“A legszebb mesék bennünk vannak”

Kovács Emil Lajos festménye


Beszélgetés Kovács Emil Lajossal

Vannak metszéspontjai a monumentalitásnak és az anyagtalan repülésnek: megrendülés, végtelen utazás és rejtett öröm, amelyet a szellem misztikája közvetít, és olykor láthatóvá válik az érzékek számára is. Többdimenziós történetek és többsíkú látomások gyűrűznek be. A kép előtti egyidejűség megnyitja az utat a végtelenbe. Kovács Emil Lajos világa folyamatosan alakuló univerzum, a meghittség és otthon harmóniáramait sugározzák. Vele beszélgetünk.


Miként éli meg, hogy a nagybányai tájképfestészet folytatója és újjáteremtője ?

Mondhatni beleszülettem. Első találkozásom a festészettel a Nagybányai Iskola „termékeit” jelentette. A nagybányaiak művészetfelfogása nagyon közel áll hozzám. Sokáig követője voltam az ott alkotó művészeknek és ma is „szentföldnek” tartom Nagybányát és környékét, idővel azonban új utakat kerestem és találtam, ez mégsem távolodik el a nagybányai hagyományoktó. Minden művészeti irányzat épül valamilyen hagyományra, még ha ezt meg is tagadja, és nekem ezek az alapok tökéletesen megfelelnek. Ez az egyetlen művésztelep, amelyik 120 év elteltével is létezik, működik és tovább fejlődik.

A hagyománytisztelet kapcsán idézi a negyedik parancsolatot: “Tiszteld anyádat és apádat, hogy hosszú ideig élj a földön.” Mit jelent ez önnek?

Ez a szülőföld tiszteletével, szeretetével függ össze és azzal a kötelességgel, amit Teremtőnk ruházott ránk azzal, hogy ide születtünk. Ezért van benne a negyedik parancsolatban az, hogy „hosszú ideig élj azon a földön” . Ez az ősök, a ránk hagyott kulturális és hitbéli örökség tiszteletét, továbbvitelét is jelenti.

“Munkáimban arra szeretném felhívni a figyelmet, ne hagyjuk elveszni mindazt, amit Erdély valójában jelent. Nem csupán a teremtett gazdagságról beszélek, hanem a szellemiségről.” Milyen asszociációi vannak ennek a szellemiségnek ?

Mint fentebb említettem, örökségünk nem elsősorban anyagi vagy földrajzi, hanem főként hitbéli és kulturális. Ez az, aminek a megőrzése a mi felelősségünk, ezt kell továbbadjuk utódainknak, és ez a legnagyobb érték, amit rájuk hagyhatunk. Ez, persze, minden más nemzetnek megvan, de nem elidegeníthető, nem elcserélhető. E nélkül nem beszélhetünk identitásról. A művészet is magán kell viselje ezeket a jegyeket. Nem hiszek olyan globalizált művészetben, amely ne szólna az alkotó identitásáról.

Több erdélyi települést és tájat örökített meg. A helységnevek – Somogyvámos, Kőszegremete, Hadad, Mezőmadaras, Borsafüred és sorolhatnánk – is jelképeket hordoznak..

Nem mind erdélyi települések, de általában magyar nyelvterületről valók, ahol legalább annyi időre megfordultam, hogy az élményből kép szülessen. E neveknek jelentésük van. Múltat, jelképeket hordoznak, amit az ottélőknek is ismerniük kell, de az átutazónak is át kell adniuk. Ha saját értékeinkkel nem vagyunk tisztában, más értékeknek sem érezhetjük magunkat birtokosaként, csak szolgáiként Ezek a jelképek az építészetben is jelen vannak, de elsősorban a tájrendezésben.

A képek mintha a táj égi mását érzékítenék vissza…Ugyanakkor az ismétlődő színhatások és motívumok következtében mintha ugyanaz a belső táj köszönne vissza.

Bár látszólag helyhez kötődnek a képeim, nem az a fontos, hogy hű képet adjanak a motívumról, hanem üzenetét hordozzák, és az én közölnivalóm is benne legyen. Igazából az ember otthona nem egy helyhez kötődik, hanem egy korhoz: a gyermekkorhoz. A gyermekkor élményei határozzák meg aztán, további identitásunkat. Egy kép, egy hang, egy illat otthonosság érzetét keltheti bennünk. Ezt úgy is meglehet jeleníteni, ha a realitás illúzióját keltjük. Ezért érzik ezt sokszor azok is, egy-egy kép láttán, akik soha nem jártak ezen a vidéken, hogy otthon vannak.

A reális képábrázolások univerzális szimbólumokat is megörökítenek. Például a Hegyeim című összeállításában a megjelenített hegy a forráshoz való visszatérés, a szakralitás intenzív kifejezője, amely által a völgy is megszelídül…

A hegyek a magány, és ezáltal az Istennel való találkozás, szimbólumai. A szakralitásnak mindenhol helye van, és jelen is van mindenhol, ez a harmónia ismérve. A fának, az útnak, a kapunak, a házaknak is szimbolikus jelentésük van. Ha ez nem derül ki, akkor a kép csak percekre köti le a néző figyelmét. Ha igen, akkor hosszútávú párbeszéd kezdődhet el befogadó és alkotó között. Ez az alkotás lényege, másképp csak egy termék, egy árucikk.

Egyik interjúban jegyzi meg, hogy a képek jelentését éppen az határozza meg, hogy milyen színek kerülnek egymás mellé. Hogyan talált rá a sajátos színharmóniára és ritmusra ?

Ez csak félig tudatos, félig ösztönös. Az alkotás utolsó fázisában válik tudatossá, addig nem én irányítok. Lehet ez másnál másképp van, de nekem így természetes.

Az Északi Színház díszlettervezője is volt. Ez a tapasztalata hogyan gazdagította a művészeti tárházát, eszközeit és a világlátását ?

Az, hogy volt alkalmam mások szellemi szférájához közel kerülni sokat alakított világlátásomon. Nehéz lenne nyomon követni, hogy kitől mit tanultam, sokaknak vagyok hálás akkor is, ha ennek akkor, ott nem voltam tudatában.

A művész önarcképe

Művészetterapeutaként autista gyerekekkel is foglalkozott. A gyerekekkel történő együtt-alkotások jelentéseit hogyan lehetne megragadni ?

Ez nagy élmény volt ! Az, hogy minden ember egy külön univerzum, az itt lett hangsúlyossá. Az űrhajósoknak lehet hasonló élményük. Különleges emberek ők. Nem tudom, hogy ők mit tanultak tőlem, de én tőlük sokat. Az, hogy kapcsolatunk meddig tudott eljutni, az volt a mértékegysége ennek az együtt-alkotásnak. A párbeszéd a lényege minden művészetnek; ez itt teljesen nyilvánvalóvá lett.

Egyik képének a címe: Legszebb meséim zöldje, és a kozmikus szabadság élményét is felidézi…Melyek a „legszebb mesék ” ?

A legszebb mesék bennünk vannak. Ha befogadóra találnak, az a legnagyobb öröm, és a lelki harmónia előidézői. A mesék olyanok mint a képek: léteznek is, és vágyakat is megtestesítenek, de akár félelmeket és megtapasztalást. Mindig lesznek mesék, csak legyen kinek mesélni.

Kérdezett: Csög Szidónia

2018. február 1.

Szóljon hozzá!