Sárközi György: “Utazó” versek

UTAZÁS

Hajnali ködben indult a szekér,
Még csüggedt álomban gubbasztottak a dombok,
A hórihorgas jegenyék fehér
Ködingben álltak, mint nyujtózó óriások.

Fáztam, borzongatott a kora kelés;
A goromba, kátyus út lelkem kirázta;
A kocsis némán pipázott; szél járt a magasban és
Megszólaltak a jegenyék dideregve:

„Maradj velünk… mi szeretni fogunk…
Öleld át nyirkos törzsünk, csókold meg hideg levelünket…
Maradj velünk… ködös szivünkre fogadunk,
S kioltjuk a háborgó tüzeket szivedben.”

A kocsis némán pipázott; pernye pattant a szélbe,
S a köd hirtelen elszállt, mint az oktalan szomorúság;
A nap pislogva ébredt, piros ingét kicserélte
Arany ruhával… A pacsirta fölrebbent egyenest a napba.

Futott a szekér… Testem megtelt édes meleggel…
Édesen pezsgett a lég, mint frissen pergetett méz…
S erdőbe jutottunk, hogy déllé nőtt a reggel,
Sötét fenyők derengtek, kérgükből kicsordult az illatos gyanta.

Megbarnult tűlevelek s korhadt tobozok
Fedték az utat, merre mentünk… S halkan szólaltak a fák:
„Maradj velünk… itt csönd van, szellő se mozog…
Maradj velünk… dőlj az avarba s feledd el, hogy ki voltál.”

Futott a szekér… Az ostorszíj repkedett
A könnyü szélben… A lovak lankadtan kapkodták fejük
A muslicák elől… És mire este lett,
Elértük a patakot, melyben széttörve uszkáltak az árnyak.

Görnyedt fűzek áztatták a sürü
Vizben fehér hajuk. A kocsis kiverte kialudt pipáját.
Ezüst mohokkal csillogott a bürü,
S bolyhosan ingott-ringott a hinár a csobogó hab alatt.

Megálltunk… És zizegve szólaltak a bús
Füzek: „Maradj velünk… arany könnyek buggyannak az égen,
De a patak nevet… Iszamlós ágyába húz…
S húsodból fehér rózsát mos, csontodból fehér kavicsot… Maradj velünk!”

Megráztam az álmos vénembert a bakon:
„Gyerünk tovább! Gyorsan, gyorsan, tovább!”
A lovak nyihogva meredtek az éjbe s vakon
Futottak, mig körülöttünk ijedten rezzent össze a nád.


 

KISVÁROSI FOGADÓBAN

Az idegen ágy, melyben annyi kóbor sors nyugodott el,
Egy vagy két éjszakára, ma törődött testem alatt sír,
Ahogy ráhullok, a kemény párnát megölelve, számon a te neveddel.

Ó, hányan nyujtották végig fáradt tagjaikat e durva
Paplan alatt, töprengve sovány kis üzleteken, vagy távol
Sodrottan azoktól, kiket szerettek, két karjukra borulva.

Ó, mennyi gondolat fogant s foszlott el itt a levegőben,
S hány nászi szerelem szavait hallotta e derékalj,
Melyekből nem maradt más, csak néhány rozsdás folt a nyűtt lepedőben.

Az idegen ágy, melyet szuvasra fúrt ezernyi idegen álom,
Ma engem altat közömbös, mindenkihez egyformán jó ölében,
S a görbültderekú gyertyát ma én fújom el a stelázson.

Künn sötét tetők borulnak idegen, szendergő életekre,
Üzletre, sóhajokra, részegségre, szerelemre,
Feketén csobog a messze patak, s az erdőn horkol a medve.

E g y ágy a világ… kegyetlen matrácokon fetrengünk öntudatlan,
S azt álmodjuk, hogy élünk… s a halál lesz ébredésünk…
Vánkosunk gyürt a kintól s dideregve huzzuk fülünkig a paplant.

Az idegen ágy, melyben holnap talán utolsó
Ébredésem lesz, nyöszörög… a falépcsőn csikorgó léptek közelednek…
Ó, idegen ágy, idegen vagy, mint életem s rokonom, mint a koporsó.


AZ UTITÁRSAK

Röpköd a függöny az ablak előtt, csillagok röpködnek az égen, –
Vagy csak a mozdony szikrái hullnak haldokló fénnyel a sötétben?

Hat innen-onnan összekerült utas ül a keskeny szakaszban.
A hálóban poggyászok mocorognak, neszeznek szakadatlan.

Hat utas ül sápadtan a sápadt világnál, mit arcukba csorgat a lámpa:
Egy ifju, egy vén, tisztes házasok, magam s egy süldő leányka.

A házaspár kinyitja kis kofferét, rágcsálják a csirkeszárnyat,
Pogácsát kinálnak s megindul a szó: honnan? hová? kit merre várnak?

Mért futunk meg hálónkból, mint a pók, ki nyálát elhúzza messze,
Rabságunk ezüstös szálait magunk is megeresztve?

Mért szállunk világgá, mint a fehér kérész a nyári szélben,
Hogy leperegjünk csakhamar, ájultan és idétlen?

Honnan? hová? S az ifjú, kinek bús sörénye lobog ziláltan,
Szól: „Mióta meghalt menyasszonyom, árnyékát űzöm a világban.”

S a házaspár dérütött homloka elborul: „Szörnyü sebbel
Fekszik fiunk”… meglőtte magát… hozzá megyünk, de megéri-e a reggelt?

A kislány torkát elfojtja a könny: „Szülőim itthagytak árván….”
S ártatlan szeme megnedvesedik, mint párák közt úszó szivárvány.

A vénember csöndesen motyog: „Kevés napom van hátra:
Elmegyek meghalni, mint a szarvas, ahol senki se látja…”

Mind rámnéz… De nekem nincs szavam… Mennyi halál!
S én még nem is éltem…
Honnan? Hová? A mozdony szikrái haldokló fénnyel hullnak a sötétben.


Forrás: Sárközi György összes verse és kisebb műforditásai. Sarló Kiadás, 1947 / Magyar Elektronikus Könyvtár

2018. február 11.

Szóljon hozzá!