Nászta Katalin: A magyar próza – avagy a széppróza napja

Végtére az ünnepek is azért vannak, hogy jelentősebbé tegyünk valamit. Felhívni a figyelmet. Észben tartani. Becsülni.
Biztosan kézzelfogható haszna is van az ünnepeknek. A költészet napján legalább verset olvasnak, mondanak, hallgatnak. Ilyenkor születhetnek meg az újabb költők, versolvasók, vershallgatók. Ilyenkor inkább, mint verselemzésekkor az iskolában. Hogy utáltam az olyat! Nekem szerencsém volt a magyar tanárnőmmel, aki, bár engem nem szeretett, mert rendetlen és fegyelmezetlen, sőt, pimasz is voltam, de a költészet iránti vonzalmamban segített. Mindig díjazta, ha írtam valami eredetit, és biztatott a felolvasásra. Nem elemezte agyon a verseket és nem kényszerített arra, hogy mi határozzuk meg, mi a vers. Nem kellett felszabdalni, mint a boncnok, a sorokat, versszakokat. Egyben, életben maradhatott – a mű. Ilyen boncolást csak a gyermekeim korában végeztek az iskolában. És ennyire magára csak itt és ekkor hagyták őket, a versszeretésben. Rájuk bízták, feladatul szabták: tessék megmagyarázni, kivesézni, kielemezni – megutálni. Vagy lehet költői egy boncnoki hozzáállás? Mészárlás közben reméli megtalálni a vers lelkét?
Mostantól a magyar prózának is lesz ünnepe. Meg fogunk emlékezni a nagy mesemondókról, elbeszélőkről, ide mindenki beletartozik majd. Ünnepelni fogunk minden írástudót. Ez is nagyon fontos manapság, ha onnan közelítjük meg, mennyire szükség lenne választékosan, kifejezően megfogalmazni, elmondani a dolgainkat.
Egyelőre Jókaival kezdünk, mint a magyar irodalmi múlt legnagyobb, de legalábbis régebb legismertebb írójával, ezután jöhet a többi. Aki nem ilyen nagy, vagy még nagyobb, ismertebb, mert már régen másokat olvasnak, nem Jókait. De hogy a napja ekkor legyen, amikor ő született – dicséretes. Valakihez kötni kellett a napját, akárcsak József Attilához a költészetét.
Elgondolkoztam, hogyan is lehet ünnep, ami próza. Egyre inkább rájövök arra, hogy bizony ma már ünnep, amikor valaki szépprózában képes beszélni, fogalmazni. Azt jelenti, nem köznapi módon, közönségesen fejezi ki magát, hanem azon a nyelven, amit a nagy mesemondók, regényírók, prózaírók használnak. Mert a próza is elemelkedik a világtól, a történést beemeli az irodalom világába. Megtanít elvonatkoztatni, belehelyezkedni, alaposabban megérteni az életet. Lehet ünnep a próza napja. Akkor is, ha magyar. Sőt, akkor a leginkább.
Prózában tényleg mindent lehet, még verset írni is . Költői is lehet a próza. Talán ma már minden, ami próza, tulajdonképpen költészet. Egyfajta felemelkedés a világ, a valóság fölé. Hogy is írta Arany János? Költő hazudj, de rajt” ne fogjanak. Avagy nem hazud felettünk az ég? Miért is mondjunk igazat?
Ilyen gondolatok rendeződtek az agyamban a magyar próza ünnepnapjának közeledtére. Mert minden mondat mögött van egy másik, és egy harmadik, és egy negyedik. Hogy melyik az igazi, azt költészet megfejteni.
Nekem most éppen Elekes Ferenc: Gocsovszkyné – Hangyák útja című szép prózája ütött költői életérzéseket a szívembe.
És minekutána megírtam fenti eszmefuttatásom, olvastam el, lesz a magyar szépprózának is napja! Sőt, előbb annak, utána jön majd csak szimplán a prózáé. Ami Esterházy nevéhez fűződik.
Ami ebben a hírben megütött először, az a különbségtétel próza és széppróza között. Másodszor a két író személye.
József Attilához olyan természetesen kapcsolódik a költészet napja, mint gomb az inghez. Pedig előtte is voltak nagy költők. A mostani ünnepnap idejének meghatározásakor, azt mondják, nem az író személye, hanem a születésnapja volt a döntő.
Én másra gondolok. József Attila az új kor hajnala, a munkásosztály felemelkedése, az új szelek, forradalmak jelképévé lett. A kisember világrengető indulatai, szavai. Földrengéses versei.
Ilyen értelemben Esterházy választása rá hajaz. Ő is felrúgta, felrobbantotta az addigi premisszákat, nyelvezetet, gondolkodási kliséket. Kivonta a talapzatot, elhúzta a függönyt, megrázta az épületet. Lehet szeretni vagy nem szeretni, imádni vagy gyűlölni – tény, hogy ő helyezte érvénybe irodalmiságunk életében a semmit komolyan nem vevő, mindent megkérdőjelező, absztrakt fogalmazást széles körben elfogadtató magatartást. Elérte, hogy követői, rajongói azt állítsák, ő tanította meg őket írni. És mint a gomba, nőttek, szaporodtak szárnyai alól a szó-, mondat-, próza-, szövegfaragók. Prózai, ahogy szétvert egy addig épített irodalmi világot. Ilyen értelemben, de csakis ilyenben, hasonlít J.A.-ra. Helyesnek is tartom az ő születésnapjához a magyar próza napjának megünneplését kötni. A szépprózáé pedig legyen csak Jókaié. A két név jelzi, hány részre szakadtunk mi, magyarok. Legalább.
Továbbra is Elekes Ferenc Gocsovszkyné – Hangyák útját ajánlom olvasásra. Mellé esetleg Gergely Tamás: Fifi, az illatcsepp történetét, Vadmalac történeteit, egyelőre. Ezek nem csak prózák, hanem szép prózák is. Frissítő olvasmányok.

2018-02-11

2018. február 14.

Szóljon hozzá!