Mielőtt meginnánk az áldomást / 4.

Szemelvények egy baráti beszélgetésből (nem folytatása, csupán kiegészítője a Ketten egy szigeten c. korábbi jegyzőkönyvnek)
Helyszín: Csíkszereda, Merkur szálloda, 207-es szoba. Időpont: 2014. november 15.


DC (Dan Culcer): Egyes jelenkori román politikusok elképzelései és akarata hiányoznak, akik nem értik meg, hogy a szomszédokkal és nem a nagyhatalmakkal való kapcsolatokon kell kiemelten munkálkodni.
A nagyok csak azért állnak le velünk üzletelni, hogy behajtsák maguknak a hasznot. Sajátos nézőpont kérdése ez, amelyet ha elfogad az ember, hangadók, a sajtó révén könnyebben elterjedhet az emberek között. Olyan élő példát mondhatok erre, ami nem most, a liberalizált szabad kereskedelem idején, hanem még a rendszerváltás során vált be, méghozzá Marosvásárhelyen. A Maros megyei kereskedelmi igazgatóság vezetőjéről van szó, aki még azelőtt, hogy Franciaországba emigráltam volna, tehát 1987 előtt arról volt híres, hogy a segesvári inggyár termelését próbálta a magyar piacra terelgetni úgy, hogy egyezséget kötött egy élelmiszertermékekben gazdag magyarországi várossal. Az akkori Romániában tudjuk, krónikus élelmiszerhiány volt. Nem tudom pontosan, hogyan sikerült erre jóváhagyást szereznie, feltételezem, hogy jó kapcsolatai voltak az akkori megyei első titkárral, a lényeg az, hogy szabályos cserekereskedelemben egyeztek meg. Ennek fejében Magyarországról élelmiszerek érkeztek Marosvásárhelyre és az egész megyébe, Segesvárról pedig inget és egyéb, keresett textiltermékeket szállítottak a magyaroknak. A termékcsere tökéletesen működött. Lám, a valós kommunizmusban is sikerült megoldást találni erre a gondra. Valakinek beugrott az ötlet, amelyet politikai érvekkel sikerült megtámogatnia, valahogy így: amennyiben nem látjuk el élelemmel Maros megyét, az ott élő magyarok joggal mondhatják, hogy Romániában az embereket kiéheztetik. Ha viszont behozunk némi élelmet, ez a veszély megszűnhet, legalábbis Maros megye viszonylatában. Egy értelmes politikus mindenképpen azon van, hogy lehetőségeihez mérten csökkentse a feszültségeket, a konfliktushelyzeteket.
CsG (Cseke Gábor): A példa, amiről szóltál, valósnak tűnik, hiszen odalent, kicsiben sok minden másként, valahogy emberibben, értelmesebben zajlott, mint odafent, makroszinten. A csúcsról jövő utasítás ugyanis az volt: vigyünk ki mindent az államadósság fejében, amit csak lehet, amit csak elfogadnak.
DC: Hogy ennek ellenére egy, az általam felvázolt cserekereskedelem létrejöhessen, valahol, valakiknek be kellett hunyniuk a szemüket.
CsG: Úgy van, valakinek vállalnia kellett hallgatólagosan a felelősséget. Rábólintott az ügyre, mondjuk éppen a megyei első titkár, anélkül hogy a felső hatóságoktól engedélyt kért volna rá. Azt mondhatta: ha működik a dolog, jó, ha meg nem, akkor nem tudok semmiről semmit, mosom kezeimet… Az ilyesmi nem új dolog, a történelem tele van ehhez hasonló számos partizán magatartással. Ahhoz, hogy valami normálisan működjön, olykor muszáj megkerülni a hatalmat, és akadnak szerencsére hozzá olyan emberek, akik vállalják ennek a kockázatát. Egy bajuk van viszont, az pedig elég nagy: már-már a semmire épülnek. A bizonytalanságra.
DC: Mert hiányzik hozzá az állami garancia. Helyi szintű, amatőr próbálkozások. Mai szóval élve: civil kezdeményezések.
CsG: Ha viszont semmi sem biztos, akkor hogyan lehessen rá alapozni? Tudjuk, hogy szükséges, hasznos a partizánmunka, de vakon nem zenghetjük a föltétlen dicséretét. Az egyik nagy tanulság, amit az eddigi beszélgetéseinkből leszűrhetünk, az az, hogy egyedül semmire sem megyünk. Se a kapcsolatépítésben, sem a kereskedelemben, sem az egyezkedésben.
DC: Ez így igaz.
CsG: De ketten sem megyünk semmire. Vagyis szinte semmire…
DC: Ezt viszont másként látom. Azt hiszem, a kettő már akár sok is lehet…
CsG: De csak akkor ha a másik betartja a szavát és teljességgel megbízhatsz benne.
DC: Hajdanán, a kereskedők, a vásárokon, ahol az emberek saját termékeiket adták-vették, elég volt annyit mondani: rendben, a vásár megköttetett. Nem volt ott semmilyen formalizmus, irkafirka, nem kellett oda semmi egyéb…
CsG: Talán csak az áldomás.
DC: Persze, az nem maradhatott el. Ennek a bizalomnak az ára – a bizalom volt! Maga az aktus egyszerű volt, nem járt együtt a cserekapcsolatok erősítésével. Minden egyszerűen zajlott: kezet fogtunk, megittuk az áldomást és az ügy ezzel be volt fejezve. Ebben áll a hagyományos jogtörténeti kultúra. Így köttettek az összes egyezségek. De akár a békeegyezmények is. Nem léteztek mai értelemben vett papírszerződések. Amikor az emberek javában püfölték egymást a bunkósbottal s mind a két fél úgy látta, hogy ideje abbahagyni, egy váratlan pillanatban megálltak és azt mondták: elég volt! Ennyi volt…


Előzmények: 1. rész 2. rész3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész

2018. január 26.

Szóljon hozzá!