Minden út a színpadra vezet… (1)

Beszélgetés Balogh Tamással,
a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház örökös tagjával

Idén januárban került bemutatásra Zalaegerszegen a Caligula helytartója című Székely János darab. Ez adta beszélgetésünk apropóját. Balogh Tamás számos szép szerepet, feladatot oldott meg pályája során, amiből a zalaegerszegi időszakot kísérhettem figyelemmel. Beszélgetésünk viszont főleg arról szólt, hogyan boldogulhatott az ember, aki 1944-ben született Magyarországon, akit én, az Erdélyben született, 1989-ben ismerhettem meg.
Gyermekszínészként lépett először színpadra, 1949-ben Képes Géza – Szabó Emil: Az Égig érő fa című meseoperában Cickom, a bakarasznyi ember szerepében. A következő évben a debreceni Csokonai Színházban  egy szovjet szerző Furulyácska, csuprocska című meseoperájának főszerepében. Tizennégyéves korában, Gárdonyi Lámpás című előadása után a Légy jó mindhaláligban Dorogi Sanyi szerepében is fellépett. Abban olyan színészóriások játszottak, mint pld. Latinovits Zoltán, Török úr szerepében, és noha nem volt közös jelenetük, csak épp egy villanás, mikor húsz év után összetalálkoztak, a Bem rakparti esték egyikén (a Fiatal költők, írók, előadóművészek fóruma című sorozatban), akkor Latinovits felismerte.
Balogh Tamásról már óvodás korában kiderült, abszolút hallása van, a családi zongorán előbb tanult „írni”, a hangjegyeket, billentyűket korábban megismerte, mint a betűket. Később is, séta közben az utcán, azon vitatkoztak nagybátyjával, hogy például a villamos cisz, vagy desz hangon csenget-e. Hat évesen hegedülni tanult egy parányi mesterhegedűn. Tehetségére felfigyeltek. Zenetanára nyáron hangversenyturnét akart vele szervezni a Balaton körül, emiatt aztán összeült a családi kupaktanács, behívták a gyereket is. A végső szót neki kellett kimondania.

– A családi tanács azt javasolta, hogy nem. Meggyőző volt számomra, amit hallottam, és akkor úgy döntöttem én is, hogy jó.
– Ilyen öntudatos voltál már hat évesen?
– Igen. Karmester akartam lenni, már négy évesen komponáltam. Miután kiderült, hogy hangszerismeretre is szükség lesz, ez is kötelező a képzés során, átértékeltem a dolgot. A színielőadásokat baromira élveztem… Egyszer elvittek, talán másodikos lehettem, a színházba. A János vitéz című daljáték ment, és én a szünetben elbőgtem magam. Nem mentünk ki a büfébe, ott ültünk a nézőtéren és anyám azt kérdi, mi az, félek a boszorkánytól? Nem. Akkor miért pityeregsz? Hát azért, mert szeretnék ott lenni a színpadon, mint János vitéz. Innentől kezdve úgy mutatkoztam be a családban, hogy Tamás Emil János vitéz. Ezt nagyon élvezték, és állandóan kérdezősködtek. Itt kezdődött.
Közben az idők teltek, a hegedűtanárom disszidált, zongorára kellett áttérnem, azt meg utáltam. Eközben mindenáron színész akartam lenni. De hát annak jó, ha tud zenélni, így tűrtem az „atrocitásokat”. Harmadik elemista voltam, amikor jött egy tehetségkutató csoport. Járták az országot az állami balettintézet munkatársai, hogy megnézzék az állományt, és akiket alkalmasnak véltek, azokat behívták Budapestre, felvételire. Engem is behívtak, fel is vettek, és egy rövid ideig a Szent Gellért rakparton laktam, a balettintézet kollégiumában. De kiderült, hogy rontom a statisztikát, értelmiségi származású vagyok, és kirúgtak. Anyám keresett Debrecenben egy balettmestert. Többen tanítottak tánctanári végzettséggel, de ez a hölgy Párizsban végzett, balettmesteri francia diplomáját honosíttatta, a Vaganova rendszer szerint tanított. Ezt a rendszert nagyon szerettem, másrészt tudtam, egy színésznek, pláne egy táncoskomikusnak, tudni kell táncolni is. Tíz évet tanultam, mint balett táncos. Közben a zenei tanulmányaim akadoztak, nem szerettem a zongorát, illetve azokat, akik tanítottak, ráadásul a lakásukra kellett járni órára, ami zavart. Abba is maradt egy ideig. De nagyon hiányzott. És akkor elhatároztuk, legyen más hangszer. Vonósokat nem akartam, maradt a fúvós, fafúvós fagott. Volt egy meghallgatás, Hara László volt a fagott tanszék vezetője, aki azt mondta, végezzem el a szakot, – akkor voltam másodéves – és felvesz, felvételi nélkül. Közben kisegítő táncosként bekerültem a színházba. Akkor már nyolcadik éve tanultam ezt a művészeti ágat s kisegítő munkásokat kerestek. Engem már ismertek, éjjel nappal ott lógtam. A Walpurgis éj című betétben (Gounod: Faust) mint faun domborítottam. Akkor már zenegimnáziumban jártam. A fő tárgyakból mindig jeles voltam, meg voltak velem elégedve. Jött ez a Walpurgis-ügy. A házi főpróbára meghívták a zenegimnázium igazgatóját, Gulyás Györgyöt is, a híres karvezetőt, és mikor meglátta, hogy ott milyen erkölcsi fertő van, hát mi legyen, a pokolban játszódik a jelenet, megtiltotta, hogy szerepeljek. Igen ám, de főpróba volt már és a párok be voltak osztva. Ha én kiesek, akkor egy párral kevesebb… Akkor volt éppen Kállai kultúrminiszteri rangban, és látogatást tett a konzervatóriumban is. Ezt megorrontotta a színház igazgatása, s megkérték Kállai elvtársat, szóljon közbe… Így intéződött el, hogy én továbbra is felléptem. Amit a Gulyás elvtárs egoja nem bírt elviselni, és kirúgott a konziból is, a gimnáziumból is. Egy hónapig nem jártam iskolába, s így a fagott tanulmányaim véget értek.

Balogh Tamás színművész. (A szerző felvételei)

– Azt mondod, értelmiségi családból származol. Mit jelent ez konkrétan?
– A felmenőim pap, jogász, katonatiszt, orvosok voltak. Az egyik szépapám kalmár volt, ő a Szabó Magda könyvből, ha olvastad, a Váradi Szabó Lajos kalmár. Az ő egyik lánya a dédanyám. Ebből az ágból származik Szabó Magda, aki unokanagynéném. Nagyapám, meg az ő édesapja édes testvérek voltak. Ebben a családban tizenkét gyerek volt, kalmárokkal házasodtak, kvalifikált emberekkel. Akkor a kalmárság a szimpla kereskedésnél sokkal többet jelentett. A másik az ágyai ág, ott az egyik ős földmérő volt, és ott tizennégy gyerek volt. A férfiak papok és jogászok lettek. Dédapám református lelkész esperes volt, egyben a tiszántúli egyházkerület főgondnoka, két fia lett pap, az egyik Mezőhegyesen, a másik később Budapestre került. A nagyapám árvaszéki elnök volt, László, az egyik öccse tanácsvezető bíró… A Váradi Szabó társaságból fülorrgégész főorvos volt az egyik unokanagybátyám, és nagyon sok katonatiszt, őrnagytól fölfelé. Anyai nagyanyámtól pedig visszamehetünk egészen Kölcsey Ferencig. Ez az íróasztal különben azért ilyen értékes számomra, mert a családi legenda szerint ez Kölcseyé volt. Ugyanis Kölcsey Ferenc bátyjának, ha jól emlékszem, Mihálynak hívták, volt egy lánya: Heléna. Ilonának van anyakönyvezve, de Heléna volt. Mihály meghalt Heléna kiskamasz, tizenkétéves korában, és Ferenc örökbe fogadta. Ő nevelte föl, ő adta férjhez. Kölcsey Ilonát elvette feleségül egy Szilágyi László nevű ügyvéd, Heléna pedig ezt az asztalt nászajándékba kapta Kölcsey Ferenctől. Aztán volt egy Szentmihályiné Szabó Mária nevű írónő. Ő a húszas-harmincas években kezdett ismertté válni, később női lapot szerkesztett, családregényeket írt. Nagyon jó tollú asszony volt. Megírta a Váradi Szabó család történetét két vastag kötetben, Emberé a munka, Istené az áldás címmel. Nagyváradról költöztek Debrecenbe, innen a Váradi előnév. Ezek voltak az ősök. Anyám szintén közigazgatási jogot végzett, hivatalnok lett. Elek bácsi, a Szabó Magda édesapja városi tanácsnok volt Debrecenben. Debrecen volt az egyik fő szálláshelye a családnak, később meg Gyula. Ez nagyon sokat hozzátett a szerencsebatyumhoz, mert Debrecenben legendásan jól beszéltek magyarul. Az én gyerekkoromban mind együtt ültünk az ebédlőasztalnál, vacsoraasztalnál, diskurzus során állandóan kijavították, ha valamit rosszul mondtunk… Égnek áll a hajam, ahogy ma beszélnek, összevissza keverik az igemódokat, az alanyi ragozást, a tárgyas ragozást. Elképesztő, milyen hibákat ejtenek. Én olyan pofont kaptam volna az asztalnál, hogy leesik a fejem, ha ötödször is így mondtam volna valamit..
– És apukád?
– Édesapám ügyvéd volt, teljes nevén Lófő Nyárádszentimrei Balogh Gerő, székely ember, Felsőfügödön született. Nagyon tehetős jószágigazgató volt az apja, 100 korona volt a havi apanázsa, ami iszonyatosan sok volt abban az időben. Amikor Pestre beiratkozott, kapott egy garzonlakást egy bejárónővel, azt is a nagyapám fizette, plusz a száz korona. Húsz koronából két ökröt lehetett venni… Beiratkozott a zeneakadémiára is, csellószakra, közben joghallgató volt. És mikor jött a világháború, meg Trianon, egyik napról a másikra földönfutók lettek. Az elegáns lakást egy padlásszoba váltotta föl, ahol befagyott a víz a mosdótálba… Aztán nagy nehezen sikerült megint fölkapaszkodnia. Debrecenben jó nevű ügyvéd lett. De jött a második világháború és az azt követő rettenet. Negyvennyolcig valahogy túlélte, de utána kirúgták az ügyvédi kamarából, mert kisgazda politikus is volt. A rendszer ellenségének tekintették. A barátai bízták meg aprócseprő munkákkal titokban, de el kellett adnia az összes értékét, ami volt. Én még láttam Szőnyi, Aba-Novák festményeket a falon. Volt egy Stradivarija, ami valószínű hamisítvány volt, de korabeli, aztán volt egy hatalmas barokk láda, tele ezüstkészlettel, tálak, kávéscsészék, meg minden kutyafüle – félmázsa biztos volt. Azt adogatta el, abból tartotta fönn magát. Korán elváltak a szüleim, nem éltünk közös háztartásban. Apámmal a viszonyunk állandóan változott. Ha az újságban megjelent rólam egy-két fotó meg cikk, akkor nagyon büszke volt, aztán elfelejtett… Valamikor tizennégy éves korom táján kezdtünk úgy összejönni, hogy felmentem hozzá többször, egy héten kétszer is, meg a féltestvéreimmel is jól összebarátkoztunk.

A Kölcsey-féle íróasztal

– Amikor bekerültél a színház kötelékébe, milyen volt számodra a beilleszkedés?
– Gyerekkoromtól a színház táján nőttem fel, és tudtam, hogy miben áll.. Viszont én világ életemben öltöny-nyakkendős voltam. És hát ez itt nem volt divat. Azt hitték, felvágásból vagy kivagyiságból játszom az arisztokratát. Csak miután jobban megismertek, jöttek rá, hogy nekem ez a természetes. Ezt láttam, így vettem át és így érzem jól magam. Azt tartom, hogy a forma tartja össze az embert, mert az ember annyira fegyelmezetlen lény, hogy ha nincs körülötte rend, hajlamos szétesni. És azért az öltözködés ad egyfajta fegyelmezettséget is. Meg egyfajta viselkedéskultúrát. Öltöny, nyakkendőben nem lehetsz akárhogyan, szanaszét… Akkor sem sértődtem meg, amikor ezt cikizték. Kit érdekel. A másik véglet meg egy nagyon híres rendező, aki tisztaságmániás volt, a zsibin (zsibvásár) vett rongyokat gondosan kifertőtlenítette, majd alaposan összegyűrte, mintha a kutya szájából húzták volna ki, a haját meg valamilyen olajjal kente, hogy csapzott legyen. Ilyen tépett-szakadt jelmezben érezte jól magát.
– Hogy lettél színész végül is?
– Ez egy ilyen parabolikus pálya volt. Akkor még nem voltak színjátszó csoportok, akkor irodalmi színpad létezett. Az is egy remek iskola volt, mert versekből szerkesztett műsorokat kellett csinálni. Egyik meghatározó alakja az életemnek, Debreczeni Tibor magyar tanár, – akinek a felesége még osztályfőnököm is volt, – első gimnáziumban ő tanította a magyart, és úgy kerültem be az ő irodalmi színpadára, ahol lehúztam 15 évet. Miután fölment Budapestre, én vettem át az irodalmi színpad vezetését… Közben gimnazistaként felvételiztem a színművészeti egyetem színész szakára, ahol eljutottam a másodikig, de nem tovább. Ez alatt Sárospatakon, egy szavalóversenyen aranyérmet nyertem. Ott egy zsűritag, aki később a veszprémi színház igazgatója lett, kérdezte, miért nem felvételizek a színire. Mondtam, hogy nem vettek fel. Ő elintézi nekem, ígérte, hogy behívnak a harmadik válogatóra. Elintézte, de nem vettek fel, csak azért se. A következő évben már nem voltam középiskolás, munka sehol, teljes összeomlás.. Elmentem művészeti előadónak egy püspökladányi kultúrházba. Az is az irodalmi színpaddal szerzett kapcsolataim révén sikerült. Ott dolgoztam néhány hónapot, majd kineveztek Kabára, egy Püspökladány melletti kis faluba kultúrházigazgatónak. Újból jelentkeztem színész szakra, megint kirúgtak, és akkor azt mondta nekem Pártos Géza: Látom, hogy többször próbálkozott, nem is rossz eredménnyel, de szerintem maga inkább rendezői alkat. Menjen haza Debrecenbe, szerezzen valami diplomát és én fölveszem rendezői szakra. Hát, ha ez kell.. Jelentkeztem a debreceni népművelési könyvtárszakra. Gyakorlatilag főiskola volt, csak egy évvel rövidebb, mint az egyetem, és mivel én nem akartam se könyvtáros, se népművelő lenni, ezt választottam, hogy majd odaadom Pártos úrnak, aztán vígan dudál a portugál. Hát, ez a három év gyönyörű volt, ekkor kezdtem rendezni az irodalmi színpadon, egész jól sikerült. Aztán fölmentem megint fölvételizni a diplomával. Kiderült, hogy Pártos már rég disszidált Svédországba. Marton Endre tanár úr felvételiztetett, látta, hogy az abszurd drámából írtam a szakdolgozatomat. Ez már neki elég volt, láttam rajta, hogy nem tetszett. Maliciózus megjegyzéseket tett, és azt mondta: Na, akkor sorolja föl nekem az összes Henrik dráma szerkezeti felépítését Shakespeare-től. Akkor pimaszul azt mondtam: Tanár úr kérem, bocsánatot kérek, de egy olyan Shakespeare-szakértő színe előtt, mint Ön, én kísérletet se teszek erre. Köszönöm szépen. – Én is köszönöm. Elmehet. – Így végződött a harmadik kísérlet. Állásom nem volt Debrecenben, ingázni nem voltam hajlandó, s elegem lett. Még volt egy kísérletem, egy Hajdú-Bihar megyei vendéglátó vállalat reklámpropagandistája s egyben sztriptízkoreográfusa lettem. Akkor jött be a sztriptíz Magyarországra s tekintve a balettműveltségemet, ezt is rám bízták. Életemben olyan jól nem kerestem, mint akkor. Komplett műsorokat kellett készíteni az Aranybika bárnak, én szerződtettem a résztvevőket, én állítottam be a műsort, én rendeztem, és ezeket mindig cserélni kellett. Felment az ember Budapestre, válogatott mindenféle táncost, énekest, a többit meg szélnek eresztette. De rájöttek, hogy sokkal egyszerűbb átvenni egy komplett műsort, mint rohangálni és újat csinálni. És akkor béren kívüli juttatás címén nekem kifizették annak egy részét, amennyiért megvették a komplett műsort. Úgyhogy ahányszor átvették a műsorom, annyiszor jött a lóvé. Egyik barátom többször följött megnézni, fiatalok voltunk, beeresztették ingyen a bárba és diskuráltunk. Nagyon értelmes hölgy barátnőm volt és azt mondta, figyelj ide, ha te ezt még két évig csinálod, úgy is maradsz. Mire fogtam kalapot-kabátot, fölköltöztem Budapestre minden apropó nélkül, se állás, se semmi, csak úgy bele a világba. Egy albérletbe, amit az öcsém szerzett, aki akkor a tévénél dolgozott. A Pasarétből nyílik a Júlia utca s ott, egy társasházban volt az albérlet. A sors iróniája, hogy Szabó Magda ugyanabban az utcában két házzal arrébb lakott. Sokkal többet nem találkoztunk, mint azelőtt, noha ilyen közel laktunk egymáshoz. Debreczeni Tibor, aki a Népművelési Intézethez került, segített nekem, hogy kikecmeregjek ebből az állapotból. Külsősként megbízásokat kaptam, abból jött valamicske pénz. Egyik barátom, akinek művészettörténész volt az apja, az anyja meg szobrász, a lányuk meg a történeti múzeumban restaurátor, elintézték, hogy nyárra menjek el ásatási munkásnak. Mentem is kapirgálni. Komoly régészek jöttek-mentek, beszélgettünk, kiderült, hogy diplomám van, s behívtak a múzeum restaurátor műhelyébe, ott segédmunkáskodtam egy darabig. Elsajátítottam a kerámiarestaurálás néhány fogását, csínját-bínját, itt a nyoma a vitrinben… Aztán megszerettek, és elküldtek a könyvtárba, segítsek a professzor úrnak (nyugdíjas régész volt, ókorszakos). Ott lettem könyvtáros. Közben egyik debreceni barátom egy irodalmi színpadot hozott össze Csepelen és én is csatlakoztam hozzájuk. Az egy rendszeres szelep volt számomra, az ilyen jellegű ingerenciáimat kompenzálandó. A televízióban sikerült az öcsém kapcsolatai révén külsős állást szereznem, fölvettek a közművelődési főszerkesztőségre, mint szerkesztőgyakornokot. Így csináltam a Jogi esetek c. sorozatot, meg különböző szociológiai riportokat, mikor felfedezett Ascher Tamás édesanyja, Ascher Gabi. Felajánlotta, hogy a drámai-irodalmi szerkesztőségen, ahol a tévé játékokat csinálják, amikor nem elég az ő általuk foglalkoztatott állomány, meghívnak engem is. Így lassan haladtam fölfelé, már a politikai főszerkesztőségre is meghívtak párszor, jól is kerestem. Közben megnősültem, az volt az első házasságom. És éppen gyanútlanul esszük otthon a bablevest a feleségemmel, mikor csöng a telefon: Ascher Tamás. Mondta, hogy ismer még debreceni egyetemista koromból, jártak irodalmi színpadi előadásokra, láttak engem, a munkámra is emlékszik. Most a kaposvári színházhoz szerződött, menjek hát le színésznek Kaposvárra. „Hát Tamás drága, én most erre, hogy válaszoljak, két kanál bableves között. Üljünk le valahol és beszéljük meg…”

(Befejezése következik)

Kérdezett: Nászta Katalin

2018. február 6.

Szóljon hozzá!