Ady Endre beszól… (49)

Az Orr

Gascogne nemes, bárdolatlan, bús lovagja, Cyrano, – itt, Délen, sokat szomorkodom, és a te alakodat vájom és vájom újra ki a múltból. Az igazi alakodat s az igazi fátumodat. Nem a Rostand-Coquelin-félét. Ez talmi. Nem szeretem Rostand-t. Ékes beszédű kókler. Coquelin pedig akkor is agyonszavalna téged, ha élnél. Hát még így, mikor befúltál egy rímtengerbe. (Hogy adna is a magyarok istene Pethes Imrének erőt: javítsa meg a Rostand darabját az ő nagy, ölő és elevenítő színész-értelmével.) Óh, te verekedő, szegény orras legény, te, az igazi, – de értelek, de siratlak. Te egy nagy titkot szimbolizáltál: minden az orr. Ha ezer kínnal, reménytelenséggel keresem az élet szuprémumát, a bonum pozitivumot, egyet lelek: jó, ha az embernek orra van. Mi van még ilyen bizonyos élet-jó? Pénz? Siker? Csók? Mámor? Nem, nem. Semmi sincs olyan bizonyosság, mint ez: jó, ha az embernek orra van. És a fátum az ember orrán lovagol. Az orr – az élet. Baj, ha az orr csúnya. Ha nagy. Ha magasan hordják. Ha nagyon disztingvál az illatok között. Ha nagyon héber… Óh, az orr!… Mióta vallom, hogy az életet csak a bolyongás teszi elviselhetővé, idevágytam mindig az azúrtenger sziklás, virágos, sugaras partjaira. Ide vágytam, még Párizsból is. Ide, ide… Azt hittem, itt megnyugszom egy kicsit. Azt hittem, végre himnusz fakad föl szomorú lelkemből. És soha sem voltak átkosabb óráim, mint itt. Nem csalódtam. Ehhez nem igen értek már. Nincs kínzó vágyam… Az orrom fáj. Egy furunkulus támadt az orromban s nem a fájdalom fáj. A fizikai fájdalom becses és szent. Az ember érzi, hogy él. De a tudat, hogy az orrom nem ép. Dagadtságát, vörösségét megnézik. Óh, ez nem hiúság. Ez csak rettenetes memento-zúgás: “látod, ez az egy földi bizonyosság van, s neked még ebben sem telhetik örömed.” A nagy, igazi tragédiákhoz nem kell tömeg-gyilkosság. Elég egy furunkulus. Nevessenek. Kész és rettenetes tragédia-téma. Volt egyszer egy szegény ember, aki egy kicsit vénen, egy kicsit árván addig bolyongott, míg végre is elért a mesetengerig. És kék volt a tenger és illatoztak a virágok. És ragyogott a nap. És szép volt minden. És a szegény bolyongó ember érezte, hogy csak itt és csak most tudna egy kicsit boldog lenni, megnyugodni. És boldogság és nyugalom helyén pokolra lelt. Mert az orra fáj… Gascogne nemes, bárdolatlan, bús lovagja, értelek és siratlak. Valahányszor az ember egy kis életelégtételt, egy kis boldogságot kaphatna a sorstól, a sors – ki az orrokon ül – elront mindent, fájdalmasan beleütve mindenbe – a saját orrunkat…


A galambok

A Monte-Carlói kaszinó-park galambháza mellett ültem. A tenger zúgott. A szél fölsüvített ide. A fejem kínosan lüktetett. Az előbb támolyogtam ki a játék-teremből. Veszítettem. Nem sokat. De nekem ez sok volt. Az idegeim össze voltak tépve. Káromkodtam és sírni szerettem volna. Hát nem sejthettem ezt előre?… A galambok ellenben vidámak voltak. Turbékoltak, sőt csókolóztak. Ez derűs és buta jelenet volt, mint minden nyilvánulása az élet tenyésző erejének. És a kis szamár szárnyasok megnyugtattak egy kicsit. Nemsokára kezdődik a galamblövészet. Ezek a kis galambok passziózó úri pisztolygolyók számára tartatnak itt. S ők, a kis oktalanok milyen vidámak. Még szeretkeznek is. Be ostobák is a galambok! Föltekintgetek a kaszinó felé. Hölgyek és urak baktatnak arról. Egyik-másikuk vidám, mintha nyert volna. Ejha! Öntudat nélkül rángatom elő az erszényemet. Belenézek. Két csillogó arany. Ennyi maradt. Még jó, hogy ez megmaradt. Hanem… Hátha emberséges volna másodszor a rulett-golyó. Hátha! Evvel a két árvával még sokat lehetne szerezni. Fölkelek s indulok föl a játék-terembe a golyó kegyére bízni újra magam. Mögöttem mintha csúfondárosan turbékolnának a pisztoly-golyóra hizlalt ostoba galambok. (Köd-darabok napfény-országból. Szilágy 1904. október 20.)

Folytatjuk

2018. február 9.

Szóljon hozzá!