Klasszikusok kézfogása: Jókai Mór

AZ ERDŐK LEÁNYA (I.)

Három ifju lovag ült együtt a kastély erkélyén. Kettő közűlök közönséges alak, kikre nincs miért figyelmet forditani, a harmadik a kastély ura. Darvai Ernő szép szőke fiatal ember, ki az alatt, mig társai koczkáznak, mesélnek és kaczagnak, az erkélyen kihajolva, a távol kéklő erdőkre bámul.
Az erdők felől egy lovag közelit, csatlósával a kastély felé, ez ifju tétova szemei csak akkor veszik észre, mikor a hallható lódobogás figyelmezteté rá, kezével mosolyogva int neki, azután csodálkozva csapja össze kezét, s a mint a jövevény nagy sietve vágtat be a kapu alá, társaihoz fordúl kaczagva:
– Tamás megjött, de nem csak hogy medvét nem hozott, hanem még a kutyákat is mind ott hagyta.
Erre megnyilik a terem ajtaja, s a sárosan, csatakosan belépőt egyszerre háromszorosan üdvözli azon kaczaj közt tett kérdés, hogy hol maradtak az ebek?
– Hagyjatok békét, kiált mérgesen az érkező, levágva magát egy karszékre, s hevesen szórja le magáról kalapot, keztyűt és vadászkürtöt. Medvére mentem és ördögre akadtam, minden kutyámat agyon verte.
– Kicsoda? Micsoda? kérdezék összevissza.
– Mit én tudom! Valami emberi medve, vagy erdei manó, vagy görög istenasszony. Fogalmam nincs róla, hogy micsoda?
– Beszélj okosabban.
– Jó volna, ha tudnék. A mint a zuhatag alját elkezdtem hajtani, hirtelen egy gyönyörű medve szökik föl kopóim előtt, oly nagy, a minőt még életemben soha sem láttam. Szőre nem volt oly molyette, gubanczos, mint más medvéké szokott lenni, a kik teli heverik magukat bojtorjánnal, hanem szép fényes fekete, mintha mindennap fésülnék. “Hajrá!” kiáltok megörülve kopóimnak, azok elkezdik sarkalni, a medve nem áll velök csatába, hanem fut sebesen fölfelé a vizesési sziklának, a hova lehetetlen lóval utána menni. Én leszállva lovamról, veszem fegyveremet, s rohanok utána, s tüskén, bozóton üldözöm, mig végre a medve barlangjához érve, oda éktelen orditással beszökik. E pillanatban valami csoda lép elő a barlangból, csodának nevezem, mert más nevet nem tudok neki adni, egy leány alak, egy embernek maszkirozott fenevad, egy pokolbeli daemon a legszebb angyalarczczal, egy holtnak hirdetett félisten, egy elveszett gyermek, kit medvék neveltek, magas, idegzetes, karcsú, szemekkel, mint a villámló éjszaka s kezében egy akkora husánggal, hogy nekem két kézre is adna mit czepelni. Rögtöni meglepetésemet még ebeim is oszták, elhallgatva egy perczre a nem várt királyi vad előtt, abban a pillanatban a csodás bestia vadállati orditással rohant rájok, s buzogányával, mit úgy forgatott kezében, mint hölgyeink a legyezőt, három percz alatt mind egy lábig agyon verte. A medve ez alatt egyre orditott a barlangban, de nem jött elő, hanem hagyta egyedűl végezni a harczot ennek az ördögök leányának. E pillanatban azon eszme vett erőt agyamon, hogy ez alak nem ember, hanem vadállat s tán ijedségnek sem szégyenlem nevezni azon érzést, mely ekkor elfogott, fegyveremet ragadtam, czéloztam és rálőttem. Reszkető kezem nem talált, de a ráintézett lövésre felsikoltott a leány, s ijedten hátra tántorodék. De már e sikoltás emberi hang volt, s az ijedség egészen emberi vonalmakat adott arczának, úgy hogy én megborzadva ejtém ki kezemből a fegyvert, érezve, hogy ez nem vadászat többé, hanem gyilkosság. Ő visszafutott előlem barlangjába, én pedig az egész úton azon törtem a fejemet, hogy álmodtam-e vagy ébren láttam ez alakot.
– Valami elveszett gyermek lehet, mondá egyike a lovagoknak, kit a medvék megtaláltak, s a helyett hogy megették volna, felnevelték. Ha szoptatós vad talál meg kis gyermeket, rendesen nem szokta bántani, hanem haza viszi kölykei közé, s magáénak fogadja.
– Hajtó vadászatot kellene rá tartani, szólt a másik, s valahogy hálóval elfogni, mindenesetre emancipálni kellene a medvék társaságából.

Legutoljára szólt bele Darvai.
– Szép-e? kérdezé kaczérúl.
– Csoda szép! magasztalá a vadász, a minő neméhez a női szépségnek még nem vagyunk szokva. Termet, idomzatok, arczvonalok minden tökéletes rajta.
– Jó, ne rontsd el leirásoddal a való hatását.
– Tán magad akarod látni?
– Látni és legyőzni, mondá Ernő büszkén és önhitten.
– Vigyázz magadra, e lény a vadállatok közé tartozik, kik fogaikat és körmeiket használni tudják.
– Ha nő, ismerem ellene a fegyvereket, s ha vadállat is, himje láttára meg kell szelidűlnie.
– Az ördögbe, mormogá a vadász, himje volnék én is, s elkergetett.
– Ah barátom, a nőfarkas is válogató, te csak medvéket ijeszteni vagy már jó, nem nőket szelidíteni. Annál inkább minthogy rá is lőttél. Ha rá akadok, tizet tészek egyre, hogy el is hozom.
– Ne felejtsd el, viszonzá csipősen a vadász, hogy medvéje is van, a ki tán medvének épen olyan szép, mint te grófnak, s lehet, hogy a medve szerelemféltő.
– Akkor megölöm a medvét s elhozom a leányt, úgy is sok ember szeretőjét csábitottam már el, még csak medveét nem. Ki tartja a fogadást?

(Folytatjuk)

2018. január 30.

Szóljon hozzá!