Petrozsényi Nagy Pál: A 3. Antikrisztus (32.)

(Kultikus sci-fi regény)

A harmadik hadsereg

A robotok, pardon, kiborgjaim kitörő örömmel fogadtak.
– Elképesztő! – ámult el édesanyám. – Már sok robotot láttam már, de a tieid mindegyiknél emberibbek. Jézusom, ezek a szörnyetegek is robotok? – rezzent össze, amikor Panthera meg a társai is előbukkantak.
– Ők a kimérák, dr. Szergej Szergejevics Gorgyejev gyermekei.
– Gorgyejev? Ja, emlékszem! Ő az a doktor, aki azokat a hibrideket alkotta.
– Megtekintitek az űrhajót, vagy ráér holnap is?
– Dehogy ér rá, alig várom, hogy láthassam – sietett közölni velem édesapám, akit asztrofizikus lévén ugyancsak érdekelték az űrhajók. – Gratulálok a hajódhoz – vett szemügyre minden egyes zugocskát. – Ez neked nem modern űrhajó? Még I. Alinál sem láttam ennél elsőrangúb­bat, és a külső területekről: kertekről, sportpályákról stb. még nem is beszéltem.
Tegyük hozzá, magam sem, mert amit itt láttam, jóval túlnőtt azon, amit itt hagytam.
– Hát ez bizony a kiborgok, Egyeske meg a többi érdeme, és már azt sem csodálnám, ha kitaláltak volna valamiféle galaktikus átjárót is, ugyanis anélkül bármilyen is az űrhajónk, a Tej­útnál tovább aligha fogunk valaha is repülni – hárítottam el a dicséretet szerényen.
– Valami azért még hiányzik: egy jól felszerelt orvosi kabinet, tudniillik a mostani elég hiányos – tette szóvá utóbb édesanyám. – Igaz, eddig nem is igen volt szükség rá, mert minek oda orvos, ahol beteg sincs. De ezek az idők elmúltak. Most már betegség és beteg is van.
– Beteg? Szóval mégis betegek vagytok?
– Még nem, de lehetünk, ezért ajánlom, parancsolj rá néhány robotra, képezze ki magát sürgősen orvosnak.
Megpróbálkoztunk ezzel is, és néhány hét múlva már az orvosi rendelőnk sem hiányzott. Így éldegéltünk távol az Éden szívétől, de biztonságban, békében, amíg a Vezérek újból neki nem estek egymásnak.
– Hogy ezek a zsenik, hová dobják ilyenkor az agyukat! – csóváltam meg a fejemet, és alig bírtam elszakadni a tévétől, mely percről percre élőben közvetítette, mi történik az Édenben.
– Az utolsó felvonás – sápadozott Zsó férje. – Most már tényleg nem maradt más hátra, mint felszállni a Terrával, és csatlakozni egy űrvándorkonvojhoz, merthogy nemsokára több is lesz, az 1000%.
Sógora, Zsú férje már óvatosabban fogalmazott.
– Egy-két szórványos villongás még nem jelent háborút, különösen, ha csak úgy, Dolfi és Marengó nélkül lövöldöznek a testvérek.
– Jelenleg. De mi lesz, hogyha annyira elvakítja őket az indulat, hogy megfeledkeznek magukról? Nem, sógor, hidd el nekem, ha el kell hagynunk a bolygókat, annak most jött el az ideje, később akár meg se próbáljuk, mert itt kő kövön nem marad – idézett engem Zsó férje.
– Észszerűnek tűnik, ennek ellenére én…
Hogy a csudába cáfoljam meg azt, ami ennyire logikus.
– Várnék még, amíg valamennyi reményünk füstbe száll. És én még remélek: amíg élek, remélek. Ismeritek Erich von Mansteint, akire még Hitler és Napóleon is felnéznek? Ha ő akarja, és miért ne akarná, bármikor meggyőzheti őket, nyújtsanak békejobbot egymásnak – intettem türelemre a családot, mert még a gondolatától is irtóztam, hogy elhagyjam a bolygónkat.
– Manstein? Halottam róla: zseniális hadvezér, ugyanakkor derék úriember is – ismerte el édesapám. – Hát beszélj vele, te nyilván személyesen ismered.
Ebben maradtunk, amire azonban sosem került sor. Megpróbálni ugyan megpróbáltam, hanem a tábornagy mindig kitért előlem. Az az igazság, hogy valamiért ki nem állhatott, s miután ő is került, és én se nagyon kamáztam, az eddigiek során sem igen diskuráltunk egymással. Egy hideg, sötét vasárnap aztán az is bekövetkezett, amitől rettegtünk: valaki eltörölte a föld színéről Szent Rókust, a súlyos fertőző betegségben szenvedő betegek szigetét.
– Amíg élek, remélek, mi? – ironizált Zsó férje. – Meg akarjátok várni, ki lép másodszor?
– Antalok, felszállunk! Irány a világegyetem! – riadóztatta apám a családot.
– Igen ám, de még senki sem vállalta a merényletet magára – jegyezte meg bátortalanul Dzsa­milla. – Lehet, hogy csak egy terrorista volt, és én igazán nem szeretném itt hagyni egy terrorista miatt ezt a csodálatos planétát.
– Egyeske! – kértem ki kedvenc androidom véleményét, akivel Dzsamillához hasonlóan megint csak összebarátkoztam. – Szálljunk fel azonnal, vagy mit tegyünk?
– Semmit. Üljetek a monitorok elé és figyeljetek! Ha menni kell, szólok, a többit bízzátok rám és az űrhajónkra. Biztosítalak bennetek, amíg fény, meleg és általában minden a helyén van, nincs mitől tartanunk. Egy sziget ugyan elveszett, de még egy város sem repült a levegőbe.
Bárcsak maradhatnánk! – fohászkodtam magamban. Csak akkor bizonytalankodtam el né­mileg, amikor a tévékamerák milliónyi, föld alól előmászó albínóra irányultak.

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)


Előzmények1. rész2. rész, 3. rész4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész8. rész9. rész10. rész11. rész12. rész13. rész, 14. rész15. rész16. rész17. rész, 18. rész19. rész, 20. rész21. rész  22. rész , 23. rész, 24. rész25. rész26. rész,  27. rész,  28. rész29. rész, 30. rész, 31. rész, 

2018. február 4.

Szóljon hozzá!