ve­szik!), az általános derültség köze­pet­te bi­zony­ta­la­nul hozzátet­tem, hogy bármi­lyen hi­he­tet­len, van­nak még, akik kortárs köny­ve­ket ol­vas­nak. Láttam raj­tuk, nem si­került meggyőznöm őket. Vérsze­met kap­tak, egy gya­kor­la­ti­as fiú afelől kez­dett érdeklődni, a könyvért mennyi pénzt ka­pok, vagy­is, hogy ebből meg le­het-e élni? Miért va­gyok én tanár?, kérdez­tem vissza, majd hozzáfűztem, Erdély­ben tud­tom­mal egyet­len „főállású” író sincs, de valószínűleg a ma­gyar­országi­a­kat is meg tudnám számol­ni a két ke­ze­men. De ez­zel újra zsákutcába ju­tot­tunk, mert hiába beszélnék ne­kik a könyv­ter­jesztési gon­dokról és az erdélyi iro­da­lom anya­országi re­cep­ciójának héza­gairól, mert egyáltalán nem értenék, mert egyáltalán nincs közük hozzá. Nem is beszéltem tehát, lezártam a témát az­zal, hogy ne aggódja­nak, nem fo­gom el­lenőriz­ni, ki­ol­vasták-e házi ol­vasmány gyanánt a regénye­met (szem­mel láthatóan megkönnyebbültek), aztán mégis egy könnyed fe­nye­getéssel búcsúztam tőlük (naná, érez­niük kell a törődést!): a három év alatt bi­zony nem ússzák meg, hogy kortárs szerző könyvével találkoz­za­nak, sőt még kortárs szerzővel is fog­nak, élet­nagyságban. És nem, nem ma­gam­ra gon­dol­tam. Akár hi­szik, akár nem, van ne­kem szívem!

Forrás: eirodalom.ro

2018. január 26.

1 hozzászólás érkezett

  1. Albert-Lőrincz Márton:

    Annyira ismerősek ezek a helyzetek, ezek a reflexek. Én a tízéves találkozón megajándékoztam volt diákjaimat azzal a kötettel, amit magam követtem el, épp akkoriban.
    Egyik ismerősöm vízszerelni járt egy kliense házába, látta, hogy két kötetem kint van a polcon. Ismeri a szerzőt? – kérdezte. Naná, az oszim volt, dicsekedett Ibolya. Ezt felebarátom mesélte el nekem. Szóval, van remény.

Szóljon hozzá!