Ady András: Visznek

Én egyszer már
felkaroltam a
félelmet,

vártam, nem
vártam, apelláta
nélkül

ott volt: aprón,
esendőn, akár
egy

felnőtti segítséget
kérő kisgyerek,
kezét

nyújtó apróság,
kiben sejted az
erőt,

mely egyelőre
még nyomokban
sem

dereng. egyszer már
lettem, majdnem
túl

későn, mikor
mindennek,
nekem

is persze, vége,
végem kellett
volna

legyen, akkor
lettem igazán,
először

és utoljára szeretni
képes egy apró indítéktól,
melytől

megborzongott
egész „ami még van”-
életem.

Akkor is halaszthattam,
volna, a kerülés, tán
nobilis

is lehetett, mint
minden lemondás,
de szinte

biztos, hogyha abban
a pillanatban nőni,
játszani

velem és uralni
engem nem engedem,
később,

ha akarom, amennyiben
te akartad volna sem
tehetem.

2018. február 12.

Szóljon hozzá!