Ady Endre beszól (44)

Van egy kicsi japán barátom… (Bizony-bizony mondom, nyomorultak s vénhedettek vagyunk. Ezért fordult a lelkünk a kicsi japánok felé. Csömörlünk önmagunktól. Unjuk ezt a lelketlen, lázas, haszontalan, hazug életet, melynek nagyon sok variációja nincs ám egyik szögletében sem ennek a mi aggastyán földdarabunknak, mert Párizs már egy kicsit Konstantinápoly is, Moszkva néha szinte Barcelona, s Krisztiánia Nápolyra vall olykor. Mind szeretjük a kicsi japán embert. Óh, belsejükben miként szeretnék őt szeretni még a franciák is. Ő nem nagyon szeret bennünket, s oka van rá. Nekünk sem volna sok okunk őt szeretni. De mikor úgy utáljuk már magunkat. És közénk jön a krizantémok messze országából a kis furcsa ember. Tetszik a kis bolond. Olyan különös, olyan mosolyogni való, de már sejtjük benne a mi öreg világunk nyugtalanítóját. Aztán hazamegy a kis japán. Elviszi a ruháinkat, a betűinket, a puskáinkat és miegymásunkat. Elviszi azt a kevés szépet is, amit híres, évezredes erőlködésünk itt-ott kivirágoztatott. És mindent újra csinál, jobban megcsinál odahaza a kis japán. Mi ámulunk és még egyre mosolygunk. E közben észrevesszük, hogy vonalait a nagy univerzumnak szebben és jobban látja a maga ferde szemeivel a kis japán. Azt a kétes adományt, mely fölött hiába töprengett Hamlet, bölcsebben, bátrabban és szebben fogja fel, mint mink. És mi kezdünk hódolni papirosban, porcelánban, ruhamatériában előbb. Később meg másban is. Aztán a kis szürke hajóskapitánynak elég, hogy bepillantson Japánba, s pompázó virágoskert lesz unott, szürke lelkéből. Loti meghódította a világot s a francia akadémiát, mert beengedte lelkébe a japán emberkét. Már ekkor sejtjük, hogy ott, hol felkel a nap s barackvirág-eső tanítja a gésát nevetni, csókolni és feledni, valami más, a mienket nevetve gyűlölő világ él. És nem tudunk már mosolyogni. Jönnek az új hírek. Jönnek a szépségek. És nő a mi ámulásunk, és szeretjük egyre jobban a kicsi japánt. Mert olyan furcsa, olyan ördöngős, olyan bolondos, olyan filozófus, olyan ijedelmes. Jaj, hogy szétver ez még közöttünk! És mikor gurulnak felénk a véres muszkafejek, reszket a kéjtől szegény, beteg valónk. Óh, mit tud a kis bolondos! Bizony-bizony mondom, a mi japán szerelmünk: a magunk utálása… ) No, de hát van egy kicsi japán barátom. Nekem is van. Szereztem. Ott lakik, túl a Szajnán, a Sorbonne vidékén. Jogász gyerek a kicsi japán. Londonban élt sokáig. Angolul pompásan beszél. Ám nekünk csak franciául lehetne beszélnünk, ha lehetne. Ő keveset tud franciául, s magam sem vagyok elokvens francia. De beszélünk, s már mintha bíznék bennem a kis bizalmatlan. Már azt is megértettük egymással: milyen kínos az, ha intellektuális erejükre sokat tartó embereknek állandóan kínlódniok kell azon a nyelven, melyből kicsike a szókincsük, hogy legalább is ne tessenek idiótáknak. Így aztán talán mi többnek is hisszük egymást a kis japánnal, mint amik vagyunk. Ez jó neki is, nekem is. Tehát már, mintha bíznék is bennem a kicsi japán. Már meg merte mondani azt is, hogy bizony nekünk szagunk van. Nekünk európaiaknak. Ez nem az a szag, mely versekre hangolja Robert de Montesquiou grófot. Nem a parfümök illata. Még az a szag sem, melyet idegeik romlottságából kultuszt csináló lények orrantanak meg állítólag, mondván, hogy minden élőlénynek van egy speciális illata. A kis japán ezt mondja:
– Önöknek, fehéreknek, európaiaknak, mindannyiuknak van egy kellemetlen szaguk. Némelyiküknél ez alig sejthetően enyhe. Rendszerint brutális és lázító azonban.
Hát így volna? A kis japán azt mondja, hogy így van, sőt valami olyast is mondott, hogy ez a rossz illat valamely más módon meg van mindenünkben. Mindenben, amit produkálunk. Szagosak az érzéseink, a gondolataink is. És itt újra beszéljen a kicsi japán:
– Mert önök nem tiszták. Nálunk a leghitványabb napszámos is kétszer-háromszor fürdik naponként és megiszik szinte három-négy liter cukortalan teát. Nem gondoltak önök arra, hogy iszonyú differenciát jelent ez a külső és belső mosakodás. És mindenek fölött pedig az, hogy minket nem mérgezett meg az alkohol. Önöknek az alkohol mindnyájuknak ott van az arcán, a vérükben, a gondolkozásukban, az életsorsukban. A bűnös tisztátalanság lesz az önök végzete. Önök nem jól táplálják sem a bőrüket, sem a gyomrukat, sem a nemi gerjedelmüket. És legfőképpen az alkohol lesz a végzetük. Itt már az önmegtartóztatás sem használ. Mert sokszázados a bűn. Aki önök között az önmegtartóztatás apostola, az sem lehet nyugodt. A vére már nem tiszta. Az elődök s a régi alkoholok elvégeztek már mindent.
Így beszélt az én kicsi japán barátom egyszer a sok beszélgetés során. És szinte megszállotta szívem a gyűlölet, beszédével úgy megriasztott. Valóban nem vagyunk-e mi “fehérek” bűnhődői az apák bűneinek? És vajon nincs-e “sárga veszedelem?” Előttem, szemben ül a kicsi japán, tiszta, barnasárga arca olyan, mint egy élő szfinkszé, s a ferde szemek különös és nagy mélységeket tárító sugarai szinte lehunyatják az én gyönge, gyáva szemeimet… (Mit mond egy kicsi japán? / Budapesti Napló 1904. augusztus 3.)

Folytatjuk

2018. február 1.

1 hozzászólás érkezett

  1. Ágoston Hugó:

    Istenem, szegény Bandink nem nagyon fogadta meg a kis japán alkoholra vonatkozó figyelmeztetését…

Szóljon hozzá!