Szentgyörgyi Nagy József: A raguzai magyar tengerész viszontagságai

A Buenos Aires-i magyar nagykövetségen a fogadóórán megjelent egy nagydarab argentin, aki a konzult kereste. Akkor (a nyolcvanas évek második felében) történetesen én töltöttem be e tisztséget, így behívtam irodámba, hogy miben segíthetek. Elővett egy vastag könyvet (később megnéztem, kis híján hatszáz oldalas volt), megkérdezte a nevemet, majd dedikálta az opuszt – közölve, hogy a szerzőhöz van szerencsém. Meghagyta, hogy mindenképpen olvassam el, különösen a megjelölt oldalt, és küldjem el a nemzeti könyvtárunknak vagy tengerészeti hivatalunknak, mint az ő ajándékát. Ajándékozónak ne hagyd szárazon a száját: követve a bibliai eredetű aranyigazságot, megittunk pár kupica kóser szilvapálinkát (az volt az ellátmányban), névjegyet cseréltünk és az alkotó elviharzott.
A könyvre, címére, tartalmára, a benne szereplő adatokra, nevekre majd egy emberöltő messzeségéből már nem emlékszem, de ez nem is annyira lényeges. A dedikálás nekem szólt, mint a híres-nevezetes ’Nicolás, a gozo-i magyar tengerész’ honfitársának. A háromtengeres népi legendák ellenére magyar tengerészekről nemigen hallottam (leszámítva a fehérlovas altengernagyot). Gozo neve ismerősen csengett: korábbi római szolgálatom alatt hivatalból többször is jártam Máltán, így tudtam, hogy a szigetállam második legnagyobb (amúgy igen kicsi) szigetének a neve Gozo. De a máltai szigetek tudomásom szerint sosem tartoztak a magyar koronához (ellentétben az indonéz szigetvilág három tagjával, melyek 1956 után csúfolódó rigmusként előfordultak: ’Bali. Jáva, Celebesz – magyar volt és magyar lesz!’). A könyv a világ legnagyobb tölcsértorkolata, a Rio de la Plata fölfedezéséről és meghódításáról szólt, az ezerötszázas éveket adta vissza dokumentarista fikció formában, hosszú oldalakon fölsorolva a különféle spanyol expedíciók részvevőit, valamint csatolva az eseményekről készült hajónaplókat és egyéb dokumentumokat. /A hatalmas – hármas – folyótorkolat északi partján épült meg később Montevideo, a délin meg Buenos Aires. Különféle expedíciók térképezték föl a környéket, hódították meg e területeket 1501 és 1580 között, a földrésznek nevet adó Amerigo Vespuccitól a glóbuszt körbe hajózó Magellánon át az Eldorádót kutató Pedro de Mendozáig, mígnem a baszk eredetű spanyol Juan de Garay 1573-ban – majd hét év múlva még egyszer – megalapította a ’teljes’ nevén Ciudad de la Santísima Trinidad y Puerto de Santa María de los Buenos Aires várost (’a Szentháromság városa és a Jó Szelek úrnőjének, Szűz Máriának kikötője’) – ez Argentína mai fővárosa./
Az egyik hajó legénységi listájában leltem rá (a megjelölt oldalon…) Miklósra, a gozó-i magyar tengerészre (Nicolas de Gozo, marinero, húngaro) – a nevet csak most találtam ki, nem emlékszem arra sem. Kíváncsiságtól hajtva azonnal föllapoztam a konzuli kiskönyvtár legbecsesebb könyvét, a millenniumi években készült teljes magyar helységnévtárat – de sem Gózót, sem valami hasonlót nem találtam benne. Az sem tűnt logikusnak, hogy egy Máltára elvetődött magyar matróz menjen el szolgálni valahogyan egy spanyol hajóra, bár az Újvilág fölfedezése után minden nemzet hajósainak ez lehetett az álma. A könyv amúgy igen unalmas volt, lapozgattam hősiesen, de más magyar vonatkozást sem találtam benne. Fölvettem hát a kapcsolatot az íróval, aki hamarosan újra fölkeresett, és kapásból jól letolt, hogy konzul létemre még azt sem tudom, hogy a Nagy Fölfedezések és Hódítások korában Raguzát hívták-írták Ragosa, Ragozo, sőt: Gozó formában (is), márpedig a város a Magyar Királyság része volt, így az ott élők, köztük a jó tengerészek hírében álló dalmátok is, magyar alattvalók voltak – azaz: Nicolás magyar volt! (Raguzában-Dubrovnikban nem jártam sosem; nekem is csak Verne ’Sándor Mátyásából’ rémlett kicsit – mea culpa.) Próbáltam elmagyarázni az ingerült írástudónak a magyar történelem bakugrásait, különös tekintettel a tengerhez fűződő viszonyunk alakulásáról – de ő ebből csak annyit fogott föl, hogy én nem érzem magaménak az ő matrózát, és nem akarom eljuttatni művét a magyar tengerészeti minisztériumhoz… Könyvét azért nem vitte el (’Tartsa meg, ha már dedikáltam…’); később jugoszláv konzul kollégámtól megtudtam, hogy egy példányt neki is bevitt (volt egyszer egy Jugoszlávia is, ahogy a Káféból is tudom); a konzultárs a kezembe nyomta, hogy ez nem az ő asztala, mert magyar tengerészről van benne szó, Raguza-Gozo ide vagy oda. Jó hivatalnokként az egyik példányt ’fölterjesztettem’ munkahelyemre, a Külügyminisztériumba, hogy juttassák el valahová (mondjuk, a Széchényi könyvtárnak) – a mű további sorsa ismeretlen. A másik példányt ’lenyúltam’, de hazahozott töménytelen könyvem között elkeveredett vagy elveszett (most hiába kerestem). Rozsdásan és rostásan működő memóriám nem őrzött meg pontos adatokat, így nem tudok nyomára bukkanni sem. De különben is csak a sztori a lényeg: egyedül én tudom, hogy volt egyszer egy raguzai magyar matróz, aki helyet kapott az Újvilág fölfedezői és meghódítói virtuális panteonjában…

Ad: Zsigmond Enikő: Volt egyszer egy Jugoszlávia (7)

2018. január 31.

Szóljon hozzá!