Zsigmond Enikő: Volt egyszer egy Jugoszlávia (13)

Mindent egybevetve, Szófiát nem tartom látványosan szép városnak, már csak azért sem, mert nincs egy valamire való folyó a közepén, ami minden fővárost megszépít.
Másnap belekeveredtünk a bolgár augusztus 23-ba! Mivel az ünnepre való tekintettel egy csomó utcát lezártak, nagyon nehezen jutottunk el az autóbusz állomásig. Végül nem oda mentünk, ahová akartunk, hanem Borovecbe a Rilai-kolostor helyett. Későn érkeztünk, a rilai busz már elment. Két órás buszozás után megérkeztünk Borovecbe. A 2925 m magas Muszala (Allah háza) csúcsot viharfelhő takarta. Ezért a felvonót leállították. Ha sikerült volna feljutni a háztető alakú gerincre, csak egy fél órát kellett volna gyalogolnunk a csúcsig. Pedig utunk egyik legtöbbet dédelgetett álma Bulgária és egyben a Balkán félsziget tetejének meghódítása volt. Borovec csendes, kis hegyi üdülőnek nézett ki, körülbelül olyannak, mint Hargitafürdő a szocializmusban. Még egy valamirevaló kávézót sem találtunk a faluban, de az is lehet, hogy nem jó helyen kerestük. Csak egy trafik és egy élelmiszerbolt árválkodott a főutca szélén. Turisták sehol! Nem sokáig sétáltunk, mivel a fekete viharfelhő gyorsan leereszkedett a Muszala csúcsról. Hideg szél fújt, s a szemerkélő ködben alig vártuk, hogy induljon már a Szófiába menő autóbusz. Nem baj, vigasztaltam magamat, majd visszatérek ide máskor, de erre soha nem került sor, hiába jártam be Bulgária történelmi városait és a tengerpartot későbbi túráim alkalmával. Így nem láttam, mennyit fejlődött Borovec, mert időközben felkapott síparadicsom lett belőle, előlépve Bulgária elsőrangú magashegyi üdülőjévé, akárcsak idehaza Brassó-Pojána.
A következő napon a Rilai-kolostor, a bolgár ortodox egyház legnépszerűbb és legszentebbnek tartott kegyhelye volt az úti cél. Bulgária leghíresebb, kirakat kolostora a Rila hegység lábánál igen bizarrnak tűnt. Egyáltalán nem hasonlított a nálunk megszokott román kolostorokhoz. Nem volt sem komor, sem félelemkeltő, de még misztikus sem, hanem kimondottan romantikusnak és kedélyesnek látszott, amelyből áradt a vidámság és könnyedség, pedig, ha hosszas történetére gondolunk, voltak sötét korszakai, főleg a török megszállás idején. A Rila hegység 2729 m magas Maleovica (vagy Maljovica) csúcsa alatt meghúzódó épületegyüttes, tulajdonképpen egy üldözési mániában szenvedő kényúr, Hreljo agyszüleménye, aki élete utolsó szakaszában Hariton néven szerzetes lett, ide bújva ellenségei elől.
A völgy, ahol az út a kolostorig vezet, még most is nehezen járható, vadregényes, hát még ezelőtt 500 évvel! Szófiától délre, 65 km-re fekszik. A kolostor kialakulása nagyjából a X. századra, a mi Géza fejedelmünk korára esik, amikor az akkori Sredec (Szófia) környékén élt egy pásztor, más források szerint nemes ifjú, aki 25 éves korában remeteségre adta a fejét (akkor kettyent meg szegény). Hogy minél jobban elzárkózhasson a külvilágtól, sokáig változtatta lakhelyét, míg végül a Rila hegység lábánál állapodott meg. (Fóbiás lehett az istenadta, irtózott az emberektől!) Időközben hírneve a csodálatos gyógyításoknak és ördögűzéseknek köszönhetően egyre csak nőtt. Lassan követői is akadtak. Őt magát szentként kezdték emlegetni, különösen miután kigyógyította betegségéből I. Péter bolgár cárt (927-968). Később állítólag Rilai Szent János ereklyéi gyógyították meg a súlyos beteg I. Manuel bizánci császárt (1143 – 1180) is. Egy portya során koporsója a magyarokhoz került, és az esztergomi bazilikában helyezték el mumifikálódott holttestét. Ekkor itt is számos csoda történt, többek között megnémította az ellene beszélő esztergomi érseket! (Nahát, halottról semmit, vagy jót!) Erre III. Béla király nagyon megijedt (a kutyafáját! ) aranyba és ezüstbe foglaltatta a koporsót, és 1187-ben vissza vitettette Serdika városába. I Asen bolgár cár Veliko Târnovoba, az akkori fővárosba viteti, de csak 1468-ban kerül végleges helyére, a Rilai-kolostorba, ahol azóta is csodákat művel, ha csak bele nem fáradt, vagy meg nem unta!
Ahogy teltek a századok, bolgár cárok és előkelők gazdag adományokat tettek a szerzetesek részére, a kolostor fejlesztésére. Több, valami 20 falu tartozott hozzá, amint az egy, a kolostor múzeumában őrzött, 1378-as adoménylevélből kiderül. A kolostor mindig a bolgár szellemi élet és művészet fellegvára volt, ahol a legínségesebb időkben is neves művészek, ortodox egyháztudósok, tanítók, írók, költők húzódtak meg és alkottak maradandót. 1976-ban nemzeti emlékhellyé avatták, 1983-ban méltán rangsorolták a világörökség gyöngyszemei közé.

A Rila kolostor katedrálisa

A kolostor 2 emeletes, árkádos épületsorból áll, melyet piros és fehér téglasorok váltakozásával kialakított sávok díszítenek. A csíkos, hajlított ívek a Cordovai nagymecset oszlopdíszeit juttatták eszembe. Az oszlopos lakóépületek az udvar peremén szabálytalan négyszög alakban helyezkednek el. Az udvar közepén foglal helyet a tipikusan bizánci jelleget viselő Szent Szűz Születése kolostortemplom. Vakolatlan oldalait csíkozott tégla rétegek díszítik. Előtte hangulatos díszkutacska szórja cseppjeit. Mellette áll az un. Hreljo – torony, amelyet a templommal együtt Hreljo Ohmucsevics (Stefan Dragovoj), helyi kiskirály építtetett. Kétes hírű jellem volt, korának kalandora, aki észak Macedóniát és a Rila hegység térségét birtokolta, miután saját seregével részt vett a II. Andronikos bizánci paleológus elleni lázadás leverésében, amire ura, IV. Stefan (Ivan) Dusan szerb cár utasította. Dusan, aki közben győzelmet aratott Görögország fölött, felveszi a szerb – bolgár – görög császári címet, és sógorát Ivan Alexandert kinevezi Bulgária cárjává. 1334-1335 ben a két uralkodó ellenséges viszonyba kerül, és a köztük lavírozó Hreljo ekkor építteti védelmi célból, a kolostor udvarán, a már említett lakótornyot. Azonban mindhiába, Stefan Dusan parancsára megfojtják. A massziv kőtororony ma is áll. 1844-ben egy árkádos harangtornyot építettek eléje.
A ma látható kolostorépület több szakaszban, a XIX. században épült a régi, idejét múlt szerzetesi lak helyére. Az újkeletű templom Pavel Ivanovics mester munkája, amit az eredeti Hreljo-féle templom helyére építettek 1834-37-ben. Az ötkupolás, háromhajós bazilika aranyozott ikonosztázzal és gyönyörű festményekkel csábítgatja a látogatót, amelyek nyolc festőművész alkotásai. Közülük a legkiemelkedőbb Zaharij Zograf (Zugrav, vajon honnan is vették a románok ezt a szót?), aki a legtöbb freskót festette, ugyanakkor meghonosította a nyugati barokk elemeit az addig kanonikus, bizánci stílusú, hagyományos ortodox szentkép-ábrázolásokban. A szerzetesi lak egyik szárnyában a kolostori múzeumot rendezték be, amelyben a sok értékes ereklye között megtekinthető egy 14 – 19. századi ikongyűjtemény, a régi Hreljo – templom eredeti kapuja, valamint a híres Raphae-kereszt. Ő egy barát volt a kolostorban, aki 12 év alatt 650 miniatűr alakot faragott a mindössze 81 x 23 cm méretű fakeresztbe. A kolostor területén kívül is találhatók látnivalók. Tőle 3 km-re keletre, távol a főúttól, az erdő közepén fekszik a kicsiny Szt. Lukács remetelak. Nem messze tőle található a Rilai Szent János sírhelye fölé emelt kápolna.
Miután mindent megnéztünk, ebédelni szerettünk volna. A kolostor külső fala mentén, a kapu mellett, ponyvás lacikonyhák alatt, fekete csuhás , szakállas barátok tevékenykedtek. Igen serényen dolgoztak, alig győzték kiszolgálni a népes turistacsoportokat. Miccset sütöttek, és valami elképesztően fehér, lyukacsos kenyérrel, mustárral kínálták. Mi is rendeltünk egy adagot. Minden nagyon finom volt, de a miccs nem hasonlított a hazai román változathoz. Sokkal finomabb, fűszeresebb volt. Meg is kérdeztem miből készült. Disznó, marha, juh és kecskehúsból jött a válasz. (szvinyá, krava, ovca, kapra) Aha! Nálunk kispórolják belőle a kecskét és a juhot, gondoltam, pedig ezek adták meg a bolgár mititei különleges ízét. S ami a legfontosabb, nem volt benne szódabikárbóna, de volt sok bors, fokhagyma, örölt kömény és csombor, legalább is hirtelen ennyi ízt tudtam megkülönböztetni. A másik asztalnál kenyeret sütöttek! De milyent! Egy literes méretű, zománcos fazekakba rakták a kiporciózott, kelt tésztát, és bevetették az izzó kemencébe. Nemsokára kiszedték. A tészta nagyra dagadt, kissé ki is folyt oldalt a fazekakból. De a kövér csuhás csak rákoppintott egy fakanállal a fazék aljára, mire kisuttyant belőle a teljesen fehér, gomba alakú kenyér. Na, ezt jól elfuserálták, gondoltam! Mert a kenyerecskék teteje is fehér volt, éppen hogy bekérgesedett. Ekkor, a még meleg kenyeret felszeletelték és a miccs mellé tálalták. Hatalmas lyukak voltak a tökéletesen kisűlt kenyérben, akárcsak egy trappista sajtban. És a nagyon könnyed, puha kenyér szinte elolvadt az ember szájában. A rilai kenyér titkát nem tudtam megfejteni.

(Folytatjuk)


Előzmények: 1. rész2. rész, 3. rész, 4. rész5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész9. rész, 10. rész,  11. rész, 12. rész

2018. február 5.

Szóljon hozzá!