Dancs Artur: Malibu

– Tegnap éjszaka egy felhőkarcoló tetején voltam egy tetőterasz bárjában, Los Angelesben, ott készültek ezek a fotók, majd a barátom meglepetés gyanánt elvitt – szintén a belvárosban – pár lépésre onnan egy magyarok által működtetett vendéglőbe, és gulyás levest rendelt nekem, ami isteni volt – mesélem a minap Bartos barátnémnak a napomat, miközben nála hajnal van, és a rádióban nyomatják épp Leventével a reggeli műsort. – Csupa fény az a város. Mutattam Leventének is a képeket, tudod, hogy imádja Los Angelest.

Los Angeles / A szerző felvétele

Levente lényegében a Californication-t imádja. De nem baj az, ha valaki amiatt szereti Los Angelest, s az sem, ha valaki a La La Land miatt. New Yorkot is a legtöbben, akik soha nem juthattak is el ide, azért szeretik, mert látták egy-egy arcát a Szex és New York-ban, a Friends vagy a Seinfeld sorozatokban, a New York, New York-ban, a Helló, Dolly!-ban vagy többszáz egyéb filmen. Ilyenekért senkit nem vonnak felelősségre, teljesen indokolt, ha az ember megszereti az adott helyeket a látottak alapján, amelyek nyilvánvalóan a valóságból táplálkoznak, és nyilvánvalóan művészileg kicsit eltúlzottak is. Cseppet sem ütök pejoratív felhangot a művészi túlzással, azt gondolom ugyanis, hogy nem azzal van a baj, hanem inkább azokkal , akik mindenben csak rosszat próbálják minden energiájukkal felkutatni. Ha az lenne a célom, hogy lehúzzam Los Angelest, Santa Monicát vagy épp New Yorkot is, nagyon könnyen megtalálhatnám a módját arról beszélni, mennyi hajéktalan fetreng össze-vissza, hány gyilkosság történik, mekkora hiányosságokat szenved esetleg a közbiztonság, és mennyire túlértékelt ez vagy amaz. De nincs ilyen célom. Olyan célom sincs, hogy hamis, rózsaszínű álomképeket rajzoljak ide pasztellszínekkel. Aki évtizedek óta olvassa írásaimat vagy követi gondolataimat tudja, hogy nem rondítok, nem szépítek, hanem a dolgokat, a helyeket és az embereket úgy mutatom be, ahogy én látom, a szívemmel vagy azzal a napszemüveggel az orromon, amit éppen viselek. Szubjektív vagyok. És erre már a címben is figyelmeztetem az olvasót. Én nem lexikon és nem is realista novellista vagyok. Hanem mesélő, aki a maga égből pottyant meséit hozza el azoknak, akik hajlandóak ezért idegyűlni és meghallgatni azokat.

És én örülök, hogy Levente egy filmsorozat alapján feltétel nélkül szereti Los Angelest. Feltételek nélkül szeretni valamit vagy valakit mindig nemes dolog, és nem minden ember kiváltsága az. És én ilyen emberekkel vagyok körbevéve, akik képesek erre. Képesek feltétel nélkül szeretni. Mondanám büszkén, hogy ÉN vettem körbe magam ilyen emberekkel, de nem lenne igaz, a barátaimmal – mert róluk van szó, arról a néhány emberről, akik, idejét sem tudom, mióta vannak mellettem, körülöttem, az oldalamon, a lelkemben, a szívem körül, az életemben – együtt döntöttük el kimondatlanul, hogy minden feltétel nélkül egymáséi leszünk, húsz évre vagy százra, teljesen mindegy.

– … de ma már Santa Monicában voltam, összefutottam jóbarátokkal, és finom kaliforniai száraz fehérbort ittunk behűtve a 66-os út végén a ragyogó napsütésben. Most pedig kiugrottam Malibura a délután s a napnyugta idejére, annyira megnyugtat, annyira szeretem… – folytattam az összegző beszámolót, miközben Bartosom el-eltünedezett az odahaza épp zajló reggeli rádióadás lebonyolítása közben, de mindig visszatért egy-egy válasz erejéig.

Malibu / A szerző felvétele

– Na ja. Én is Malibura ugrok ki mindig rekreálódni!… Szeretlek, te Macc! – válaszolt nevetve, de én tudtam, hogy e mögött a legtávolabbi árnyéka sem volt irígységnek, sem pedig szarkasztikus hanglejtésnek. A mi huszonéves barátságunkba eféle heccelődések mindenkoron belefértek, s most, amikor már rég beértünk és elértünk valameddig mindketten, kifejezetten derűs ilyen módon számba venni egymás életét annak fényében, amit egymásról és a múltjainkról, életeinkről tudunk. Ebben a reakcióban annak elismerése volt, mennyire távol jutottunk a valaha fej fej mellett futó, összenőtt életútjainktól, és benne van az is, ahogy összekacsintva mindketten tudjuk, hogy emberileg semennyire sem lettünk azóta sem távolibbak.

Aznap szószerint pénzfeldobással dőlt el, hogy Malibura megyek. A kosárban volt Studio City, Hollywood kanyonjai, LA óvárosa – Westwood Village, Beverly Hills, Hermosa Beach, Venice Beach, Redondo Beach, Santa Monica vagy Malibu. Utóbbi lett. Ennek még külön ujjongtam is magamban, aznap ugyanis, a tetőterszolással járó éjszakázáson és a fél napot átívelő repülésen túl, nem igazán vágytam sok emberre a környezetemben, ugyanakkor élvezni szerettem volna La La Land csodálatosan simogató téli napsütését. Malibu nekem ilyen: pihentető, békés, amennyire csak erről itt szó lehet – privát, egyféle béke sziget. És rengeteg élmény köt ide az elmúlt években felhalmozott történésekből. Hogy messzebbre ne menjünk a cipőben és ruhában való fürdőzéstől, az idegenek elől kapuval elzárt privát utcáktól, amiről korábban tettem említést ezen oldalakon.

Malibu egy negyven kilométeres sávon terül el a Santa Monica hegység és a Csendes-óceán szorításában, helyenként, ahol a patakok szabta kanyonok megengedik, egész mélyen belakták a szárazföld irányában, de a hegyoldal is büszkén sorakoztatja a házakat, amelyeket bámulva az emberben tudatosul, hogy az, amit addig csak filmekben látott a luxusról, az mégiscsak létezik a valóságban is.

Nem sok lakos van, alig tizenkét-tizenháromezer, és nagy részében olyan távol van egyik szomszéd a másiktól, hogy ha olyan lenne a világ Kaliforniában, csak úgy látogatnák egymást, hogy autóznak egyet. Kivéve azt a zárt kolóniát, amit kapu mögé rejtettek, és csak azok mehetnek oda be, akik ott élnek, és megfelel ehhez a pedigréjük, semmiképp nem lehet egyszerű mezei embereknek sertepertélni ottanság, pláne, hogy járda sincs Malibu nagy részén, oda pedig pláne nem vezet. Érdekes ez a járda dolog is. Van egy buszjárat, ami Malibuba kijár. Nem mert Malibu bármelyik multimilliomos lakosa esetleg arra fanyalodna, hogy Santa Monicán felpattan az 534-esre, hanem mert Bertának, és általában a gazdag házakat vezető személyzetnek is ki kell valahogyan jutni oda, és biza, nem mindeniküknek futja autóra, és nehezen is engedhetnék meg maguknak a napi hetven – nyolcvan kilométeres ingázást oda-vissza a városból a jelenlegi üzemanyagárak mellett. Szóval, jön ki a busz minden félórában Santa Monicából, és a buszmegállókban van egy-egy zsebkendőnyi járda. Hogy, aki jön, az oda ki tudjon szállni. De onnan se előre, se hátra nem vezet tovább gyalogút, és mégis, ezek a drága mexikóiak, akik ide kijárnak dolgozni, leszállnak a buszról egyik pillanatban, s a másikban már hűlt helyük. Ők tudják csak a járatokat, s hogy hova tűnnek el, mire a buszt elhajt a megállóból. Persze, mindig is gyanakodtunk rá, hogy a majáknak volt valami dolguk az űrlényekkel, így hát nem lepődünk meg olyan erősen.

Van Malibunak faluközpontja is. Vagyishát város, mert város lett majdnem három évitizeddel ezelőtt, ugyanakkor a település már időszámításunk előtt 2500 évvel a Chumash őslakos törzs alapította vidám falu volt, akiknek már nyomuk sincs a környéken, de a város neve, Humaliwo, azaz „Hangos hullám” mégiscsak az ő nyelvükből deriválódott a mai Malibura. Fehérek lakják a legutóbbi felmérések szerint szinte teljes egészében, és közülük sem a legszegényebb fajta bútorozott a gyönyörű tájakra. A faluközpont lényegében egy útkereszteződés az azonos nevű kanyonban a szintén Malibu nevű patak partján, ami a hegyről jön le, és ömlik a Csendes-óceánba éppen a Malibu lagúnánál, ahol az egyik strand is van.

Tele van Malibu strandokkal, de alig néhányuk megközelíthető átlagember számára, a legtöbb privát terület, ahova csak engedéllyel vagy pénzért lehet belépni, és a legtöbb privát beachre pedig egyáltalán nem. S ha valamit itt nagyon komolyan vesznek, az a magánterület tiszteletben tartása. A központban nem sok a látnivaló, néhány vendéglő, egy vegyesbolt, konditerem, állatorvosi rendelő, kutyakozmetika, fodrászat és adminisztratív irodák vannak. Van szuvenírbolt is hűtőmágnesekkel és Malibu feliratú törülközőkkel és úszónadrágokkal, kínai szörfdeszkákkal és olcsó rágcsálnivalókkal, hogy azok se pusztuljanak itt éhen, akik csak kijöttek ide kíváncsiságból, de hazavágná őket egy ebéd a Nobuban vagy valamelyik flancos étteremben.

PL barátommal szoktam beszélgetni utazásaimról, utazásaim közben, mert lelkes hallgatója történeteimnek, azt is neki fogalmaztam meg elsőként, hogy Malibu számomra egy jó kis csendes, diszkrét hely, ahova az ember kimenekülhet, ha elege van a sok emberből, mert vannak ugyan itt is emitt-amott, de Malibuban íratlan szabály, hogy úgy teszel, mintha nem lennének. Itt senki sem néz rád, sőt, inkább csak át rajtad, s ugyanezt el is várják tőled, legyen az idevetemedett turista, tévéshowman vagy mozisztár. Ebbe az átnézésbe azonban egy borzasztóan felszínes mosoly, köszönés és olykor egy-egy kis párszavas kedveskedés is belefér, bele szorítható, de ez senkit nem jogosít fel semmi továbbira, még arra sem, hogy az ember lopva fotókat készítsen valakiről esetleg a nagy fellelkesülésében. Ha valaki ennél többet is társalog veled, az nem idevalósi, és ezt jó tudnod.

Ha a látogató csak a faluközpontig jut el Malibuban, a felénél sem tart. De ott már élvezettel belevetheti magát a lagúnába, ahol a Malibu strand van, és elmondhatja magáról, hogy járt itt, a Facebook-on pedig büszkén bejelölheti a Malibu Beach helymeghatározót a check-inje mellett. Ha valaki alaposabban is érdeklődik a környék iránt, az helyesen teszi, mert az óceán eme partszakasza Amerika egyik fő látványossága. Ahogyan Floridában az A1A – látványút vonzza a szép kilátások szerelmeseit, úgy a nyugati parton a PCH, azaz a Pacific Coast Highway. Persze, ha nem pusztít éppen a már – sajnos- cseppet sem újdonságnak számító tűzvész, a hosszú évekre visszanyúló aszály és szárazság következményeképpen vagy sárlavina. Ha elhagyjuk az adminisztratív központot körbeölelő kanyont, és visszatérünk a PCH-re, némi autózás után – ha nincs épp beállva a forgalom – elérjük a Heathercliffet, ami egy a tengerre magasodó meredek szirt, és amit körbemosott az idők során az óceán, így mindkét oldalról kékvizű lagúnák övezik. A Point Dume nevű természetvédelmi övezet tél végén és tavasszal ontja a sárga menyecskeszem virágokat, messziről sárgállik a szirt, közelről pedig kényelmesen el lehet veszni az óriási ligetekben pompázó virágok közt a sziklás ösvényeken, amelyek a meredek sziklafalhoz vezetnek, ahonnan félelmetes és egyben pazar kilátás nyílik a kék óceánra, és – ha a köd nem csintalankodik épp velünk – akár a távoli Santa Monicára és a lagúnára is. A PCH megkerüli a szirtet, de ha valaki már ide felkapaszkodott, semmiképp sem az országúton megy majd tovább, hanem leereszkedik a szirt tengerparti oldala felé a grádicsokon, és onnan folytatja a sétát a másik nagy nyilvános strand, a Zuma Beach felé.

Nem is tudom, hány narancssárga délután és teljesen hihetetlen színű alkony emléke köt ma már Malibuhoz. A hosszú séták, beszélgetések, hallgatások, kalandozások, fotózások, felfedezések után az ember, mire már elkezd sárgulni a délután, leülepszik valahol a homokban a hátát megtámasztva úgy, hogy nyugat felé, de ugyanakkor a másik irányba is jól belássa a környéket, mert a lenyugvó nap a másik oldalt vetítit tele mindenféle hangulatokkal és színekkel, leginkább narancssárgával. Hogy a napnyugta után mitől lesz az egész olyan, mintha egy túlbuzgó, botcsinálta fotós túlszínezte volna a képet, nem tudtam megfejteni, és nem is akartam, hanem eltettem magamnak a tényt, hogy a kaliforniai naplementék sosem okoznak csalódást. Emiatt sem csodálkozom azon sem, hogy mire lemenni készül a nap, benépesül a strand napnyugtalesőkkel, akik éppen olyan diszkréten tünedeznek el, amint a nap lement, mint ahogy odaszivárogtak valahonnan.

Mielőtt az ember összevájja magát, hogy a tücsökciripelő, pálmasoros, tengerzúgásos, virágillatú, lágyhomokú beachről bevergődjön Santa Monicába is akár, a hangzavarba, vagy a Csillagok és Angyalok fényvárosába, meggondolja kétszer is. Aztán rájön, hogy mindenképp el kell mostanra engednie ezt a mesét, és reménykedik benne, hogy mindig lesz majd egy újabb, egy másik, ami ide visszahozza.

Forrás: Égből kapott mesék

2018. február 2.

Szóljon hozzá!