Klasszikusok kézfogása: Jókai Mór

AZ ERDŐK LEÁNYA (II.)

Még sötét van mindenütt, – a csillagok égnek, emberek alszanak, s már a Tátra legmagasabb csúcsán piroslik a hajnal fénye, mikor maga a nap még a tengerek alatt jár.
A magas csúcs hófedett alakja rózsaszinűen jelen meg a múló éjszakában, a fekete-kék csillagzatos éggel csodás ellentétben.
De lent a völgyben még ködös éjszaka van, még ott tán egy óra múlva lesz reggel.
Mélyen, mélyen, sziklák lábainál, beárnyékozva kietlen fenyő rengetegtől, van egy tó, egy fekete vizmedencze, bele dűledező vén fenyőfák usztatják benne örök lombjaikat. A sziklák meredeken, magosan emelkednek föl körüle, még alulról is széditő rájok föltekinteni. –
A tóból egy folyam ered, – távolabb útat tör magának a sziklák között, s száz ölnyi mélységbe mennydörögve rohan alá, fehér köddé, fehér habbá törve, mire leér. A sötétben csak a küzdő tomboló zúgás hallik, a mint a dühös vizroham ostromolja a sziklákat, minden században le-letörve egyet; maga a folyam a völgyi ködben és az éjszakában elenyészik.
A havasi csucs mindig világosabb, majd bibor, majd aranyszinű, az éj árnyékai lejebb húzódnak a völgybe, és úgy tetszik, mintha ott összejőnének s még sötétebbé tennék annak éjszakáját.
A tájak, az alakok körrajzai már látszanak de még minden feketén. A sziklák, az erdők fái, mind feketék, éjszinüek, és a tó, mely alakjaikat visszaadja, olyan mint az a fekete tükör, melyből a bűvész a jövendőket nézi.
Csak alant, a szakadékban látszik valami fehér köd, valami kigyózó fehér habsugár, mely örök zúgással rohan le a völgybe, nem hagyva soha egészen elnyugodni, elfeketűlni az éjszakát.
Hirtelen, mint egy ébredő istenség, kivillanik a nap az útját elálló ormok mögül, az éjszaka elvész, elenyészik, a tűzisten egy tekintetére a fekete tárgyak ezer szint öltenek. A fekete fák ős zöld lombjaikkal tünnek ismét elő, kék és liliomszin a gránitos szikla, néhol, a mint a kén kiverte magát rajta, vagy hol a czinóber zegzúgos erei látszanak, vagy a hol a moha fogamzott meg, a hasadékokban sárga, piros és zöld foltokkal terhelve.
A fekete tóban a napsúgár ragyog, s honnan a földalatti viz fölveti magát, kilencz helyen a bugyogó forrás smaragdszint játszik benne.
Virág nyilik minden nyomon. Kékellő csengetyűk, piros havasi rózsák rengnek a folyam medre felett, s hullatják a vizbe illatos leveleiket, s a habbá tört folyam hófehér ködéből, a mint a nap teremtő sugára, bűbájos szivárvány emelkedik elő tündöklő hét szinével s diadalivként hajol a vizzuhatag egyik partjától a másikig.
Ilyen lehetett a percz, midőn az alvó mindenség felett először hangzott a szó: “legyen világosság”.
A táj megnépesült illatos virággal, zengő madarakkal, minden, minden gyönyörre látszik teremtve lenni; – ilyen lehetett a percz, midőn elhatározá az úr: hogy e mindenségnek legyen királya, legyen ember!
…És ime – mi alak jelenik meg a vadrózsák ölelkező fenyőbokrok közűl?
Egy nő?… Egy tündér? vagy elvadult leányzó, kit anyja kidobott a vadaknak, s azok fölnevelték, – szépnek, erősnek, vadállatnak? –
Körültekint, a vad, ragyogó szemekkel; mozdulatai vadak, délczegek, mint leopárdé; a nap, ég, virágok, minden mosolyogni látszik reá; hirtelen elsimul arczáról a szilaj kifejezés, valami szelidebb tekintet, hasonlatos a mosolyhoz vagy a hála kifejezésihez, derűl föl rajta, keblén összeteszi két kezét, s a mint végig tekint a dicső mindenségen, s szemeivel végre a napba néz bele, el nem vakulva fényétől, kebléről fohász szakad fel, elküldve az ismeretlen szellem oltárára.
Megérté-e azt a varázsbeszédet, mivel a természet szól teremtett lényeihez, mit az erdei madár s minden magasabb lélek, ki nem tagadta meg jobb érzéseit, megért? Mig testét vadállatok bőre ruházza, mig nyelve azok egyszerű kiáltásait beszéli, a sziv ember szive, és a lélek isten lehellete maradt e belűl!
Ott megáll a zuhatag előtt. Leveti egyszerű lepleit, miket vad zerge viselt ő előtte. Gazdag haját, mely borostyánindával volt csomóba felkötve, lebontja, az végig hull térdig érő gazdag hullámzatban idomzatos testén, melynek minden tagja oly tökéletes, a mint ez az isten kezéből legelőször kijött.
Azután a habzó permeteg alá lép, egészséges testét a porrátört viz jéghideg harmatába fürösztve, s a mint ott áll a hófehér köd közepében, alakja könnyü rózsapirral belehelve, égő arczával s felemelt kezeivel, vágyva, ismeretlen kéjjel fogva a ráömlő habcseppeket, az égő szivárvány közepett, mely glóriaként fogja őt körül; – a völgyfenék sziklás torkolatából, a sötét fenyvesek közűl egy férfi alakja tűnik elő.
A vadász egy perczre mozdulatlanná varázsolva állott meg a tünemény előtt, nem igy a vad.
A mint megpillantá üldözőjét, a vadmadáréhoz hasonló kiáltással szökött ki a vizmedréből, s mintha valami állatontúli ösztön sugallta volna neki: hogy nem az élet, hanem az életnél becsesebb tulajdon az, mit most védenie kell; mielőtt elfutott volna, előbb egyszerű öltözetét kapta hirtelen magára s azután vadszilaj tekintetet vetve háta mögé, rohant az erdőnek.
A vadász utána. Felhevűlten, elbűvölve üldözé a tündéri tüneményt. Rohant sziklákon, bokrokon keresztűl eszeveszetten, nem látva a veszélyt, csak a bűbájos alakot, mely bele vezeti. –
Az pedig futott előle, sebesen mint az őz. Futó lábai alatt alig hajlott meg a fű. Szikláról sziklára szökelt. Minden izma aczélból látszott alkotva lenni. A vadász messze maradt el tőle. A leány nemsokára a berkek sűrüjébe érve, ott a bokrok között eltűnt a vadász szemei elől, ki őt még mindig nem szűnt meg üldözni.
Azonban épen a sűrű berek, mi annyiszor volt menhelye, lőn ez egyszer árulójává, hosszú leeresztett haja, mit meglepetésében elmulaszta újra tekercsbe kötni, mindenütt fennakadt a gátló cserje között, ha egy helyütt kibontá, másutt érzé magát megfogva, s mentől inkább sietett szabadúlni, annál inkább bebonyolitá magát sűrű, hosszú hajfürtjeivel.
Már hallá a futva közelgő vadász lihegését, ki észrevevé vadja vergődését, kétszeres erővel sietett azt ott lephetni, mielőtt újra kiszabadithatná magát, s mint a madár, melynek csak tollát fogta meg a tőr, elvadúlt méreggel tépte vissza haját a nyűgző tövisek közől, s azt kezével keblén összefogva, oldalvást kiugrott a berekből s keresztben futott el a vadász előtt, visszatartva a zuhatag felé, mely itt két egyenlő magasságú sziklafal között rohanva végig, egy szakadékot képezett, a mely messziről elég keskenynek látszott arra, hogy egy kétségbeesett szökéssel át lehessen egyik partjáról a másikra ugrani.
Azonban, a mint a sziklapárkányra ért, hirtelen visszahökkent a leány. A két szikla legalább hat ölnyire volt egymástól. Közöttök ötven ölnyi mélységben zúgva rohant a bérczi folyam s alant egy szélesebb medenczében megtolva tajtékzó tavat képezett, melyből egy keskeny szakadékon át azután megint oly dühvel, oly erőszakkal rohant alább alább szikláról sziklára.
Kétségbeesve fordúlt innen is vissza, végig futott a sziklapárkányon, valami rést keresve, melyen lefuthasson rajta. Mindenütt meredek volt az, mint a fal, a fehér követ simára köszörűlte a rohanó zuhatag, mely ezredek óta váj magának medret a kemény szilárd kőben, hol csak itt ott kapaszkodott meg egy egy csenevészett tamarik vagy gyalogfenyő bokor.
A vadász már közelgett a menekülni nem tudó vadja felé. Ez lihegve jártatá villogó szemeit köröskörűl. Látta, hogy nincs menekülés. Letekinte az alatta mélyedő örvénybe, a folyam tajtékot hányva rohant le a tóba, a kiálló sziklákat el-eltemette a feltorló hullám, úgy orditott, úgy csatázott oda lenn ez az örökké élő szörnyeteg. Az élet ösztöne visszarántá őt az örvény széléről. Égő szemekkel közelge a vadász, kitárt karjai elzártak minden menekülést az üldözött elől. Reszketni látszott a kéjtől, az örömtől.
Mint a fészkén lepett sas fordult ekkor felé kétségbeesetten a bájoló fenevad. Félig hátra hajolva, ellenére szegzett hiúzi szemekkel, szökésre készen várta azt, behorgasztott ujjait a csatára készülő keselyű körmeihez hasonlón a közelgő arczának irányozva.
De ez nem gondolt a leány kezével, nem védte magát ellene, hanem a mint hozzá ért, hirtelen átölelte annak karcsú derekát, s hevesen magához ragadva, azon pillanatban vérpiros ajkára egy égő csókot nyomott.
A leány, kinek arcza egy percz előtt lángba volt borulva, hirtelen elhalaványult, fölemelt karjai lankadtan estek le üldözője vállaira, de a következő pillanatban még egyszer oly vad hőség futotta el arczát, és minden tagjait vad, leopárdi vonaglással feszité ki magát az őt ölelve tartó karok közől, s üldözőjét egy dühös taszitással elhajitva magától, vakon, eszeveszetten a mélységbe leugrott.
Üldözője, a szőke ifjú, rémült kiáltással kapott utána; – késő volt. Megdermetten állt meg a sziklapárkányon elveszett zsákmánya után tekintve.
A sziklaoldalból néhány tamarikbokor nőtt ki, a szédelgő mélység fölött tengődve. Ezeknek egyikében fennakadt az eső leány, s szédült bukásában öntudatlanul ragadta meg annak egyik ágát, mely egy pillanatra meggátolta további esését. E pillanat elég volt arra, hogy eszméletét visszanyerje. Hirtelen széttekintett. Alatta közvetlenűl a kiálló hegyes sziklák, miken szét kell zúzatnia ha leesik, néhány lépéssel odább a zuhatag által képezett meder, melynek tajtékzó habjai tombolva csapkodnak fel a sziklákra. A tamarikfa gyökerei alig voltak belenőve a sziklahasadékba, s a fergeteg által oda vert porhanyó föld a rázástól kezdett alá hullani.
Ernő, – az ifju üldöző, – már látta oda fenn mint válnak el a bokor gyökerei sziklás tartalékjoktól, a bokor mindig alább hajlik, az ágak recsegnek.
– Isten segits! kiálta kétségbeesetten térdre hullva.
A leány föltekintett e sikoltásra. Nem érté a szót, de látta az eleven kétségbeesést üldözője alakján, ki őrült bánattal nézett le rája, a könyet szemében, a sápadtságot arczán s szeliden tekinte föl rá újólag, mintegy biztatólag, azután hirtelen összehúzta magát, egy villanó pillanatot vetett fel a bokorra, s azon perczben midőn az már szakadni készült terhével együtt a mélységbe, mindkét lábával egy elasticus lökést adott testének, s bámulatos ügyességgel pattant le a szikla oldaláról, ivet képezve szökésével az alatta meredő csúcsok felett a hullámzó tó medréig, melynek tajtékos kék vizei összecsapkodtak felette.
Ernő lélekzetfojtottan nézett utána a sziklapárkányról. Néhány pillanat mulva ismét megjelent a leány a viz felett, küzdve a haragos hullámmal, mely hol fölveté, hol elmerité újra. Nem sokára kiért a tulsó partra a tomboló örvény vészei közűl, ott leült egy terebélyes fa alá, hosszú haját kiterité a forrón sütő napra s ott maradt eldűlve a virágos fűben, gyakran föltekintett a tulsó parton álló ifjúra, kitől nem félhetett többé, a köztük elrohanó vizesés nem hagyta őt átjönni, és a kitől még sem futott odább, hanem ott maradt őt nézve, soha nem ismert kiváncsisággal, s játszadott hosszú sűrű hajával, melyet a napsugárban száritgatott.
Amaz pedig ott túl őrjöngött, őt ekként látva és hozzá nem juthatva.

(Folytatjuk)


Előzmények: I. rész

2018. január 31.

Szóljon hozzá!