Zsigmond Enikő: Volt egyszer egy Jugoszlávia (7)

Sándor Mátyás Raguzája, a középkori európai kémhálózat legjelentősebb városa, úgy élt emlékezetemben, mintha minden zegét – zugát ismerném, amiből tényleg volt itt bőven. A 7. századtól létező görög kolónia régi neve, a Ragusium (görög – latin) meredeket, lejtőt jelent. Újabb, szerb neve jelentése tölgyes (dub, tölgy), amit a horvátok is átvettek. Sok történelmi változáson esett át, sok gazdát cserélt, mely korszakok közül természetesen Nagy Lajos korát említem, aki 1358-ban, a zárai (Zadar) béke után csatolja a magyar koronához a várost. A városállam nem érezte magát meghódított tartománynak. Annyira szabadon, és mindenféle elnyomás nélkül élhettek lakói, mintha nem is tartoztak volna Magyarországhoz, amely háborúban, bajban, főleg riválisával, Velencével szemben, mindig megsegítette. S éppen ezért, történelmi öntudatukba spontán ivódott bele a magyar korona iránti hódolat és tisztelet. A magyar fennhatóság 168 évig, a Mohácsi – vészig tartott. A régi tolerancia halvány visszfényét véltem felfedezni Tito Jugoszláviájában, ahol örömmel pillantottam meg a városháza homlokzatán a kissé kopott, magyar címert, amely büszkén hirdette: voltunk mi egy nagyobb birodalom népe is! Csodálkoztam, hogy nem kaparták le a falról, nálunk rég eltüntették volna.
A világörökség kulturális ranglistáján szereplő város életem legnagyobb élménye volt. Később, 1991-ben volt alkalmam Párizsban járni, de akkor is azt mondtam: „Dubrovnikot látni és meghalni”! Az én megítélésemben lepipálta Párizst – a világ fővárosát. Aztán 2011-ben még egyszer meglátogattam Dubrovnikot. Már túl volt a délszláv háborún, amelyben Szent Balázs városa komoly károkat szenvedett. De ennek nyoma sem volt sehol. Minden újba volt húzva, mintha mi sem történt volna. Belépve a Pile – kapu barbakánján, ugyanúgy végig sétáltunk a széles falakon, ittunk az Onofrio kútjából, tolongtunk a fő utcán (Stradun), s még a szégyenoszlop (Roland oszlop) is ugyanolyan egykedvűséggel állt a főtéren, csak a városháza homlokzatáról tűnt el a renoválás „eredményeképpen” a magyar címer. És az öreg magyar néni sem árulta finom teáit a várfal tetején, az egyik beugróban, kis teázójában. Pihenni a Szent Megváltó templomába szoktunk bemenni, ami az Onofrio kútja közelében van. Most is ez történt. A melegtől punnyadtan roskadtunk le az egyik padban és szundítottunk egy jó fél órát a csendben és hűvösben.
Aztán Cattaro (Kotor) következett. Istenem, hogy is mondjam el? Annyira szép itt a világörökség listáján szereplő montenegrói csoda, maga Cattaro és a mesebeli öböl, hogy nem lehet elfelejteni. Olyanok a szürke meg feketében játszó, 1200 – 1400 méteres sziklafalak, mintha minden pillanatban bele akarnának zuhanni az öbölbe. A nagy meredély szinte 360 fokos szöget rajzol az Adria legszebb öble körül, ahol Perastban valaha a fiatal Nagy Péter cár tanulta a hajós mesterséget, és ahol a kalózok, vagy az ellenség ellen úgy védekeztek, hogy a víz színe alatt hatalmas láncokat feszítettek ki a legkeskenyebb szakaszon: a Verigán. Aztán magyar emlékek is kötnek minket Cattaróhoz. Az első világháború idején az Osztrák – Magyar Haditengerészet 3 bázisa közül az egyik Kotorban volt.
És ott volt az Arnold Böcklin által világhírűvé vált Holtak – szigete, a Szt. György sziget, (Die Toteninsel) velünk szemben, a tengerben, hegyes tornyú, fehér templomával, körülötte fehér sírkövekkel és fekete, szomorú ciprusokkal. (Ki ne ismerné a festő önarcképét, a háta mögött hegedűn játszó halállal?) A világhírű festmény, a Die Toteninsel, aminek egyik változata állítólag Hitler bunkerének falán is ott csüngött, egyáltalán nem hasonlít a szigetre. De a 2011-es montenegrói utam alkalmával, mintha másképp festett volna a szigetecske. Nem így emlékeztem rá. Mintha megszaporodtak volna rajta az épületek, és a sírkövek sem látszottak úgy, mint 1984-ben, mivel falakat építettek a temető köré. Ma már tiltott a turistáknak oda csónakázni.
Utazásunk idején a városban még nagyon jól látszottak az 1979-es földrengés maradványai, amikor a fél város elpusztult. (Mi itthon úgy tudtuk, hogy az a Skopjei-földrengés, mivel az sincs messze, és itt volt az epicentruma.) Az óvárosban, a cérna – utcákban csak mi, néhány kóbor macska és gyanakvó képpel fürkésző rendőr kószáltunk. Nem sokat láttunk a félig leomlott házakban, amelyek némelyikében még a fürdőkádak is meg voltak, és a képek ott lógtak a falakon. Olyan volt az egész a síri csendben, mintha szellemek jártak volna a csonka falak között. Szürkülödött. A hegyre kúszó, zegzugos várfalakat csak alulról néztük, nekik nem ártott a földrengés.

A Szt György sziget ma

A közeli Lovcsen (Fekete) hegy tetején lévő II. Petar Petrovics Njegos emlékműről álmodni sem mertünk. A megmászhatatlannak tűnő hegy nem fekete, esetleg a rajta lévő erdő! Fehér taraja a Kotori-öbölből is nagyon jól látszik. Sem időnk, sem energiánk nem volt a püspök – költő, államférfi, Montenegro ura világhírű mauzóleumának meglátogatására. Pedig a hegy Montenegro „szent hegye”, régen az istenek találkozó helye, ma a nemzeti identitás jelképe. A Kotorból felvezető, nagyon szerpentines aszfaltút kb. 18 km hosszú a Krstac – hágóig (965 m), ahol a mauzóleum útja kiágazik belőle. Maga az egyszemélyes főút tovább kanyarog megkerülve a hegyet Njegusi, majd Cetinje felé. Njegusi falu nevezetessége a „njegusi prsut”, vagyis a szárított njegusi sonka, ami speciális érleléssel készül. Minden utcasarkon árulják errefelé, Kotorban is. Mi az efféle delikáteszeket itthon „pasztrámának” nevezzük. A disznósonkához érdemes olajban érlelt „kajmakot” fogyasztani, ami ez estben nem a kávé tetején úszkáló barna hab, hanem tejszínből érlelt sajtféle. Kajmak, tipikus török szó!
A kacskaringós, nyaktörő úthoz romantikus monda fűződik. Állítólag, az utat építő mester halálosan beleszeretett Nikita király világszép, Milica nevű lányába. Reménytelen szerelmét úgy vallotta meg, hogy az imádott lány nevének kezdőbetűjét „M” alakú kanyarokban építette bele az útba. Mi 2011-ben Podgoricából (volt Titograd) Montenegro fővárosából indulva jöttünk át a lélekzet – elállító úton Budvába, szálláshelyünkre. Késő éjszaka volt. Pár pillanatra megálltunk a Krstac – hágón, hogy a mélyen alattunk lévő Kotori-öbölben gyönyörködhessünk. Csupa fény és ragyogás volt odalent minden, mintha a csillagok leszálltak volna az Adriai tengerre. Szebbet csak nappal lehetett volna elképzelni, ha másnap visszatérünk, de ebbe idegenvezetőnk semmi áron nem egyezett bele.
És most lássuk a Krstac – hágón eltérő utat, amely a mauzóleumhoz vezet, és amelyen át a Lovcsen Nemzeti Park területére lépünk. A 6220 hektáros területet 1952-ben nyilvánították nemzet parkká, amely a gyönyörű, egyedül álló Lovcsen mészkősziklát védi, a maga 1300 féle növény és 200 féle madárfajával, számtalan karsztjelenségével, köztük barlangokkal is. A montenegrói Olympos legmagasabb csúcsa a Stirovnik, 1749 m. Persze tetején lentről is látható a TV relé, amihez közelíteni szigorúan tilos, akárcsak nálunk a Bucsecsben és még néhány helyen. Relé ide vagy oda, mindig is katonai obiektum volt, nemcsak most. Az első világháborúban Montenegro elfoglalása kulcsfontosságú hadművelet volt, mivel a Lovcsenről tűz alatt lehetett tartani az egész Kotori-öblöt. Az osztrák-magyar egységek 1916 januárjában foglalták el a hegyet és vonultak be Cetinjébe, az akkori fővárosba. Szerencsére a mauzóleum nem a Stirovnik csúcson van, hanem, a hegy ellenkező végződésén (É), a második legnagyobb csúcson, a Jezerszki csúcson (Tó-csúcs, 1660 m) Ennek a csúcsnak az aljáig vezet a panorámaút, ahol a parkolóban elhagyható a gépkocsi. Innen még 461 lépcsőt kell megmászni Petar Njegos síremlékéig. A légi felvételeket nézegetve, az emlékműhöz vezető, egyenes út hosszan követi a hegy pengeéles gerincvonalát, jobbról, balról több száz méternél is mélyebb meredek hegyoldalakkal. Ilyent csak a Vadnyugaton az Escalante Grand Staircase nevű, a 20 km hosszú, Nagy Escalante Díszlépcsőnek nevezett útszakaszon láttam! Olyan az egész, mintha a Királykő pengeéles gerincére aszfaltutat építenének!

(Folytatjuk)


Előzmények: 1. rész2. rész, 3. rész, 4. rész5. rész, 6. rész, 

2018. január 26.

Szóljon hozzá!