Klasszikusok kézfogása: Jókai Mór

AZ ERDŐK LEÁNYA (III.)

A holdnak nagy udvara volt az égen, egy nagy széles fényes gyűrű, mit a bűbájos égi vándor maga körűl vont az égen. E fényes körön belől ezüstkéknek látszott az ég, a csillagok kifénylettek belőle rezgő pillogásaikkal, túl a fényövön alaktalan köd borongott, s gomolygó szürke gőz körűlhullámzotta a bűbájos ragyogó kört, seholsem törhetve át rajta; a halavány csillag varázsudvara köréből sápadt kisérteti fénynyel tekinte alá a kietlen tájékon.
Szakadékos bazalthegyek oldalában egy leégett erdő helye látszik, mit az itteni gazdálkodási mód szerint felszoktak gyújtani s a hamu által termékennyé lett földet első évben bevetik tatárkával, másodikban zabbal, a harmadikban már nem teremne semmit, akkor ismét elhagyják, mig ujra megnő rajta fa és bokor.
A fekete égett törzsökök körűl szerte hajtásnak indult a zöldülő bokor, s a földet belepő kékes hamu körűl tövises gubancsos növények magzottak föl.
Messze és közel nem látni egyebet, mint az egymásba fonódott mahola és iszalag indáit, a törpe nyirfát ezüst leveleivel, itt ott mered csak elő az embermagos bozótbúl egy egy fekete fatörzs, mely csak félig égett le s melynek derekára most a vadszeder futott köröskörül.
A hegyekről alárohanó szél ijedelmesen fut végig a tájon, nem találva tárgyat sehol, mely vele megküzdjön, a rémes szélfuvásban mintha távoli gyermeksikoltás és vadállatok bömbölése hallatnék.
Mint valami kisértetes tünemény, három alak fut egymás után a csalitos, harasztos avarban. Elől egy gyermek, ki a kétségbeesés ijedelmével rohan a sűrű bokrokon keresztűl, sikoltása végig hangzik a határtalan kietlenen, utána egy nagy fekete fenevad, egy fényes lomposszőrű medve, ügető, hánykódó futással, s futása közben morogva, duzzogva, bömbölve, – és leghátul egy magas délczeg női alak, kit, mintha szárnyak vinnének, oly sebesen vágtat a két előbbi alak után, a szél elmarad mögötte, olykor hosszas füttyentése hallik, a vadmadáréhoz hasonló.
Az embertelen csöndes éjben elhangzik sikoltás, bömbölés és fütyölés, a szélzúgás összemossa mind a hármat.
A futók közti tér mindinkább rövidűl, az üldözött gyermek elesik a földre, két ugrással a vadállat utolérte, s egyik iszonyú talpát nyakára téve, elkezdé körül szaglászni. A gyermek behunyta szemét, lélekzetét elfojtá, megmerevedett; a medve orrát szájához tartá: leste, hogy fog-e lélekzeni? E perczben ott termett a magas, csodás női alak, kinek a medve ismerő, örvendő nyihogással adott helyet, ki azonban szilaj erővel ragadta meg mind két kezével a medve nyakán a bőrt, s azt elrántva onnan, a bozótos tüskebokrok közé taszitotta s azzal oda ugrott a gyermekhez, azt felkapta ölébe, és kebléhez szoritá.
A medve azonban éhes boszúval rohant a leánynak, félretéve minden korábbi ismeretséget, felállt két lábra, s vérengző torkát feltátva, bőgve rohant zsákmánya elrablására. A leány büszke daczczal tett egy lépést felé, s mig egy kezével a gyermeket tartá ölében, ideges jobbját a vadállat torkába taszitá, s egy futó pillanat alatt, megragadva annak nyelvét, lába elé vágta a földre, s vad, bátor mozdulattal hágott fejére, s valami szemrehányó állati hangot szólt hozzá, mire a fenevad, nyöszörgve, meghunyászkodva simult elé, a fejére taposott lábat nyalogatva, mint egy eb.
A leány lehajolt hozzá, megsimogatta fejét, azután az ölébe vett gyermeket ölelgeté összevissza, ki még mindig aléltan feküdt karjai között, s szólt hozzá ismeretlen biztató hangokat.
A medve körülnyalta száját, s azután magát megadta, dömmögve-czammogott a leány után, ki az ölébe vett gyermeket hizelgve, csókolgatva élesztgeté s vitte magával, ismeretlen állati gyöngédséggel nyögdécselve hozzá, hangokon, minő a galambturbékolás, vagy mint a vad papagály nyögése, minő a gerliczenevetés, s az a döngés, mellyel az őzek hivogatják egymást, mig az utána kullogó vadállat, nagyokat, hangosakat ásitva tekingete föl a gyermekre, egészen másnemű gyöngédségek kifejezésivel szemeiben.
A gyermek a mint vitetni érzé magát, lassan, félig felnyitá szempilláit, s a mint meglátta az ismeretlen, csodás teremtést, kinek karjai könnyedén vitték tova, a mint annak állati gyönyörtől ittas arczába, szokatlan tűzzel világló szemeibe látott, megrázkódék a borzalomtól, újra lehunyta szemeit s azt hitte, hogy valami soha nem látott vad viszi haza kölykeinek eledelül.
A leány érzé, hogy a gyermek tagjai lázasan reszketnek ölében, s leoldá nyakáról az odavetett fényes, vidrabőrt, beletakargatta a fiút, s arczát ajkához szoritva, lehelletével melegité őt fel.
A gyermek kezdé észrevenni védelmezője biztatásait, s bár mennyire ijesztő volt is előtte annak szokatlan kinézése, közelebb bújt hozzá, karjait nyakakörül fűzte, s félve rántotta föl mezitelen lábacskáit, a mint a vad kisérő, a havasi medve, gonosz tréfával kapkodott fel hozzájok.
Mintegy hat éves pórfiú lehetett. Anyja sokszor fenyegette az erdei leánynyal, ha rosz volt. Most az eszébe jutott, összetette kezeit s szepegve könyörgött az erdei leánynak, hogy eressze haza anyjához, soha sem lesz rosz többet. –
Elment anyja szava ellen málnát szedni az erdőre, már tele szedte szilkéjét, midőn észrevette, hogy a szomszéd bokor mellett meg egy nagy fekete medve szedi szinte a földre hullott málnát. Ijedten futott el onnan, kosárkáját is ott hagyva, a medve először kifalta kosarából az epret, s azután kergette meg a fiút, megette volna őt is, ha a vadleány el nem kapja előle. Most ő belőle is vadfiú lesz, gondolá magában a gyermek.
A leány pedig vitte őt egyenesen erdőn, bokrokon keresztül, tán valami sejtő ösztön vezérlé valamerre. A medve megérté az irányt, mert sokszor lefeküdt a leány utjában, mintha el akarná zárni előtte a tovább mehetést, s nyugtalanul hentergőzött, idomtalanokat vetve esetlen alakján. A leány nem ügyelt rá, csak a gyermekkel volt elfoglalva, azt takargatta, melengette s beszélt neki ismeretlen szavakat, minőkkel az állatok beszélnek egymás között.
Lassankint tisztulni kezde előttük a környék, a közelből kutyaugatás szólalt meg, a ritkáson át néha egy egy ablak gyertyafénye villant keresztűl. Egy faluhoz értek. Kisded házak fehérlettek elő a hegyoldalban elszórva.
Itt a medve aggodalmasan leűlt két hátulsó lábára, s füleit hátrahúzta, lihegő nyelvvel tekingete szélyel, mintha semmi kedvet sem mutatna a tovább menetelre. A leány tova ment, nem ügyelve az állat intő nyöszörgéseire. –
A gyermek hallva a kutyaugatást felvidulva tekinte szét, s a mint a falut meglátta, repesve mutatott arra, szaggatott szavakban rebegé: “a mi házunk”! – “édes anyám”!
A leány megérté a gyermek örömét s el kezde vele szaladni, a gyermek örült, kaczagott, a leány nem hallott emberi kaczagást még soha, megtetszett neki a hang, eltanulta, s aztán kaczagva vitte a fiút a mutatott ház küszöbéig, ott letette, megölelte, a gyermek megcsókolta arczát s egyszerű kedveskedéssel szólt hozzája.
– Köszönöm jó vad leány, hogy haza hoztál anyámhoz, ha apám kimegy az erdőre, megmondom, hogy vigyen neked is valamit.
A leány valami könyet érzett szemébe tolulni, lassan, andalogva mene az erdőbe vissza, valami nagy fehér kutya utána futott a faluból, csak akkor vette már észre, midőn egy ugrásra volt hozzá, akkor elkezdett szaladni, futott az erdő széleig, az eb mindig nyomban üldözé, ott sebesen, mint egy vadmacska, felkapaszkodott egy fára, s annak egy nagy vastag ágát iparkodott letörni védszerül.
Az eb néhány pillanatig dühösen üvöltött fel a fára, midőn hirtelen az erdőből egy nálánál hatalmasabb állat ugrott elé, – a medve. Az eb futni akart, a medve vad orditással szökött rá, s nyakánál fogva megkapva, felvetette a hátára, s azután futott a vadleánynyal együtt zsákmányát czepelve hátán ismét be a rengetegbe.

(Folytatjuk)

Előzmények: I. rész, II. rész, 

2018. február 1.

Szóljon hozzá!