Klasszikusok kézfogása: Jókai Mór

AZ ERDŐK LEÁNYA  (VII.)

A leány egyedül maradt.
Mintha a láz gyötörné, reszkettek tagjai, rázkódott, remegett, a hideg veriték gyöngyözött homlokán.
Miért tanult emberi hangokat érteni? Miért kellett emberi sziv mélyébe látnia? Miért hagyta el erdejét, fenevad társait? Örülhetett volna tovább is a napsugárnak ott, lehetett volna nyugalmas állat, melynek nem fáj a lélek. Miért kellett lelkét föltalálnia? Most a lélek meg fogja őt emészteni.
A tudás nem boldogit…
Reszketve borult fenevad társára, ki nevelő anyja lőn, midőn édes anyja elveté magától, átölelte nyakát, összecsókolgatá fejét, sirt, töredezett emberi szavakat beszélt hozzá.
– Elmegyünk… Visszamegyünk erdőnkbe… ne félj. – Elmegyünk a barlangba, a zúgó viz mellé, leszünk fenevadak ismét… Kikerüljük az emberarczot, elfutunk az emberszó elől, nem jövünk lakásaik felé soha… A puha mohart, az éneklő madarat, a vad méhet, a kék virágot – ott találjuk újra…. A kék eget, a zúgó patakot, a szelid fákat… Mind oly szelidek oly ismerősek, úgy köszöntgetnek zöld lombjaikkal, mikor a szél fú. Mint hizelegnek hulló sárga leveleikkel, mint vigyáznak az alvóra, ki árnyékukba lefeküdt… Elmegyünk, – vissza oda, vissza. Fölkeressük a magas sziklákat, hol a piros gyümölcs érik. Meglátogatjuk a testvéreket, a vadakat, a szél zúgást, és a hold világot, elmegyünk a leégett erdőbe, hova ember nem mer jőni, futni, nyargalni fogunk rajta végig, egymást kergetni a holdvilágnál, kiáltozva örülve… Elmegyünk, elmegyünk…. Ha a testvérek látni fogjak néha, hogy félremegyek sirni a bokrokba s elveszek előlük, ne mondd el nekik mi bajom!… itt fáj valami, valami olyan nagyon, valami féreg emészt – belől, szivemben, úgy kinoz, úgy öldököl.
A vad nyöszörgve, vihogva bújt hozzá közelebb, czirógató kezeit nyalogatva, s nyugtalan, fájdalmas tekintettel nézve föl rá, mintha mondani akarná neki: hogy ő e nyelvet nem érti, beszéljen vele a régi, ismert hangon.
Rövid idő mulva ismét léptek hangzottak a lépcsőn, az ajtó kinyilt, Darvai lépett be rajta,
Az ajtónál egy szolgától kis porczellan kosarkát vett el, mely pástétomdarabokkal volt tetézve s azzal a nyugágy felé közelitett.
Oda simult hizelgőleg a leányhoz, de a mint annak szemeibe tekinte, megrendült, visszahökkent, oly elevenen volt azokban kifejezve a gyűlölet, az irtózat, a kétségbeesés.
Eszébe jutott a mit valaha állati ösztönről hallott beszélni, arra gondolt, hogy tán e titkos sejtelem megsúgta a leánynak, hogy most ellensége van hozzá közel, s mig erre gondolt s mig a leány szemébe nézett, el-elállt szive verése az iszonyattól.
Érzé, hogy itt teljes lélekjelenlétére van szükség, hogy most roszkor lépett az oroszlán kalitkájába, s azon nyugodt tekintetet feszitve merően a leány arczára, mely az ugrásra kész tigrist megszokta kötni, mely a vadállatokat megigézi, egy lépést tőn felé, hideg nyugalmát egy perczig sem vesztve el.
Még egy lépést tőn közelebb. A kezében tartott étkes kosarat halkan, kimért nyugalommal nyujtá a medve elé, midőn, mint a villám ugrott fel helyéből a leány s tiszta, érthető hangon kiálta rá:
– Mit akarsz?
Az embert az ijedtség megdermeszté. Mint az Isten haragja üté meg füleit a nem várt e m b e r i szózat. Halálitélete hangzék abban.
A fenevad orditva kelt föl fektéből, megértve társnéja arczán a hangot, az ember rémséges sikoltással veté magát a leány keblére, nyomorultul esdve a védelemért, a leány dühösen tépte le magáról ölelő karjait s embertelen erővel taszitá el magától s azzal futott ki az ajtón, mig az elhagyott szobában rémes sikoltozás s vadállati bőgés viszhangzott iszonyú tusában.
A leány végig futott a folyosón, elhányva útjából, kik eleibe álltak, az ismert venyigéken lekúszott a falról, s vijjongva, sikoltozva rohant az erdőnek, rettentő álomkép azoknak, kik utána néztek.

Percz mulva valamelyik ablakon nagy fekete állat ugrott ki a házból, szája és körmei véresek voltak, orditva futott az is a leány után.
Az úrnő még azon éjjel eltávozott az iszonyú esemény helyéről. Útja az erdőn vitt keresztül. A merre járt mindenütt csordástul járó fenevadak üldözék kocsiját, medvék és farkasok; mintha mind összebeszéltek volna, s néhol majd itt, majd amott meglátta a szilaj fenyegető női alakot, és hallá, vagy csak vélte hallani, annak irtózatos kiáltását: “anyám! – anyám”!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Még maig is, ha a farkasok szokatlanul üvöltenek a kárpáti erdőkben, ha szélcsendes éjszakában a zuhatag tombolása messze elhangzik, ha a vihar tördeli a fákat s bedúdol az ablakon, mintha valaki ijesztgetve fenekednék ott künn, a pórnő azzal ijesztgeti fiát: “jó légy, hallod ott künn a vadleányt, ha rosz leszesz, eljön érted és elragad.”

Forrás: Jókai Mór: Árnyképek. Magyar Elektronikus Könyvtár


Előzmények: I. részII. rész, III. részIV. részV. rész, VI. rész

2018. február 5.

Szóljon hozzá!