Minden út a színpadra vezet… (2)

Beszélgetés Balogh Tamással,
a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház örökös tagjával

Előzmények: 1. rész


– A régi királyi televízió épülete mögötti Parabola presszóban ültünk le Ascher Tamással. Szimpatikus volt a fiú. Javasoltam, lemennék Kaposvárra, megnéznék egy-két előadást és úgy adok választ. Így is lett, akkor ment a Konyha c. előadásuk, amit Gazdag Gyula és Zsámbéki jegyeztek ketten, az tetszett, nagyon érdekes előadás volt… Előadás után találkoztam Zsámbékival, Babarczyval, Gazdag Gyulával és igent mondtam. Ekkor kezdődött. Ez a parabola tartott idáig. Már a harmincas éveim elején jártam, 1975-ben. Majd szétrobbantották ezeket a vidéki műhelyeket, elmentek Zsámbékiék, mindenkit fölhívtak Pestre, hogy szem előtt legyenek, és maradt Babarczy. Már az első évben elment legalább hat ember abból a társulatból, következő évben már én is nagyon rosszul kezdtem érezni magam. Abban az időben az volt a divat, hogy a színigazgatók és főrendezők január elején beültek a szolgálati gépkocsiba és végigjárták az országot, hogy a hiányzó szerepkörre színészeket szerződtessenek, esetleg rendezőt. Erre való volt igazán a szerződtetési tárgyalás. A felvidéki származású Beke Sándor, aki már Magyarországon végezte a főiskolát, és Kecskeméten volt főrendező, éppen ott volt Kaposváron. Megkeresett, hogy szeretne szerződtetni. Mondtam, jól van, megbeszéljük, megnéznék előadásokat. Lementem, megnéztem, akkor ment a Káin és Ábel Kecskeméten. Megnéztem még a Félkegyelműt is, és mind a két előadás remek volt. Mindkettőt ő rendezte. Haboztam. Igazából nem szívesen mozdultam el onnan. Ha Babarczy olyan ajánlatot tesz, két nagy szerep, kettő kisebb, akkor még nem mentem volna el. De ő azt mondta, ha hívnak, menj, itt én nem tudok neked sokkal többet felajánlani, mint amit eddig. Nagyon rosszul esett. És el is szerződtem. Akkor ismertem meg Tömöry Pétert. Közben, nem akarom elfelejteni, Kaposváron én nagyon sokat tanultam Szőke Pistától, én nagyon szerettem őt, ő is Erdélyből jött… Aztán Kecskeméten megismertem Illés Pistát, Sándor Janit, ők Tömöryvel együtt mind bíztak bennem, ellentétben Kaposvárral, ahol nem voltak annyira odáig értem, mint színész. Kecskeméten Csíki Laci A nagypapa látni akar benneteket, és a délvidéki Tolnai Ottónak a Végeladás c. darabja – ezzel a kettővel elég jól nyitottam. Szerettük egymást, jól éreztem magam. Igaz, minden évben más volt az igazgató, de kit érdekel, ha játszik az ember, meg sikeres.
Aztán egyik napról a másikra Jancsóék elfoglalták a színházat. Éppen Tömöry rendezte a Szentivánéji álmot, amiben Zubolyt játszottam, s próba közben bejöttek, megnézték a terepet, mondták, jó, próbáljatok, de a jövő évadban már mi próbálunk. Így összpróbának nekimenni… egymás nyakába borulva zokogtunk. Sándor Jani Szegedre kapta meg a főrendezői állást, én életemben először láttam biankó szerződést, ezt kaptam tőle, hogy azt írok rá, amit akarok. Ezt megelőzően egyik éjszaka már Tömöryvel beszélgettünk arról, hogy megyünk Veszprémbe. De nem csak én, hanem jön Füzy Sári, Csák Zsuzsa, Bakai, egy csomóan. Ha odamegyek Szegedre, igaz, hogy Sándor János bízik bennem, de senki nem ismer, akkor mit csinálok? És azt mondtam Sándor Janinak, hogy ez végtelenül megtisztelő, de azért a feleségemet csak felhívom… adj 24 órát. Ő ezen megsértődött és másnap közölte velem, hogy lejárt a 24 óra. Gondoltam, jobb is ez így, ha ennyire sértődékeny. Így mentünk Veszprémbe. Jókat játszottam ott is, igazán. Aztán egy idő után az igazgatóval elég sok problémája lett a társulatnak. Nagyon sok dolog volt, ami nem tetszett. A klubban összehívtunk egy társulati ülést, meg kellett hívni a fenntartó részéről, a megyei pártbizottságból, a városi tanácsból az illetékeseket. Én elmondtam a magam részéről, amit el kellett mondani, a kollégák viszont, akik előtte a leghangosabban álltak ki mellettem, kussoltak. Rá egy hétre, ezek után megkaptam a felmondó levelet. Akkor felhívtam Sándor Janit, Bor Jóskát Győrben, egyik sem sikerült. Azután hívtam Tömöryt, aki akkor már itt volt Egerszegen. Mondta, várj egy percet, itt vagyok a klubban, szólok Rusztnak, lássuk, mit mond. Térült-fordult s azt mondta: jöhetsz. Rusztnak az volt az utolsó éve, megbízott igazgatóként már Halasi vette át a trónszéket. Abban az évadban debütáltam a Meyerlingi fondorlatokban, Rudolf trónörökös szerepében. Tömöry rendezte. Ez volt az első, amit nagyon szerettem és állítólag jól is sikerült. Úgyhogy így. Ez volt a parabola.


– Barakiást, Székely János: Caligula helytartójában már játszottad ezelőtt pont húsz évvel. Milyen volt az, és milyen a mostani? Nekem mind a kettő tetszett.
–Én is így vagyok vele. Azt mondtam a Taub Jánossal való találkozás után, miután lejátszottuk az utolsó előadást is, hogy milyen mázlim van. Mesterkurzuson vettem részt és még nekem fizettek. Tényleg rengeteget tanultam Taubtól… Azt azért szerettem, mert nem volt ennyire szikár. Amikor megtudtam, hogy megint Barakiást játszom, Sztarenki azt mondta, figyelj, ez teljesen más lesz, azt felejtsd el. Megkaptam a szövegkönyvet, közben megtaláltam a költözésnél, május végén, a Taub féle Caligula szövegkönyvet is. Kint volt az asztalon, azért, hogy ki ne nyissam, és mindent felejtsek el. Ezért én nem olvastam el az eredeti szöveget. Ha majd lejátsszuk az utolsó előadást, el fogom olvasni… Taub sem hagyta, hogy szereplés legyen, meg hős legyen, meg röcögtetés, meg „klasszikus”, ő is csupaszított mindent, pláne a gesztusokat, a felesleges mozgásokat, a hősies pátoszt mindenképpen el akarta ő is venni. Nota bene, én még láttam a Harag-rendezést is Őzével. Úgyhogy elég sok élményem van. Azt is nagyon szerettem. Abban is volt egy elemelés, az sem abban a korban játszódott. Mert Zalányi Gyula–Petronius diplomata táskával, Farkas Ignác – Decius aktatáskában hozza a pici Caligula-szobrot. Szivarral kínált meg az első beszélgetés közben Petronius, nem gyógyszer volt. Ott a bölcsességére és a rafináltságára helyeztük a hangsúlyt. Itt még hozzájött a kor is. Viszont arra vigyáztam, hogy ne az legyen, hogy öreg. Ahogy kinéz, az rendben van, de ne legyen egy totyogós Mikulás bácsi… Mert különböző módon csillan meg Barakiás személyisége. Emberből van ő is… Ugyanakkor elmondja, hogy ki az az Isten, akiről ő beszél. És akkor meg kell csillannia annak is, hogy ő ezt az Istent szereti – melegebbé válik Balogh Tamás hangszíne. – Nem csak prédikálja, hanem meg van győződve az Úr mindenhatóságáról. Viszont azokban a pillanatokban, amikor azt mondja, hogy jöjjön a nemzethalál, akkor tényleg azt mondja, hogy innentől semmi sem drága… Nagyon régen nem volt ilyen szerepem, amivel ennyire azonosulni voltam képes. Nagyon régen volt olyan, hogy jaj – összecsapja a kezét – mikor játsszuk már megint, mikor játsszuk újra… Nehezen telnek a napok, hogy majd csak csütörtökön játsszuk legközelebb… Nincs olyan nap, hogy valamelyik részletét ne boncolgatnám magamban.. szóval nagyon megérintett… Ez ugyanis egy kiváló szöveg.

Caligula helytartója – Zalaegerszegen

– Volt különbség – persze hogy volt – a két rendezői módszer között?
– Volt. Taub idomított. Azt mondta: hallgassatok ide, ha erre volna most hat hónap, mint ott túl szokott lenni, és akkor mutatjuk majd be, amikor elkészül – hagynálak benneteket, csináljatok, amit akartok. A vége úgyis az lenne, amit én elképzelek. De erre most nincs idő. Én most megmondom nektek, mit kell csinálni, hogy elkészüljön. És olyan nem volt, hogy te magadtól A-ból B-be átmenj, vagy megmozdulj, vagy megfordulj, vagy felemeld a kezed, vagy a hangod! Nem. Le volt partitúrára kottázva, azt kellett megcsinálni. És akkor azt mondta: Ez most megvan, és ti most hitelesítitek. Én megadtam azokat a fizikai paramétereket, amelyek az érzelmeket indukálják. Sztarenkinél viszont sokkal több a szabadságod, ő türelmesen hallgat, kivár. És ha elkezdesz valamit csinálni, akkor ő hozzátesz ezt, azt, amazt, hogy lássa, hogyan alakul, amit a színész elképzel, már csak azért is, mert a színészre ő osztotta a szerepeket. Mert azt képzelte, hogy az így és így fogja megoldani. És amikor az egész nagyjából összeáll és az valamilyen módon nem illeszkedik ahhoz a szerkezethez, amit ő kitalált, akkor kezd el nyírni. Hogy ezt ne, azt ne, ezt viszont igen, ez nagyon jó, ennek meg ez a folytatása. Így építkezik. És öröm vele dolgozni. Nyugodt vagyok, bennem nincs görcs, nagyon jó munka volt.
– Saját magadat hogy látod színészként, fejlődésben?
– Azt hiszem, most jól vagyok. Volt egy tekintélyes időszak, majdnem egy évtized, amikor nem vettek komolyan és nem arra használtak, amire kellett volna. A színészben ilyenkor kialakul egy önbizalomvesztés, bizonytalanság, hogy vajon hamis-e az önképe, vagy mi. És az bizony meglátszik, még ha jó feladatot kap, akkor is kell egy idő, amíg visszatér az eredeti önbizalom és hit. Ezt most sikerült visszaépítenem, ugyanakkor nyitott maradok. Minden munkát úgy kezdek, mintha elölről. Tehát se kezem, se lábam, se fülem, se farkam, azt se tudom, hol vagyok. Nekem ez így megy. Persze, azért az ember nem felejti el, amit tapasztalt. De soha nem a fiókból huzigálom ki ezeket, hanem egyszer csak rátalálok. Régebben kitaláltam, most megtalálom a dolgokat. Ezt nagyon élvezem. Meg aztán másként működik az ember 73 évesen, mint 50 vagy 40 évesen.
– Van olyan szerep, amit szívesen eljátszanál?
– Tudod, még fiatal koromban azt mondtam, úgy eljátszanám a Hamletet. Persze, ebből már kiöregedtem. De rájöttem, soha nem szabad ilyesmit mondani, mert nem mindegy, ki rendezi, és kikkel. Mert lehet egy olyan szereposztás, hogy maga vagyok a földre szállt tehetség, de olyan valaki rendezi, aki elrontja az egészet, vagy olyan partnereket osztanak mellém, akikkel képtelenség megoldani. Azok a legjobb lehetőségek, ha nagy szerepről van szó, ha az a rendező osztja rám, aki rendezi a darabot, nem pedig felajánlják neki, hogy ez a szereposztás, ezt csináld meg… Mindenesetre érdekes lenne, ezt csak úgy tréfásan említem, így 73 évesen eljátszani a Leart. Mert egyszer már eljátszottam 50 évesen.
– Mivel mással foglalkozol, színház mellett? Mi köt le?
– A konyha. Van már vagy tizenéve, hogy elkezdtem egy fűszerkönyvet írni, felkérésre. Már megvolt a kiadó is. De jött egy kurzusváltás és elment az illető a kiadótól. Azóta két kiadó is jelentkezett, megkapták az anyagot, nagyon tetszett nekik, aztán annyi. Ugyanis a mi nyelvünket oly kevesen beszélik, hogy ennyi magyar embernek felesleges egy fűszerkönyvet kiadni, csak ráfizetés. Mert én nem a paprikáról, meg az alapfűszerekről írok, hanem a világ összes fűszereiről. Legalább 19 féle borsot használok a konyhámban, ami nem azt jelenti, hogy az egyik indonéz, a másik meg afganisztáni, hanem különböző növények, amiket bors helyett használnak. Mint ahogy a szegfűbors sem bors, mégis csak szegfűborsnak mondjuk. Jelenleg 400 valahány fűszerem van, amik nem gyűjteménynek vannak a konyhámban, hanem fogyasztjuk is őket, és legalább 58 féle só. Csak sóból van ennyi körülbelül, és mindegyiket másra használom. Jó lenne már befejezni ezt a fűszerkönyvet, hogyha már elkezdtem… Csak lusta vagyok. Ráadásul közbejött ez a költözés, májustól napjainkig, most a főzéssel pihenem ki magam. Nagyon szeretem. Olyan, mint a színház: anyagismeret, eszköztár, kreativitás, memória, előre elgondolás, először itt legyen meg fejben, hogy mi lesz a végeredmény, a logisztika része… és a ráadás, hogy dolgozik rajta az ember, – néha egy négyfogásos ebéden napokig – aztán másfél óra alatt vége az egésznek. Viszont rögtön van visszajelzés, mint a színházban!
– Beszéltél első házasságról, akkor ez a…
– Második, igen. Az első házasságomból van egy lányom. De szépen ért véget, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Távházasság, kilenc évig működött. A feleségem nem tudott elmozdulni Pestről több ok miatt, én meg csak vidéken voltam, ez egy idő után nem működött. És szépen véget vetettünk neki. A lányom mindig jött látogatni, néha Eszter is lejött megnézni a premiert és együtt nézték Katival (második felesége). Ebből az első házasságból született egyetlen lányomnak van két gyermeke, így van két leányunokám. Budapesten élnek… Nekem egész életemben nők voltak az őrangyalaim. A nagyanyám, anyám, a kedveseim, a feleségeim, és a barátnőim. Borzasztó szerencsés vagyok…

Kérdezett: Nászta Katalin

2018. február 7.

Szóljon hozzá!