Zsigmond Enikő: Volt egyszer egy Jugoszlávia (9)

Plocéból a további irány a Neretva völgye volt. A folyó itt torkollik az Adriába, széles deltát alkotva. És itt kezdődik a vasútvonal, meg a Szarajevóba vezető országút is.
Egyszer, nagyon régen, láttam egy fekete-fehér filmet. A címe: A Neretvai csata.
A film szerint 1943-at írunk. Tito elcsigázott partizánjairól szól az igaz-mese, amikor nyaktörő hegyi utakon, a megmászhatatlannak tűnő Prenj hegységen menekíti át megtizedelt csapatát, hátvédnek civileket használva, így nyerve egérutat a német csapatok előtt. A film lényege: senki sem hitte, hogy a partizánok a lehetetlent választják a kitörésre. Akkor szerettem bele, nem a film főszereplőjébe, hanem a Neretva elképesztő, lenyűgöző szurdokába. Bakfis fejjel azt hittem, ilyen folyó nincs is több a világon. Ezt a helyszínt akartam minden áron a maga valóságában látni. Azt hiszem, nem volt rossz választás.
A folyó jobb partján ma dupla sínpár kígyózik. A bal part magasabb. Itt építették a sziklába vájt, szédítő aszfaltutat, ami egyébként néha kecses viaduktokon keresztül átkanyarodik az ellenkező oldalra is. Ami most, útközben, a legjobban megbabonázott, az a felduzzasztott Neretva türkizkék vize volt. Sokáig kanyarogtunk a 230 km hosszú folyó partján, mind fennebb és fennebb emelkedve a meredek falakon, a 91 alagúton és 20 viadukton át. A vasút is páratlan boszorkányossággal hol alattunk, hol felettünk kanyargott, majd jó ideig nem láttuk, mert eltűnt egy-egy alagútban, hogy aztán, amikor már azt hittük, végleg odalett, újra felbukkanjon mellettünk. Európa legszebb színű folyóján 1953-ban duzzasztották fel a Jablanica- tavat Mostar fölött (kb. akkora, mint a mi Békási tavunk), ami nem csak villamos energiát termel, hanem pazar üdülőhely is Bosznia-Hercegovinában.
A Neretva-völgy legszebb városa Mostar. Első pillantásra csupán egy átlag iparvárosnak tűnt. A régi, oszmán, illetve bosnyák városrész azonban minden csalódásért kárpótolt. Itt található a híres Stari Most (régi, öreg híd), amiről a várost elnevezték. Igazi időalagút volt, hiszen pillanatok alatt visszavitt a török középkorba, feledtetve a vasútállomás üvegfalú épületét, a gyárkéményeket, a rohanó autóbuszokat és mindent, amit modern korunk alkotott.
A XV. században megjelenő oszmánok mellett a keresztények csak a XIX században jutnak szerephez. Ekkor tökéletes volt a két felekezet között a tolerancia, ami 1993-ra a mélypontra süllyedt. Ez békés időszak amúgy az Osztrák-Magyar Monarchia idejére esett! Ekkor épült a Neretva völgy vasútja is, amely sajnos a kilencvenes évek polgárháborúja óta nem működik. Világhírű hídja nem csak a Neretva két partját, hanem a város két részét és két nemzetiségét: a bosnyákokat és szerb-horvátokat, keresztényeket és mohamedánokat köti össze.
Átsétáltunk az UNESCO eme kulturális örökségén, a Neretva fölött kecsesen átívelő Öreg-hídon. Csodáltam, hogy fehér mészkőtömbökből épült testét nem köti össze semmiféle ragasztóanyag, és mégis szilárdan áll immár több mint 436 éve. A híd két végénél lévő Tara és Helebija tornyok hatásosan fokozzák a középkori hangulatot. Még Nagy Szulejmán építette 1557-1562-ben, hogy serege száraz lábbal kelhessen át a Neretván. A híres Mimar Sinan mester Hayruddin nevű tanítványának a munkája. És akkor derült égből villámcsapás: a XX. századvég horvátjainak semmi sem volt szent, és amikor Mostart 1993-ban majdnem földig rombolták a környező hegyekről, a hidat sem kímélték. 2004-ben több nemzet összefogásával, magyar segítséggel is, eredetiben állították helyre a világcsodát, a folyóból kihalászott eredeti kőtömbökből, melynek szélessége 4 m, hosszúsága 30 m, magassága 24 m. S a főnix madár feltámadt hamvaiból, hirdetve, hogy Mostar volt, van és lesz, amíg józan emberek élnek a földön. Újabban egy idétlen szokás dívik errefelé: a hídurgás. Helyi tinédzserek ugrálnak a Neretvába 5 euró fejében. A folyó vize alig 12 C fokos, mélysége 20 m, és még mindig tele van aknákkal! No comment.

Mostar. Fotó Berecz Edgár

A híd, a szűk kis macskaköves utcák, a hagyományos keleti bazárnegyed, az utcára kiköltöztetett réz, ezüst és aranyművesek műhelyei; a piros fezt, fehér bugyogót viselő, meztelen felsőtestű kézművesek mintha olvasmányaim megelevenedett illusztrációi lettek volna! És a házak, csupa egy emeletes, kiugró erkélyes épület, amilyeneket aztán sok-sok évvel később Törökországban is volt alkalmam látni. De ezekre az erkélyekre nem lehet kikönyökölni! A Babits-féle „bús donna barna balkonon”a költeményben még kikönyökölhetett „az alkonyon”, de az itteni donnák, csak a sűrű farácsos balkonokon kandikálhatnak ki titokban. Az egyik utcai kávézó kis asztalához letelepedve, réz ibrikben, homokon főzött illatos feketekávét ittunk, majd ellátogattunk Mehmed Karadzsoz bég mecsetjéhez. Éppen déli 1 óra volt, s egyszer csak felhangzott a fejünk feletti minaretben a müezzin éneke, amint Allahot dicsőítette. Mintha Gárdonyi halhatatlan regényének lapjairól lépett volna elénk! Nem hagytuk ki a Kujundzsilukot sem (Régi Bazár), ahol mindenféle kézműves terméket árulnak. Ha valakinek van rá ideje, érdemes megnézni a Biscsevics, Muszlibegovics és Kajtazov házakat is. Belépti díj csekély, ezek látogathatók, amolyan múzeumfélék. Ha viszont az ország múltjára, történelmére kíváncsi valaki, meglátogathatja a Hercegovinai Múzeumot. Ellenben jó tudni, hogy nem minden mecsetbe lehet bemenni, de Koski Mehmet pasa és Karadzsoz bég mecsetje látogatható, amelynek minaretjéből az egész város látható, fényképezhető. Irigylem Csontvárit és Ivo Andric-ot. Ők még az eredeti, hamisítatlan Mostárt látták.
Habár nem kötelező, de az illendőség kedvéért ajánlatos hosszú nadrágban, fedett karral és fejjel belépni a mecsetekbe. Hasonlóképpen, a hamam (török közfürdő) és a török temető sem számítanak tabunak.

Délután autóbuszunk átrobogott az Iván hegy legmagasabb pontján, egy 1700 méter hosszú alagúton, és hirtelen kibontakozott előttünk a Szarajevói-medence. Az Ivan Sedlo (nyereg) nemcsak a Fekete-tenger és az Adria vízválasztója, hanem egy teljesen más táj kapuja is. Itt minden olyan volt, mint otthon. A hegyek már nem voltak olyan fehéren kopárak, erdők borították őket. Nem ciprusok, fügefák, oleanderek hajladoztak a szélben, hanem igazi fenyők. Illatuktól friss volt a levegő. A különbség csak az volt, hogy az emberek nem magyarul beszéltek.

(Folytatjuk)


Előzmények: 1. rész2. rész, 3. rész, 4. rész5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész

2018. január 29.

1 hozzászólás érkezett

  1. Gergely Tamás:

    Szép olvasmány!

Szóljon hozzá!