Jókai Mór: Egy vers története

Sokszor el volt már mondva, de nem lehet elégszer fölemlegetni, hogy az 1848-iki országgyűlési rendek azon határozata, mely által a jobbágyokat fölszabadíták, képezi egyik legfényesebb lapját a magyar történetnek.Növeli e lap fényét az, hogy egy tagadó szó, egy kétségeskedő ellenvetés nem vegyült a közegyetértés határozatába; egy általános „úgy legyen” örökíté meg az indítványt.

A magyar nemesi, úri, előkelő rend egy köz öröm pillanatában feláldozá jogait, címeit, vagyonát; amiért azután azt a jutalmat nyerte, hogy ha megszűnt dicsekedni az őseivel, dicsekedhetik most méltán a fiaival.

Pedig bizony csak alig hogy egy hajszálon múlt, hogy e fényes lapján a magyar históriának, ha nem is asteriscus, de legalább sajtóhiba alakban egy kelletlen folt nem támadott.

Volt ugyanis Pozsonyban egy kis töredék; igaz, hogy nagyon kicsiny, de mégis éppen elég arra, hogy a nemzeti egyetértés csorbáját képezhesse; melynek ez egyenlőségi elv egész kiterjedésében nem nyerte meg föltétlen tetszését, s ennélfogva hajlandó volt az ellen valami gyöngye oppozíciót megkísérteni.

Kik voltak ezek? Azt ne keressük már; kigyógyultak azok mind, rájok sem lehetne ismerni többé.

Föllépésükből nem nagy veszedelem támadhatott volna ugyan, de mégis úgy állt volna az ott, mint az ó intézmények vétója a megifjodó Magyarország közóhajtása előtt.

…Egy vers kezdett el ez időkben kézről kézre járni; akkor csak kéziratban volt meg, nyomtatásra nem került.

A vers Petőfié.

Ezzel a sorral kezdődik:

„Dicsőséges nagy urak! Hát hogy vagytok?”

Az említett frakciócska gyűlhelyén éppen azon reggel, melyen a nevezetes indítványnak kelle tétetni, mint legújabb újdonságot olvasták ezt a költeményt, s úgy látszott, hogy mindenki fázik utána; valaki Pestről hozta azt azzal a hírrel, hogy ott már éneklik az utcán.

K. Miklós, derék szabadelvű hazánkfiától kérdezik a halvány arcú emberek, hogy igaz-e a hír, miszerint a Rákoson negyvenezernyi pórhad van összegyűlve?

K. Miklós, ki jól ismerte ekkor e szavak horderejét, azelőtti nap érkezvén Pestről, azt felelé:

– Bizonyosan nem tudom – de biz ott könnyen lehet több is. E remegés közben meglátják az ablakon át Széchenyit az utcán, s látva, hogy ő is odasiet, reményteljesen néznek eléje, kiről tudták, hogy véleményében semmi népgyűlés, semmi pamflet meg nem ingatja, s ki a pesti forradalmat nagy tréfásan „parapluie-revolúciónak” szokta nevezni.

A lépcsőkön eggyel az ultrák közül találkozott a nemes gróf; ki őt, hosszú veres tollas calabriai kalapját fél szemére nyomva, köszönté újdivatú „adjonisten”-nel.

– Bon jour, citoyen Széchenyi.

A gróf utánanézett, s visszaköszönté:

– Bon soir, citoyen Sansculotte…

Ezzel ment nyugton a klub terme felé, felnyitá az ajtót, meg állt a küszöbön, s végignézve a sápadt, kétkedő arcokon, miknek minden gondolatját olvasták delejes szemei, szarkasztikus mosolygással így köszönt be hozzájuk:

– Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?…

Tudta, hogy ez a sor cseng valamennyinek a fülében?

…Még aznap „egy szó ellenmondás nélkül” keresztülment a táblákon a jobbágyság felszabadítása iránti törvényjavaslat, minden záradék, minden mentális rezerváta nélkül; a maga tiszta, naptól született szüzességében.

Hogy ez megtörtént, az ránk nézve nagy haszon; de hogy egy szó ellenvetés nélkül történt meg, az a dicsőség!

A nagy majoritás „amen” kiáltásának dicsőségét engedjük az indítványt tevő szónoknak; de a minoritás hallgatása Széchenyi jó reggelének” érdeme.

Forrás: Jókai Mór – Életemből. Magyar Elektronikus Könyvtár

2018. február 9.

Szóljon hozzá!