Ady Endre beszól… (50)

Vontatott, egy kicsit szomorú és unott a krupié hangja:
– Messieurs, faites votre jeu!…
A kis veszett golyó kerengeni kezd újra. Mintha pihegő lelkeikkel űznék a játszók.
– Kilenc!…
A kezek remegnek. A lábak kínosan topognak. Egy kis, sovány dáma ujongva sóhajt mellettem:
– Merci, St.-Antoine! Merci!…
Hallotta valaki? A kis némber besöpri a pénzt, s szalad az ajtó felé. A krupié újra búsan énekli:
– Messieurs, faites votre jeu!…
Én pedig tömjénillatot érzek egyszerre, s úgy képzelem, az üres széken, honnan a kis nyerő nő megszaladt, a páduai szent ifjú ember ül. A jó, a könyörületes Szent Antal. Íme, ő is idejár. Titokban.
A páduai szent ifjú egy idő óta azon legionáriusok közé tartozik, kik háborút viselnek Mr. Blanc és serege ellen. Szent Antal hadvezér abban a harcban, mely a “roulette”-et és a “trente et quarante”-ot akarja engedelmességre tanítani.
És a páduai hadvezér olcsó hadvezér. Nizzában, Cannes-ban és sok helyütt vékony, pecsétes füzeteket árulnak ötven, száz, sőt kétszáz frankért. Valamennyi azt ígéri, hogy fölfödi Monte-Carlo titkát, s megindítja az arany zuhatagát. Aztán száz és száz szomorú egzisztencia épül itt a szegény, hívő, s mindig-áldozat játékos reménykedésére. Most egy “l’auteur moraliste” a legügyesebb köztük. A nevét nem árulja el. Érdekes és férfias figurájú asszony. Naponkint zsúfolt a szalonja. Ő azt hirdeti hogy a szisztémája annyira biztos, hogy valósággal retteg tőle a monacói bank. Ki is tiltották a játékteremből. Neki olyan adatai vannak a bank ellen, hogy ha azokat az újságoknak adná, vége volna Monte-Carlo minden hitelének. Ám ő nem ezt teszi. Ő auteur moraliste. Ő azt akarja, hogy embertársai, kik Monte-Carlóban letörtek, fölépüljenek. Alig kerül ez valamibe. A nyerés biztos. A minimális tőke ezer frank. Aki maga akar játszani, azt száz frankért kitanítja az auteur moraliste. De vannak neki emberei, kik játszanak. Ez esetben a nyereségből húsz percent az övé.
Mennyivel nagyobb moralista Szent Antal!… Ő nem kér ilyen hatalmas percenteket. Igaz, hogy nem is szabad kérnie, mert papi igék szerint Szent Antal immorális kéréseket nem hallgat meg, s Monte-Carlo pedig már csak immorális vagy mi? Ám Szent Antal szíve nagyobb, mint a papoké. Ő látja, mennyi jóravaló földi lény vesztegeti el a pénzét Albert herceg országában, s ez nyilván fáj neki. Fájhat is. Titokban velük érez az áldozatokkal, és segít rajtuk. Egy-két szál gyertya. Egy-két darab ezüstpénz, s úgy mondják, ömlik az arany Monte-Carlóban.
Ha erre jársz, magyarom, (és te sűrűn jársz erre, a játékteremben itt is, ott is magyar beszéd lep meg, melynek gyakori refrénje egy-egy hangos “fene”) és ha be-bemerészkedel a környékbeli templomokba, láthatod, mennyi hála terem a francia Riviérán. Szent Antal szobra előtt gyertya-erdő lobog. Körül a fülkékben kicsi márványlapok. Íme, egy például közülök:

Merci S. Antoine!
F. N. 13. 19. 31.
1904. Monte-Carlo.

A legtöbb táblán ilyen titkos betűk, sokat sejtető dátumok. Nyílt titok, hogy Szent Antal Monte-Carló-i érdemekért kapja többnyire itt a Riviérán a gyertyát, a márványt, s a pénzecskét. Ám ez maradjon mindig titok. Főképpen Szent Antal földi ágensei meg ne tudják. Hivatalosan. Hejh, nehéz a mai élet. Aztán szidni szoktuk a prókátorokat. Szent Antal a tanú rája, milyen ügyek védelmét kell elvállalni manapság…
…És az én életemből nem fog kitörlődni soha egy alkonyatnak emlékezete. Gyalogosan imbolyogtam be Nizzába. A Monte-Carló-i expresszel jöttem. Az avenue-n (Nizzában csak így nevezik az avenue de la Gare-t) nyitva volt a nagy templom. Besurrantam egy oldalajtón. És ott álltam Szent Antal fülkéje előtt, én, az istentelen, a szabadgondolkozó, a senkiben és magában sem bízó, a nihilista, ki nem is régen réme volt egy harmadfélszer püspöki s nagyon sokszor kanonoki városnak és annyi jámbor léleknek. És egy cédulára fölírtam magyarul (okvetlenül kell már, hogy értsen magyarul Szent Antal):

Akard, hogy nyerjek
egy kis pénzt Monte-Carlóban.

És beledobtam utolsó két frankom társaságában a perselybe. Ezt a nizzai papok nem értik meg. A cédulát tudniillik.
Ennek már öt napja, s én háromszor voltam Monte-Carlóban, de a cédulának nem volt foganatja. Pedig engem, régi támadóját, már csak úri önérzetből is tüntetve kellett volna pártfogolnia. Nem tette…
Valamikor haragos írásokban fakadtam ki Szent Antal kultusza ellen. A rulett jóvoltából most visszavonok mindent. A rulett?… Bah! Egész életünk egy bolondosan kerengő golyó szeszélyétől függ. Hogy belemártsuk az ügybe illetlenül Schopenhauert is: mi mind veszítünk, csak a bank nyer, az emberi génusz… És alapjában mind vénasszonyok vagyunk. És Szent Antalnál sem raktározzuk butább helyre a vágyainkat, mint másutt, modernebb szenteknél. A mennyei, vagy mit én tudom [!] hová való krupier elkiáltja:
– Messieurs, faites votre jeu!…
És mi csináljuk a mi kis játékainkat. Tárgyalunk szentantalokkal, mindenféle auteur moraliste és immoraliste-ekkel. És az ügyek végén mindannyiunknál egyforma az eredmény, s egyforma szomorúsággal mondjuk:
– Más számra kellett volna játszani!… (Szent Antal és a rulett. Pesti Napló 1904. november 3.)

(Folytatjuk)

2018. február 10.

Szóljon hozzá!