Sebestyén Mihály: Kincsek Vásárhelyen

A régi újságok búvárlása közben meglepő dolgokra bukkan az ember. Már ha kedve támad a régi emberek régi dolgait firtatni. Nem is őskereső szándékkal, csak mert kíváncsi, mi is volt egykor abban a városban, ahol történetesen/történelmi idővel mérhetően él, s éltek elei, akik csak a rövid határidőket, időfutamokat, évet, évnegyedet, hó végét tartották számon/valamire.

Olvasom például egy 1879-es, tehát közel százötven éves lapban, hogy a tekintetes vásárhelyi királyi törvényszék egyik ajtónállója, név szerint Gál János elhunyt. Nincs ebben semmi különös, az emberi sors már csak ilyen banális. Utoléri a végszó az ajtónállókat is. Ám az már nem olyan szokványos, hogy egy kapus ravatalánál a tekintetes Királyi Ítélőtábla elnöke, br. altorjai Apor Károly mond búcsúztatót. Aporról sok mindent fel lehet tételezni, például, hogy elsők között ragadott országrészünkben fényképező masinát, meg azt, hogy hatalmas vagyonnal rendelkezett, aranyérmeket hozó rizlingborokat termelt (például a párizsi világkiállításon 1875-ből talán), volt egy egyedülálló hirdetmény- és aprónyomtatvány-gyűjteménye a forradalom és szabadságharc idejéből, melyet halála után Kolozsvárra szállítottak át, és az Erdélyi Múzeumban őrizték az örökhagyó akarata szerint, meg azt is, hogy nem volt jóban a tófalvi (Marosszentgyörgy) parasztokkal, akikkel szemben földpereket nyert (na hallod, éppen ő ne nyert volna?!!), tehát sok mindent gondolhatott felőle az ember, de demokratának éppenséggel nem lehetett nevezni. Voltak kedvenc emberei, mint például Tolnai Lajos tiszteletes úr, akivel együtt megalapították a Kemény Zsigmond nevére keresztelt hosszú életű irodalmi társaságot, de nem tudta megvédeni emberét; Tolnait kiüldözték a vásárhelyi áskálódó pitiánerek, sértett kiskirályok, akiket regényeiben nem a legmesszebbmenő tapintattal ábrázolt.

Néhai Gál János gondolt egy nagyot, és 1848-ban felcsapott honvédnak. Érthetett egy keveset a technikához, az ördöngös masinákhoz, ugyanis Háromszéken Gábor Áron kedvenc tűzmestere lett. Ezt mondta róla Apor Károly. Meg azt is, hogy mikor az oroszok a kökösi csatában kilőtték alóla a lovat, Gál a sajátját adta kölcsön, vagy örökbe, mikor azt is kilőtték, újabbat szerzett az ágyúöntők fejedelmének. Tudjuk, hogy hadsegédje, Nagy Sándor a kökösi csatában (1849. július 2.) elesett honvéd őrnagyot előbb Uzonba vitette, majd a harcok elültével Eresztevényben, a református temetőben földelték el. Apor gyászbeszéde szerint – így írta le hitelesen Kerekes Sámuel polgári iskolai tanár és újságszerkesztő – Gábor Áront éppen Gál temette el, s kegyeletből, az utókor emlékeztetésére lehúzta Gábor Áron kesztyűjét, amit magánál őrzött évekig, míg aztán a Teleki Tékának ajándékozta halála előtt nem sokkal. Hol van ma, ki tudja?

Ezzel szemben áll, hogy egy városi legendával lettünk gazdagabbak.

Az 1905-ös Székely Lapok elsárgult árkusain olvasható az is, hogy Biás István vármegyei levéltáros rábukkant a borbélyok és chirurgusok céhládájában egy érdekes szabadulólevélre. Az afféle okmány, amellyel a vándorlásra induló segédet ellátják, jelezve, hogy inaséveit kitöltötte, és most mesterséget finomítani, tanulni vándorútra kel – valcol korabeli szakszóval – , és ennek során elvetődhetett Vásárhelyre is. Nem tudjuk, miért is maradt e fontos személyi okmány a chirurguscéh veretes ládájában, de tény, hogy az ifjú ember, mert ifjúnak és nőtlennek kellett akkoriban még lennie, különben hogy vándorolhatott, hányódhatott nyugodt szívvel, Debrecenből kelt útra. A mesterlegény neve Csokonai Vitéz József. Igen, ő a költő apja volt. A levél 1771-ből származik. (Cs.V.J. 1786-ban hunyt el.) Biás rögtön felismerte a dokumentum irodalomtörténeti értékét, és miután Vásárhelynek nem volt igazi múzeuma – bár a Téka ekként szerepelt a köztudatban, s még itt volt a Teleki család híres levéltára, sőt az akkor regnáló Bernády polgármester tervei között is szerepelt egy (várostörténeti) múzeum alapítása, megépítése –, mindezek dacára az Erdélyi Múzeum-egyletnek ajándékozta. Megvan-e, nincs-e, erről mit sem írnak a régi újságok.

Ezzel szemben áll, hogy a Csokonai fiú verset írt Vásárhelyhez, az Erdélyi Nyelvmívelő Társasághoz.

Forrás: Népújság, 2018. január 24.

2018. január 28.

Szóljon hozzá!